Az aszimmetrikus elme

2018.feb.23.
Írta: dr. Nagy István Alftéd Szólj hozzá!

Az erkölcs és a korszellem

Az emberek erkölcsi világrendet szeretnének. Hiú ábrándként, olyan világot, ahol az embereknek nem vak szeszély, vagy szerencse alapján jut balsors vagy boldogság, hanem vétkeiknek, illetve morális érdemeiknek megfelelően. A halál általában félelemmel tölt el bennünket, és ez a félelem minden vallás és sok filozófia forrása. Ezért a vallás és általában a filozófia a halál bizonyosságának, az elmélkedő értelem által kiagyalt ellenszere. (Schopenhauer).                                                                                                                

Már többször kijelentettük, hogy csak az ember rendelkezik a szabályalkotási és szabálykövetési tulajdonsággal. Az ésszerűen és igazságosan lefektetett szabályok a körülmények megváltozásával könnyen haszontalanná válhatnak, bár a tehetetlenség következtében továbbá is érvényben maradnak, és öncélúvá válnak Akkor pedig nemcsak jogos, de egyenesen hasznos is e szabályok áthágása, ami egyszerre arra is figyelmeztet, hogy immár haszontalanná – vagy akár károssá – váltak. Az ember már az archaikus korban is alkotott szabályokat, hogy ezek alapján határozza meg a közösség életét. Ezekben az ősi csoportokban nem fogalmazódhattak meg ellenvélemények, mert nem is létezett más minta, kultúra, eszme, nézet, szokás. Az emberiség eme mitikus „aranykora” után a szabályok az erkölcsben és a jogban testesültek meg. Erkölcseiket még a vallásos emberek sem a szent könyvekből merítik, hanem a neveltetésük és a környezetük által örökségül kapják. A tömegekkel nehezen lehetett – a feléledő klerikalizmus miatt, ma ismét – elfogadtatni, hogy az embernek nem kell feltétlenül hívőnek lennie ahhoz, hogy erkölcsös legyen. (A bűnözők jelentős részét még hívő volta sem rettenti vissza.) Akkor hogyan döntjük és döntsük el, mi a jó mi a rossz? Jelentős kivételtől – jelenleg ismeretlen okokból – eltekintve az emberek ugyanazon etikai elvek konszenzusának a híve. Valóban, ezen elvek jó részét a különböző vallások szent könyvei is előírják. Vitathatatlan, hogy a cirka 4000 éves Mózesi Tízparancsolat a történelem egyik legrégebbi, ugyanakkor a legismertebb és legtömörebb – nagyrészt ma is érvényes - erkölcsi iránymutatása. Mindazonáltal, nem fogadhatjuk el, hogy csak a vallásban van az erkölcs gyökere. Erre mondta Einstein:” Ha az emberek csak azért jók, mert félnek a büntetéstől és jutalomra vágynak, akkor bizony elég szomorú népség vagyunk.” Kant is valláson kívüli forrásból próbálta levezetni az abszolút erkölcsöt, ami a jól ismert kategorikus imperatívusza szerint: ”az önmagáért való kötelesség.” Pascal némi cinizmussal a következő kijelentést tette: „Az igazi erkölcs fittyet hány az erkölcsnek.” Legyünk jóhiszeműek: Pascal abszolút racionalista volt, szerinte az igazi erkölcsöt az ész diktálja. Az emberek nagy része, a hívők, az erkölcsöt Isten igéjének tekintik, vagyis Isten és hit nélkül nincs erkölcs. Eme képzeletbeli szoros kapcsolatot fejtegeti Faludi György: a Rég sejtettem ezt… c. versében. Érdekes ellentmondás fedezhető fel, miszerint az ember, egyrészt végtelenül önhitt, másrészt kishitű. A kishitűségét paradox módon, a vallásos hit váltja ki, nevezetesen az a kisebbrendűségi érzés, vagy talán önkritika, hogy önmagában nem képes erkölcsös lenni, kell, hogy létezzen felettünk egy anyagtalan szubsztancia, aki kijelöli és mutatja a helyes utat. Számomra érthetetlen az a végletesen öntelt gondolatmenet, képzelet, miszerint, az egész világot teremtő és irányító szellem, transzcendencia (Isten) folyamatos, sőt interaktív kapcsolatban áll minden emberrel. Az ember végtelenül önhitt, óriási egóval, de mégsem tudja elfogadni, hogy potenciálisan benne van a szinte végtelen tudás lehetősége, hogy képes tudományos elméletet alkotni az akár az Univerzum keletkezésére vonatkozóan is, képes megérteni, megfejteni az élővilág kialakulásának, fejlődésének rejtélyeit. Magában hordozza a jóságnak, és az elvetemült gonoszságnak lehetőségét is. Benne lakozik az elképzelt isten, de a sátán is. Az egyedüli faj, melyben egyszerre megfér, és keveredik az ateista és hívő, zseni és ostoba, tárgyilagos és érzelmileg túlfűtött, az erkölcsös és bűnöző - együtt az azt védővel és elítélővel -, a bosszúvágy és megbocsátás, és még hosszan sorolhatnánk az egymással opponáló tulajdonságokat. Az embert, a hihetetlen potenciájú és plaszticitású agyának köszönhetően feszíti a tudásvágy. Ha racionális, logikai úton nem talál magyarázatot az őt körbevevő világ rejtelmeire, a reális valóságra, a tapasztalt jelenségek, események megfejtésére, kénytelen a tudatán felüli, egy, az egész világ felett uralkodó kezdeti és végső mozgóban, a transzcendenciában hinni. Dennett szerint ez az irracionalitás is be van építve az agyba, mert a tudat nem tudja elviselni a magyarázatnélküliség vákuumát. Az etika az erkölcsös élet lehetőségeit vizsgálja, és bonyolult döntésekhez szándékozik szempontokat levezetni. Nézzük, melyek ezek az előbb említett elvek: ”A társadalmi tudat egyik formája, ami a közvélemény ereje által alátámasztott, általánosan elismert magatartási követelményekben, szabályokban fejeződik ki. Az erkölcsi követelmények aránylag tartós jellegű, mindenkihez egyaránt szóló, személytelen eredetű erkölcsi „igében”, parancsolatokban fogalmazódnak meg, amelyek a jóról és a rosszról alkotott ítéletek alakjában, megalapozzák az emberi élet és cselekvés mikéntjét.” Vagy egyszerűbben: Az egyénnek a társadalom által kialakított normákon alapuló magatartása, környezetéről kialakított ítélete. Ha az erkölcsi szabályokat nem is feltétlenül az értelem hozta létre, az értelemnek kell megvédeni azokat. Az erkölcs nem abszolút entitás, vagyis, időben és térben változó. „o tempore, o mores.” A (Zeitgest), a korszellem változásainak, időnkénti csapongásának eklatáns példáival találkozhatunk. Gondoljunk Spárta rideg, antihumánus célszerűségére, racionalista mivoltára. A köztársasági Rómában még Cincinnatus és Mucius Scaevola erkölcsisége volt az elfogadott és követendő példa. Ezen városállamokban az „ép testben, ép lélek” szelleme, a megmaradás zálogát jelentette. A császári Rómában már több zavart elméjű császár „erkölcsén” sem ütköztek meg különösképpen. Amikor néhány súlyosan pszichopata császár túlment ezen a tág határon is, (Caligula, Tiberius, Heliogabalus, Caracalla) azokkal nem sokat teketóriáztak, hanem megölték. „Homines in regis mores formant. (Az emberek királyuk erkölcseihez igazodnak.)” A viktoriánus Angliában a prüdéria elképesztő méreteket öltött. (Az asztal lábára is harisnyát húztak, mert akkor az erkölcsön, jóformán csak a nemi erkölcsöt értették, és ez nemcsak Angliára volt jellemző, hanem az egész keresztény világra. Az erkölcsnek ez a félre-értelmezett, szűklátókörű felfogása váltotta ki az emberek zömére jellemző kép-mutatást, hipokrita attitűdöt, előítéletet) Ugyanakkor virágoztak a nyilvánosházak, az utcákat a nyomor, „ezerfajta népbetegség, szapora csecsemőhalál” uralta. A nagypolgári erkölcs közönyösen átlépett az emberek nyomorán, és senki erkölcsi érzékét nem sértette a David Copperfield-eknek „otthont” adó gyermekjóléti intézmények állapota.

A liberalizmus bűnei

Napjainkban a terjeszkedő, a globálissá váló tőkével, a demokrácia, a szabadságjogok terjesztésének ürügyével a fejletlen országokban felkeléseket, polgárháborúkat, puccsokat provokáltak gazdasági céljaik érdekében. Ezeknek – érdekes módon – csak a céljaikat keresztező országok váltak áldozatul. Egyes országokban regnáló antidemokratikus, autokrata, a középkort idéző rendszerek nem bántják a demokráciáért vérző szívüket, (Szaud-Arábia), vagy ha bántja is, félnek a beavatkozástól (Észak-Korea.) A stabil, - de szerintük diktatórikus, autokrata – arab országokat nagyhatalmi érdekből destabilizálták (arab-tavasz), aminek következményeként megkaptuk a migránsáradat egy részét. (Másik részét az emberiség túlszaporodása okozza.)                           

A balszélső értelmiség a fasizmust, mint a nacionalizmusnak a tőkével való szövetségét definiálta. A ma liberális értelmisége tanult ebből, és a saját jólétük érdekében most ők kötöttek a gátlástalan tőkével véd- és dac-szövetséget. Egy jól-ismert milliárdos szócsövének tekinthető „civil” szervezetek, un. NGO-k agresszív fellépése bizonyítja tételemet.             

A liberalizmus bűnei/1: Egy megdöbbentő vallomás                                   

A rendszerváltó liberális értelmiségiek véleménye a demokráciáról: „Nem akarunk többé „igazi” demokráciát, sem „valódi” demokráciát. Egy alig-alig működő, korrupt, képmutató, elnyomó, kizsákmányoló, militarista, unalmas demokráciát akarunk: a valóságosan létező demokráciát”. Haraszti Miklós: Jogvédő rögeszmetár In: SZAMIZDAT ’81 – 89 (l990) 147.old.                                                                                                                                                         

Azt hiszem, ez az idézet – amely természetesen vélemény – sokat elárul a liberális ellenzék vezetőinek motivációjáról. Inkább legyen káosz, szabadosság, anarchia, a zavarosban való halászás, az ingadozó, képzetlen emberek manipulálása, mint rend. Óhatatlanul egy vízió rémlik fel: egy elégedetlen „értelmiségi”, egy tizedrangú levéltár dohos szobájában a hatalomról, pénzről álmodik.(És - mint kiderült - sok pénzről). És ideológiát gyárt: de hát én sokkal okosabb, képzettebb vagyok, mint X elvtárs, mégis ő van fenn, én meg itt lent. Nosza, változtassunk ezen a lehetetlen helyzeten. És lőn.   

A hétköznapi irracionalizmus

Ha betekintünk az írott, vagy az elektronikus sajtó híradásaiba, a következő lehangoló hírek tömkelegével találkozunk: feldarabolta, megkéselte, agyonlőtte, felgyújtotta, direkt elgázolta, agyonütötte, szembe ment a forgalommal, nem állt meg a sorompónál, halálra verte, éheztette apját, anyját, gyerekét, egyéb rokonát. Sírokat dúlnak fel, elpusztítják a park fiatal fáit, és még sajnos, hosszan folytathatnánk ezeket a „dicső”emberi tetteket, személység-megnyilvánulásokat. Ezeket hallva, és az altesti villantásokról tudósító hírek láttán egy neobarbár civilizáció víziója rémlik fel bennem. Az emberi butaság nemcsak kriminális esetekben érhető tetten, csak példaként: egy házaspár, -20 fokos hidegben, hóviharban, kisgyermekkel, takaró, étel nélkül, rossz autóval elindul egy hosszú útra! Komoly pénzeket fizetnek illegális, ellenőrizetlen „örök fiatalságot, tökéletes egészséget, „Aphrodité szépségét, herkulesi férfierőt” ígérő, minden betegségtől megóvó csoda-szerekért. Természettudományos műveltség hiányában szó szerint áldozatává válnak áltudományos kuruzslásoknak. A védőoltás ellen fellépők a tudatlanságon felül, önzésükkel morális vétséget is elkövetnek azáltal, hogy emberi életeket veszélyeztetnek. Sokan váltságdíjra gyűjtöttek pénzt egy félévszázaddal korábbi időbe helyezett szappanopera főhősének kiszabadítására. A megszemélyesített figurával azonosítják a figurát alakító színészt. Létezik a tudatlanságnak, a műveletlenségnek, a szellemi igénytelenségnek egy olyan szintje, amelyre már nincs, nem szabadna, hogy legyen mentség és tolerálható lenne. A butaság alapvető emberi jog(?) (Véleményem szerint a műveletlenség bűn, merénylet az emberi kultúra ellen. A magyar történelem nem tudása, egy adott szint alatt: hazaárulás!) A fent említett néhány szomorú példa, csak egy-egy csepp a tengerben. A hívők szerint Isten szemében valamennyien egyenlőnek vagyunk teremtve, és azok vagyunk – állítólag - a törvény előtt is, de azért létezik emberi minőség is. Értve ez alatt, hogy az emberi jellem és az intelligencia skálája, a hitvány embertől a szentig, illetve, az idiótától a lángészig terjed. De milyen gátjai lehetnek a logikus, racionális gondolkodásnak? Kognitív, mentális vagy pszichés? Amennyiben – márpedig zömében – pszichés, akkor ez az ok milyen természetű: szociális-, vagy nevelési hiányosság, szellemi igénytelenség, motivációhiány, elvakult hit? Kétségtelen, hogy az irracionalizmus, az érzelmek nagyobb arány képviselnek az elmében, mint a ráció. (Freud és utódai szerint is a lélek tartalma gazdagabb, mint a tudat.) Elgondolkodtató, hogy az érzelmek mennyire instabilak, drogok, hormonok által könnyen befolyásolhatók. A helyzetet súlyosbítja az, ezt kihasználó üzletág, az alacsony szinten nivellálódott tömegigény, a vox populi manipulálása, majd kiszolgálása – zsurnalizmus - üzlet: korunk hírszerkesztésének szentháromsága. Az emberek általában szeretnek beszélgetni, de sokan nem tudnak. Mondják a szavakat, hogy fedezzék vele a társadalmi érintkezést illető igényeiket. A beszélgetés sója, fűszere az értelem, ezért aztán a beszélgetések nem kis része íztelen. De ami íztelen, az nem szükségszerűen ártalmatlan. A korlátoltság nem veszélytelen. A mindennapokban eluralkodott a tahóság, a bunkóság, az udvariatlanság, az ignorancia, a verbális és fizikai agresszivitás. És a legbutábbak a legharsányabbak. A köznyelvben nyüzsög a magyartalanság, a pongyolaság, a”suk,-sük”, és egyéb fülsértő helytelenség: manapság divattá vált a „cég, aki”, vagy a „hivatal, aki”, (ezt, ki találta ki?), a szakmaiságot imitáló divatos szavak, az SMS-, a pláza-nyelv, az öncélú trágárság, a helyes beszédet helyettesítő szleng. Általában hiányos a nyelvi műveltség. Senkit nem érdekel Herder jóslata? Vagy már nincs jelentősége az anyanyelv minél magasabb és szélesebb fokú elsajátításának? Szomorú, hogy hagyjuk elsilányulni anyanyelvünket, amelyről nemzetközi kutatások is bizonyították, hogy az egyértelműség, és a pontos helymeghatározás terén az egyik legkiemelkedőbb nyelv. Az általános nyelvi műveltséghez nemcsak a köznyelv ismerete, helyes használata tartozik, hanem az irodalmi nyelvünk, nyelvjárásaink sőt, talán a régi nyelvünk ismerete is. (Bár egyes liberális nyelvész szerint a nyelvművelés szegregál. Ez a ”kioktatás” merő arisztokratikus nagyképűség, amely felsőbbrendűségében diszkriminál, lealáz, sérti, csorbítja a személyességi jogokat. „Mindenki úgy beszél, ahogy akar, vagy, ahogy tud.” - Élet és Irodalom, 2007.) Kazinczy Ferenc, Lőrincze Lajos, Grétsy László – a nagy elődökkel együtt – pedig hadd forogjanak a sírjukban.

A liberalizmus dogmái

                                                                                                                                    

      Mint minden ideológiának, a liberalizmusnak is vannak dogmái. Vegyük sorra ezeket az elveket, tegyük a gyakorlat górcsöve alá, vizsgáljuk meg, hogy mennyiben felelnek meg a társadalom, és az egyén igényének, érdekének. Az első alapelv a politikáról, a kormányzatról vélekedik, amely szerint a politika, mint a civilizáció és a társadalom szükséges képződménye, s mint olyan megegyezésen, konvenciókon nyugszik, mindamellett módosítható, reformálható. A politika célja a szabadság védelme, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. Amiben a liberalizmus túlmegy más ideológiákon, az a mérték. Szerintük a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, semmilyen körülmények között – még vészhelyzetekben – sincs joga beavatkoznia az egyén életébe, a gazdaság, és a kultúra irányításába. Ebből következik másik alapelve az individualizmus és a szabadság értékének feltétlen tisztelete. E tekintetben azt az elvet vallja, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben, legyen ez akár maga a nemzet. Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei nem lehetnek – semmilyen okkal – magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyén érdekeit. Tehát a magánszféra szent és sérthetetlen, a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs beleszólása. A társadalmi közjó az fikció, mindent alá kell rendelni az egyén érdekei hatékony kiszolgálásának. A liberalizmust jellemzi még az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, sajtó-, gyülekezés stb.) vetett hit. A liberalizmus harmadik elve, hogy a hatalom korlátozása szükséges dolog, konkrétan: a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, valamint a politikai szférának elkülönítését a társadalmitól, amelybe a politikának beleszólása nem lehet, viszont a társadalom a politikát ellenőrző jogát biztosítani kell. A liberalizmus elve alapján lehetőséget kell adni a politikai szereplőnek, egymás ellenőrzésére, ami egy élhető társadalomban élők számára alapvető. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, tehát a különböző történelmi és kulturális intézmények csak másodlagosak lehetnek. A liberálisok önmagukat racionálisnak értékelik, mondván, hogy az embereket a logika, a ráció vezérli. Ez az okfejtés indokolatlanul optimista, és idealista: tényként kezelnek egy feltételezést. (Erről írtam egy tanulmányt: Az aszimmetrikus elme címmel, amely a racionalitás és az irracionalitás harcáról, egyensúlyának – általában az egyensúly – fontosságáról, annak hiányának következményeiről szól.) Végül, a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely nagyon szép és igaz egy határig, de a neoliberalizmussal szemben a legmegalapozottabb kifogás és vád, hogy messze túlmegy egy racionális és az emberek döntő többsége által elfogadott határon. Részlet egy rádióinterjúból: „Tíz éve nem kapom kézhez a diplomámat, mert nem tudom letenni az oklevél feltételeként előirt  vizsgát. Válasz: Ha kér egy orvosi igazolást, hogy nem képes rá, akkor e vizsga nélkül is megkapja a diplomát!” Pályaválasztási tanácsadó: „Akinek rossz a térlátása, ne menjen térképésznek, tájépítőnek stb.” Fogyatékos-érdekvédő: „Felháborító ez a diszkrimináció, már miért ne lehetne egy vak, akár térképész, majd mással pótolja látását.” Itt tartunk! A Janus-arc egyik, a szép feléről már szóltunk, de a másik arca, a valódi arc: gazdasági: a szabad piacgazdaságot, a szabad-versenyt hirdeti, és tiltakozik az állami beavatkozás ellen. Ezen az elven működő társaságok, vállalatok a profit érdekében, effektíve tönkretették a Föld bioszféráját, ezzel előidézve a természeti katasztrófák sorát. A gazdasági liberalizmus együtt hódított teret a szabad-versenyes, kizárólagosan a profitot hajhászó, a pénzen kívül minden más iránt közömbös kapitalizmussal, amelynek az elve a „laissez faire, laisses passer: (hagyjatok mindent a maga útján menni). Ennek a következménye lett a nagy gazdasági világválság (l929-33), majd a – áttételesen - II. világháború. Az ipari fejlődés hívta életre a másik, a gazdasági liberalizmussal opponáló erőt, a szociáldemokráciát. Ez ideig az agrárszféra – a gazdasági helyzetétől függetlenül – volt a legfőbb ellenfél, de a most már a munkásság érdekeit képviselő szociáldemokrácia is. Említésre méltó alternatív, egyben opponens erőként a keresztény-szocialista és az etatizmust képviselő bismarcki szociális császárságot említenénk, akiket együtt a XIX. sz. utolsó harmadában kialakuló új-konzervativizmus megalkotójának definiálhatunk. Ez a gazdasági liberalizmussal opponáló társadalmi erő már nem akarja visszaforgatni a polgári fejlődés menetét, hanem, ezzel a fejlődése során kialakult társadalmi problémákra keres választ. Az újkonzervativizmus a szociáldemokráciával együtt az individualizmussal szemben a közösségek, - de a tradicionális közösségeken túlmutatva - a foglalkozási ágak és szakmák hierarchikusan megszervezett érdek-képviselet szervezetére épül, miáltal átvette a liberalizmus szociális és egyéb szolidaritás alapelvét. Úgy vélték, hogy a hierarchikusan strukturált társadalom, valamint a család, haza, nemzet, (vallás) programjával képes lesz a társadalmi egyensúly, harmónia megőrzésére. Eme újkonzervatív szellemiséget valló értelmiség szerint a liberalizmus az anyagi ellátás felemás megoldásán kívül nem volt képes egységes közszellemet, morális, - nem egy alacsony szinten nivellálódott - tömegkultúrát teremteni, ezáltal a társadalom amúgy is laza szövedéke egyre jobban és gyakrabban felfeslik. A fejlődés igazi útját a szervezett gazdasági és szellemi elit vezetésében látja. Az 1900-as években már észlelték, a magyar Társadalomtudományi Társaság ki is mondta, miszerint a liberalizmus fő hibája, hogy következetlen alkalmazásával kompromittálta amúgy helyes alapelvét: a szabadságot, amelyet dogmává merevített, és függetlenítette a történelmi környezetétől. A liberalizmus az 1910-es évektől kezdődően szinte teljesen eltűnt Európa nagy része politikai ideológiáinak palettájáról. A liberális gondolkodók, észlelve a teljes eltűnés veszélyét, ezt megelőzendő, programjukba beépítették a szociális eszméket és politikai követeléseket. A második világháború után új alakot felvéve, a demokratikus és szociális liberalizmus néven válik a nyugati világ fejlődésének szellemi-politikai keretévé, önmaga érdemének tulajdonítja, és ennek megfelelően is interpretálja az 50-60-as évek nagy gazdasági prosperitását és a jóléti állam kialakulását, majd az 1970-es évektől ismét meghatározó gazdasági tényezővé vált.

 

A jog irracionalizmusa

          A mindennapok butaságaira még visszatérünk. Tettenéréséhez nem kell nagy utat tenni, elég, ha nyitva tartjuk szemünket-fülünket. Lehangoló példákkal, sajnos a „packázó” hivatalok, intézmények világa is bővelkedik. Az „igazságszolgáltatás” képes felülírni az érzeteinket is: „Felszólítom az esküdteket, hogy az elhangzottakat ne vegyék elhangzottnak!” „gagyog s ragyog.” A sorozatgyilkost szabadon engedjük, mert formai hiba (netán helyesírási?) csúszott be a vád részéről, a bizonyítékot semmisnek kell tekinteni, mert azt illegális úton szerezte a hatóság (a szemeteskuka még a kerítésen belül volt). USA-ban a bíróság elfogadta a halálraítéltek, igazságszolgáltatás elleni keresetét, miszerint a kivégzéshez használt méreginjekciók tisztasága szerintük kétséges, ezért fennáll a fertőzés veszélye. (hihetetlen, de igaz.) Lehangoló, de többször tapasztalhatjuk, hogy a bírósági ítélet a bohózattal konkurál, másrészt: némely ügyvédi tevékenység kimeríti a bűnpártolás tényét. El kellene már végre dönteni, hogy az alakiság, a perrendtartás, a jogrendszer tekintélye, vagy az un. személyiségi jogok fontosabbak, mint amiért létrehozták: az ember. (Tudom: demagógia!)  „Non quid juris, sed quid consilii. (Nemcsak a jog fontos, de az emberség, a belátás.”) Bármilyen megértőek és „széplelkek” vagyunk, nem kerülhetjük ki a felelősség kérdését visszaeső, vagy helyhiány miatt kiengedett gyilkosok újabb gyilkosságai esetében. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a bűncselekmények egy részét valamilyen nem orvosolt igazságtalanság, sérelem előzi meg. De ha már a törvények betartásáról van szó, egy furcsaságról is beszéljünk: Ismert, hogy Angliában sok száz év óta, a törvénykönyvekből nem törölték az elavult, középkori törvényeket. (A helyzetet súlyosbítja, hogy ezeket a mai napig borjúbőr pergamenre írják.) USA déli államaiban még ma is hatályban vannak anakronisztikus törvények. Akkor, ezek alapján, ad absurdum, akár még halálbüntetés is kiszabható olyan „bűnért”, amiről a törvénykönyveket bújó kutatókon kívül, senki nem tudja, hogy ilyen létezik. Milyen sajátságos logika érvényesül, nevezetesen: ha egy törvény hamis, elavult, káros, egyszerűen rossz, azt attól még azt be kell tartani?!  Ez igazi logikai bukfenc. Ezzel szemben a pszichopata pedofil kéj- és sorozatgyilkost zárt intézetbe utaljuk, hogy néhány év múlva „gyógyultan” szabadon bocsássuk. Köztereinken szabadon grasszálnak a többszörösen elítélt bűnözők. (Kérdés: hányszor kívánatos újabb és újabb esélyt adni!) Kétségtelen, hogy ez csak az érem egyik oldala, esély mellett perspektívát is kell adni. Sokféle elmélet próbálja magyarázni a bűnözés okait. Az egyik irányzat a bűnözés okát az emberi természetben keresi. Létezik gyilkos elme? Vannak veleszületett bűnözők? Van összefüggés az intelligencia – esetleg a műveltség - és a bűnözés között? Vagy mindezekért csak a környezet tehető felelősé? Népszerű az a nézet (sokan vissza is élnek vele), amelyik az antiszociális viselkedést a gyermekkori traumákra vezeti vissza. Sokan a bűnözést szociális okokra redukálják, kihagyva az egyén felelőségét, és kizárólag a társadalmat teszik felelőssé. (Megélhetési bűnözés!?) Kétségtelen, hogy egy társadalom mentális-egészségi állapotának hiteles mutatója, indikátora a bűnözés mértéke, a bűnözők száma. Ez utóbbi nézetek felmentést adnak, és lehetővé teszik, hogy nincs kapcsolat bűn és bűnhődés között. Korunk ebben is szánalmas: sem nem kegyetlen, sem bölcs, rendre félmegoldásokat produkál. Emberi tragédiákat, súlyos erkölcsi és anyagi károkat, ártatlan áldozatokat, testi-lelki nyomorékokat maguk után hagyó gazemberek, büntetésüket töltve olyan ellátmányt követelnek, amelyek – nemcsak a hajléktalan (de nem becstelen!), hanem - a társadalom harmadának az életszínvonalát is messze meghaladja. Természetesen mindannyiunk - többek közt -, az áldozatok pénzéből. Milyen sajátos, inverz logika, vagy elv követeli meg, hogy pl. az elvetemült pszichopata gyilkos, vagy terrorista személyiségi joga fontosabb az áldozat jogainál. (Nyílván ez is demagógia!)                                                                                                                              

      Erkölcsi világrend néha, a súlyos bűnt elkövetők tudatában is teremtődik, tehát önmaga is gonosznak ítéli önmagát. Szükséges, hogy a gonosztevő ismerjen bűntudatot, és önönmagát lefokozza, önmaga által, mert csak a büntetés hozza el a katarzist. Optimista módon feltételezzük, hogy minden emberi lény igényt tart arra, hogy mások szemével önmagát elfogadhassa. A bűntudat: szenvedés. Vagy ettől az önmaga által önmagának okozott szenvedéstől is meg kell kímélni?  A bűntudat nemcsak regresszív, hanem van benne valami pozitívum is. Az erkölcsi rend totális hiányának megrázó élménye után a bűntudat azt bizonyítja, hogy az élete lehet értelmes, hogy lehet még befolyással saját életére. A bűnhődéssel állítja helyre egyéniségének erkölcsi egyensúlyát, és a megrendülés, a lelki megtisztulás által válik érdemessé a szabadságra. „Geminat peccatum, quem delicti non pudet” (Kétszeresen vétkes, aki bűnét meg sose bánja.”) Az ógörög sorstragédiák, vagy Dosztojevszkij a megváltódásokat ábrázoló művei erről tanúskodnak. Amennyiben a büntetés kiváltja a fenti érzések akár minimumát is, a büntetés máris nem volt haszontalan, a bűnöző is nyert általa.                                                                                                                                                                              

                                                                                                          

                                                                                                                                                                                       

    Mielőtt még magamra haragítanám a jogászokat, feltételezem, hogy ez a túlzottan liberális joggyakorlat, hál’ isten még csak a nyugati demokráciákban dívik. (De már itt áll ajtónk előtt!) „Igazságszolgáltatás”. Azért teszem idézőjelbe, mert ez is eufemizmus, szó nincs igazságról. Hivatalosan csak jogszolgáltatás létezik. Ezt - lévén laikus – nem magam találtam ki. Néhány éve országunk egyik leghíresebb jogásza nyilatkozott a jog és az igazság kapcsolatáról, esetleges, véletlen találkozásáról, valamint a pénz szerepér

                                                                                                               

                                                                                                                                                            

                                                                                                      

    

Egy exitus tőrténete

A klasszikus liberalizmus elvileg és eredetileg nagyon haladó gondolat volt, de az idő teltével folyamatosan változott, radikalizálódott, hogy szinte észrevétlenül átforduljon a neoliberalizmus és a libertinizmus irányába, így napjainkban szinte csak az anarchia, a szabadosság, a deviancia, a bűnözők védelmére szorítkozik. Thomas Mann írja: „De nem kell ahhoz eltökélt mizantrópnak lennie valakinek, hogy ne találja teljesen megalapozatlannak azt a gyanút, miszerint az emberek nagy többsége a szégyentől és az illendőségtől való szabadságra gondol amikor szabadság után áhitozik. A szabadságfogalom ez a negativitása határtalan, egy nihilista fogalomról van szó, amely csak a legcsekélyebb adagban gyógyító hatású, officinális méreg. Másutt: „A szabadság mint a művészet romlása: ez korunknak egy ilyen felismerése, olyan igazság , amely a kor akaratáról tamuskodik.”  Nem tudom, nem eszementnek minősíteni azt az elvet, amely a hatóságokat gúzsba köti, eszköztárát túlzottan korlátozza, miközben a szocio- és pszichopata bűnözőket ártatlan kezesbárányként kezeli. Ha a klasszikus liberalizmus elvei (többek között, az egyenlő polgári jogok igen, de nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy műveltséghez kötött) nem mutálódtak volna kimérává, úgy a mai napig széles körben népszerű maradt volna. Mivelhogy egy ideológia, eszme értékét a gyakorlóinak, táborának és vezetőinek etikája, tettei, megnyilvánulásai, a benne élők tapasztalata minősítik, ezért nem hitelesek és jogosak a bírálatokra történő élénk tiltakozások. Nem tudják hitelt érdemlően cáfolni azokat a vádakat, amelyekkel a liberalizmust, ellenfelei illetik. Ezeket a vádakat alább részletezem, most csak a bírálatok summázatára, rövid összefoglalására szorítkozom: a liberalizmus a manchesterizmus, a korlátlan szabad-kereskedelem ideológiája, erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához, a környezet elpusztításához vezet, előkészíti a talajt a radikális ideológiák számára. Nem tartom haszontalannak ismételni – ezáltal is hangsúlyozni - egyes ellenzői érvelését, hogy a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét. Az alkotmányosság, az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, azokat néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg, a liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszme-rendszerekbe, így megszűnt a létalapja. A rendszerváltás után negyed évszázaddal – a magyar liberalizmus hajdani dicsőségét és jelenlegi bukását látva – megállapíthatjuk, hogy nem túlzás a magyar liberalizmust, úgy ábrázolni, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy exitus” történetét.                                                                                                                                    

A liberalizmus bűnei I.

A klasszikus liberalizmus elvileg és eredetileg nagyon haladó gondolat volt, de az idő teltével folyamatosan változott, radikalizálódott, hogy szinte észrevétlenül átforduljon a neoliberalizmus és a libertinizmus irányába, így napjainkban szinte csak az anarchia, a szabadosság, a deviancia, a bűnözők védelmére szorítkozik. Thomas Mann írja: „De nem kell ahhoz eltökélt mizantrópnak lennie valakinek, hogy ne találja teljesen megalapozatlannak azt a gyanút, miszerint az emberek nagy többsége a szégyentől és az illendőségtől való szabadságra gondol amikor szabadság után áhitozik. A szabadságfogalom ez a negativitása határtalan, egy nihilista fogalomról van szó, amely csak a legcsekélyebb adagban gyógyító hatású, officinális méreg. Másutt: „A szabadság mint a művészet romlása: ez korunknak egy ilyen felismerése, olyan igazság , amely a kor akaratáról tamuskodik.”  Nem tudom, nem eszementnek minősíteni azt az elvet, amely a hatóságokat gúzsba köti, eszköztárát túlzottan korlátozza, miközben a szocio- és pszichopata bűnözőket ártatlan kezesbárányként kezeli. Ha a klasszikus liberalizmus elvei (többek között, az egyenlő polgári jogok igen, de nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy műveltséghez kötött) nem mutálódtak volna kimérává, úgy a mai napig széles körben népszerű maradt volna. Mivelhogy egy ideológia, eszme értékét a gyakorlóinak, táborának és vezetőinek etikája, tettei, megnyilvánulásai, a benne élők tapasztalata minősítik, ezért nem hitelesek és jogosak a bírálatokra történő élénk tiltakozások. Nem tudják hitelt érdemlően cáfolni azokat a vádakat, amelyekkel a liberalizmust, ellenfelei illetik. Ezeket a vádakat alább részletezem, most csak a bírálatok summázatára, rövid összefoglalására szorítkozom: a liberalizmus a manchesterizmus, a korlátlan szabad-kereskedelem ideológiája, erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához, a környezet elpusztításához vezet, előkészíti a talajt a radikális ideológiák számára. Nem tartom haszontalannak ismételni – ezáltal is hangsúlyozni - egyes ellenzői érvelését, hogy a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét. Az alkotmányosság, az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, azokat néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg, a liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszme-rendszerekbe, így megszűnt a létalapja. A rendszerváltás után negyed évszázaddal – a magyar liberalizmus hajdani dicsőségét és jelenlegi bukását látva – megállapíthatjuk, hogy nem túlzás a magyar liberalizmust, úgy ábrázolni, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy exitus” történetét.                                                                                                                                    

      Mint minden ideológiának, a liberalizmusnak is vannak dogmái. Vegyük sorra ezeket az elveket, tegyük a gyakorlat górcsöve alá, vizsgáljuk meg, hogy mennyiben felelnek meg a társadalom, és az egyén igényének, érdekének. Az első alapelv a politikáról, a kormányzatról vélekedik, amely szerint a politika, mint a civilizáció és a társadalom szükséges képződménye, s mint olyan megegyezésen, konvenciókon nyugszik, mindamellett módosítható, reformálható. A politika célja a szabadság védelme, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. Amiben a liberalizmus túlmegy más ideológiákon, az a mérték. Szerintük a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, semmilyen körülmények között – még vészhelyzetekben – sincs joga beavatkoznia az egyén életébe, a gazdaság, és a kultúra irányításába. Ebből következik másik alapelve az individualizmus és a szabadság értékének feltétlen tisztelete. E tekintetben azt az elvet vallja, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben, legyen ez akár maga a nemzet. Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei nem lehetnek – semmilyen okkal – magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyén érdekeit. Tehát a magánszféra szent és sérthetetlen, a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs beleszólása. A társadalmi közjó az fikció, mindent alá kell rendelni az egyén érdekei hatékony kiszolgálásának. A liberalizmust jellemzi még az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, sajtó-, gyülekezés stb.) vetett hit. A liberalizmus harmadik elve, hogy a hatalom korlátozása szükséges dolog, konkrétan: a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, valamint a politikai szférának elkülönítését a társadalmitól, amelybe a politikának beleszólása nem lehet, viszont a társadalom a politikát ellenőrző jogát biztosítani kell. A liberalizmus elve alapján lehetőséget kell adni a politikai szereplőnek, egymás ellenőrzésére, ami egy élhető társadalomban élők számára alapvető. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, tehát a különböző történelmi és kulturális intézmények csak másodlagosak lehetnek. A liberálisok önmagukat racionálisnak értékelik, mondván, hogy az embereket a logika, a ráció vezérli. Ez az okfejtés indokolatlanul optimista, és idealista: tényként kezelnek egy feltételezést. (Erről írtam egy tanulmányt: Az aszimmetrikus elme címmel, amely a racionalitás és az irracionalitás harcáról, egyensúlyának – általában az egyensúly – fontosságáról, annak hiányának következményeiről szól.) Végül, a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely nagyon szép és igaz egy határig, de a neoliberalizmussal szemben a legmegalapozottabb kifogás és vád, hogy messze túlmegy egy racionális és az emberek döntő többsége által elfogadott határon. Részlet egy rádióinterjúból: „Tíz éve nem kapom kézhez a diplomámat, mert nem tudom letenni az oklevél feltételeként előirt  vizsgát. Válasz: Ha kér egy orvosi igazolást, hogy nem képes rá, akkor e vizsga nélkül is megkapja a diplomát!” Pályaválasztási tanácsadó: „Akinek rossz a térlátása, ne menjen térképésznek, tájépítőnek stb.” Fogyatékos-érdekvédő: „Felháborító ez a diszkrimináció, már miért ne lehetne egy vak, akár térképész, majd mással pótolja látását.” Itt tartunk! A Janus-arc egyik, a szép feléről már szóltunk, de a másik arca, a valódi arc: gazdasági: a szabad piacgazdaságot, a szabad-versenyt hirdeti, és tiltakozik az állami beavatkozás ellen. Ezen az elven működő társaságok, vállalatok a profit érdekében, effektíve tönkretették a Föld bioszféráját, ezzel előidézve a természeti katasztrófák sorát. A gazdasági liberalizmus együtt hódított teret a szabad-versenyes, kizárólagosan a profitot hajhászó, a pénzen kívül minden más iránt közömbös kapitalizmussal, amelynek az elve a „laissez faire, laisses passer: (hagyjatok mindent a maga útján menni). Ennek a következménye lett a nagy gazdasági világválság (l929-33), majd a – áttételesen - II. világháború. Az ipari fejlődés hívta életre a másik, a gazdasági liberalizmussal opponáló erőt, a szociáldemokráciát. Ez ideig az agrárszféra – a gazdasági helyzetétől függetlenül – volt a legfőbb ellenfél, de a most már a munkásság érdekeit képviselő szociáldemokrácia is. Említésre méltó alternatív, egyben opponens erőként a keresztény-szocialista és az etatizmust képviselő bismarcki szociális császárságot említenénk, akiket együtt a XIX. sz. utolsó harmadában kialakuló új-konzervativizmus megalkotójának definiálhatunk. Ez a gazdasági liberalizmussal opponáló társadalmi erő már nem akarja visszaforgatni a polgári fejlődés menetét, hanem, ezzel a fejlődése során kialakult társadalmi problémákra keres választ. Az újkonzervativizmus a szociáldemokráciával együtt az individualizmussal szemben a közösségek, - de a tradicionális közösségeken túlmutatva - a foglalkozási ágak és szakmák hierarchikusan megszervezett érdek-képviselet szervezetére épül, miáltal átvette a liberalizmus szociális és egyéb szolidaritás alapelvét. Úgy vélték, hogy a hierarchikusan strukturált társadalom, valamint a család, haza, nemzet, (vallás) programjával képes lesz a társadalmi egyensúly, harmónia megőrzésére. Eme újkonzervatív szellemiséget valló értelmiség szerint a liberalizmus az anyagi ellátás felemás megoldásán kívül nem volt képes egységes közszellemet, morális, - nem egy alacsony szinten nivellálódott - tömegkultúrát teremteni, ezáltal a társadalom amúgy is laza szövedéke egyre jobban és gyakrabban felfeslik. A fejlődés igazi útját a szervezett gazdasági és szellemi elit vezetésében látja. Az 1900-as években már észlelték, a magyar Társadalomtudományi Társaság ki is mondta, miszerint a liberalizmus fő hibája, hogy következetlen alkalmazásával kompromittálta amúgy helyes alapelvét: a szabadságot, amelyet dogmává merevített, és függetlenítette a történelmi környezetétől. A liberalizmus az 1910-es évektől kezdődően szinte teljesen eltűnt Európa nagy része politikai ideológiáinak palettájáról. A liberális gondolkodók, észlelve a teljes eltűnés veszélyét, ezt megelőzendő, programjukba beépítették a szociális eszméket és politikai követeléseket. A második világháború után új alakot felvéve, a demokratikus és szociális liberalizmus néven válik a nyugati világ fejlődésének szellemi-politikai keretévé, önmaga érdemének tulajdonítja, és ennek megfelelően is interpretálja az 50-60-as évek nagy gazdasági prosperitását és a jóléti állam kialakulását, majd az 1970-es évektől ismét meghatározó gazdasági tényezővé vált. Napjainkban a terjeszkedő, a globálissá váló tőkével, a demokrácia, a szabadságjogok terjesztésének ürügyével a fejletlen országokban felkeléseket, polgárháborúkat, puccsokat provokáltak gazdasági céljaik érdekében. Ezeknek – érdekes módon – csak a céljaikat keresztező országok váltak áldozatul. Egyes országokban regnáló antidemokratikus, autokrata, a középkort idéző rendszerek nem bántják a demokráciáért vérző szívüket, (Szaud-Arábia), vagy ha bántja is, félnek a beavatkozástól (Észak-Korea.) A stabil, - de szerintük diktatórikus, autokrata – arab országokat nagyhatalmi érdekből destabilizálták (arab-tavasz), aminek következményeként megkaptuk a migránsáradat egy részét. (Másik részét az emberiség túlszaporodása okozza.)                                                                                                                                     A balszélső értelmiség a fasizmust, mint a nacionalizmusnak a tőkével való szövetségét definiálta. A ma liberális értelmisége tanult ebből, és a sajá

A klasszikus liberalizmus elvileg és eredetileg nagyon haladó gondolat volt, de az idő teltével folyamatosan változott, radikalizálódott, hogy szinte észrevétlenül átforduljon a neoliberalizmus és a libertinizmus irányába, így napjainkban szinte csak az anarchia, a szabadosság, a deviancia, a bűnözők védelmére szorítkozik. Thomas Mann írja: „De nem kell ahhoz eltökélt mizantrópnak lennie valakinek, hogy ne találja teljesen megalapozatlannak azt a gyanút, miszerint az emberek nagy többsége a szégyentől és az illendőségtől való szabadságra gondol amikor szabadság után áhitozik. A szabadságfogalom ez a negativitása határtalan, egy nihilista fogalomról van szó, amely csak a legcsekélyebb adagban gyógyító hatású, officinális méreg. Másutt: „A szabadság mint a művészet romlása: ez korunknak egy ilyen felismerése, olyan igazság , amely a kor akaratáról tamuskodik.”  Nem tudom, nem eszementnek minősíteni azt az elvet, amely a hatóságokat gúzsba köti, eszköztárát túlzottan korlátozza, miközben a szocio- és pszichopata bűnözőket ártatlan kezesbárányként kezeli. Ha a klasszikus liberalizmus elvei (többek között, az egyenlő polgári jogok igen, de nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy műveltséghez kötött) nem mutálódtak volna kimérává, úgy a mai napig széles körben népszerű maradt volna. Mivelhogy egy ideológia, eszme értékét a gyakorlóinak, táborának és vezetőinek etikája, tettei, megnyilvánulásai, a benne élők tapasztalata minősítik, ezért nem hitelesek és jogosak a bírálatokra történő élénk tiltakozások. Nem tudják hitelt érdemlően cáfolni azokat a vádakat, amelyekkel a liberalizmust, ellenfelei illetik. Ezeket a vádakat alább részletezem, most csak a bírálatok summázatára, rövid összefoglalására szorítkozom: a liberalizmus a manchesterizmus, a korlátlan szabad-kereskedelem ideológiája, erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához, a környezet elpusztításához vezet, előkészíti a talajt a radikális ideológiák számára. Nem tartom haszontalannak ismételni – ezáltal is hangsúlyozni - egyes ellenzői érvelését, hogy a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét. Az alkotmányosság, az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, azokat néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg, a liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszme-rendszerekbe, így megszűnt a létalapja. A rendszerváltás után negyed évszázaddal – a magyar liberalizmus hajdani dicsőségét és jelenlegi bukását látva – megállapíthatjuk, hogy nem túlzás a magyar liberalizmust, úgy ábrázolni, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy exitus” történetét.                                                                                                                                    

      Mint minden ideológiának, a liberalizmusnak is vannak dogmái. Vegyük sorra ezeket az elveket, tegyük a gyakorlat górcsöve alá, vizsgáljuk meg, hogy mennyiben felelnek meg a társadalom, és az egyén igényének, érdekének. Az első alapelv a politikáról, a kormányzatról vélekedik, amely szerint a politika, mint a civilizáció és a társadalom szükséges képződménye, s mint olyan megegyezésen, konvenciókon nyugszik, mindamellett módosítható, reformálható. A politika célja a szabadság védelme, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. Amiben a liberalizmus túlmegy más ideológiákon, az a mérték. Szerintük a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, semmilyen körülmények között – még vészhelyzetekben – sincs joga beavatkoznia az egyén életébe, a gazdaság, és a kultúra irányításába. Ebből következik másik alapelve az individualizmus és a szabadság értékének feltétlen tisztelete. E tekintetben azt az elvet vallja, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben, legyen ez akár maga a nemzet. Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei nem lehetnek – semmilyen okkal – magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyén érdekeit. Tehát a magánszféra szent és sérthetetlen, a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs beleszólása. A társadalmi közjó az fikció, mindent alá kell rendelni az egyén érdekei hatékony kiszolgálásának. A liberalizmust jellemzi még az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, sajtó-, gyülekezés stb.) vetett hit. A liberalizmus harmadik elve, hogy a hatalom korlátozása szükséges dolog, konkrétan: a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, valamint a politikai szférának elkülönítését a társadalmitól, amelybe a politikának beleszólása nem lehet, viszont a társadalom a politikát ellenőrző jogát biztosítani kell. A liberalizmus elve alapján lehetőséget kell adni a politikai szereplőnek, egymás ellenőrzésére, ami egy élhető társadalomban élők számára alapvető. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, tehát a különböző történelmi és kulturális intézmények csak másodlagosak lehetnek. A liberálisok önmagukat racionálisnak értékelik, mondván, hogy az embereket a logika, a ráció vezérli. Ez az okfejtés indokolatlanul optimista, és idealista: tényként kezelnek egy feltételezést. (Erről írtam egy tanulmányt: Az aszimmetrikus elme címmel, amely a racionalitás és az irracionalitás harcáról, egyensúlyának – általában az egyensúly – fontosságáról, annak hiányának következményeiről szól.) Végül, a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely nagyon szép és igaz egy határig, de a neoliberalizmussal szemben a legmegalapozottabb kifogás és vád, hogy messze túlmegy egy racionális és az emberek döntő többsége által elfogadott határon. Részlet egy rádióinterjúból: „Tíz éve nem kapom kézhez a diplomámat, mert nem tudom letenni az oklevél feltételeként előirt  vizsgát. Válasz: Ha kér egy orvosi igazolást, hogy nem képes rá, akkor e vizsga nélkül is megkapja a diplomát!” Pályaválasztási tanácsadó: „Akinek rossz a térlátása, ne menjen térképésznek, tájépítőnek stb.” Fogyatékos-érdekvédő: „Felháborító ez a diszkrimináció, már miért ne lehetne egy vak, akár térképész, majd mással pótolja látását.” Itt tartunk! A Janus-arc egyik, a szép feléről már szóltunk, de a másik arca, a valódi arc: gazdasági: a szabad piacgazdaságot, a szabad-versenyt hirdeti, és tiltakozik az állami beavatkozás ellen. Ezen az elven működő társaságok, vállalatok a profit érdekében, effektíve tönkretették a Föld bioszféráját, ezzel előidézve a természeti katasztrófák sorát. A gazdasági liberalizmus együtt hódított teret a szabad-versenyes, kizárólagosan a profitot hajhászó, a pénzen kívül minden más iránt közömbös kapitalizmussal, amelynek az elve a „laissez faire, laisses passer: (hagyjatok mindent a maga útján menni). Ennek a következménye lett a nagy gazdasági világválság (l929-33), majd a – áttételesen - II. világháború. Az ipari fejlődés hívta életre a másik, a gazdasági liberalizmussal opponáló erőt, a szociáldemokráciát. Ez ideig az agrárszféra – a gazdasági helyzetétől függetlenül – volt a legfőbb ellenfél, de a most már a munkásság érdekeit képviselő szociáldemokrácia is. Említésre méltó alternatív, egyben opponens erőként a keresztény-szocialista és az etatizmust képviselő bismarcki szociális császárságot említenénk, akiket együtt a XIX. sz. utolsó harmadában kialakuló új-konzervativizmus megalkotójának definiálhatunk. Ez a gazdasági liberalizmussal opponáló társadalmi erő már nem akarja visszaforgatni a polgári fejlődés menetét, hanem, ezzel a fejlődése során kialakult társadalmi problémákra keres választ. Az újkonzervativizmus a szociáldemokráciával együtt az individualizmussal szemben a közösségek, - de a tradicionális közösségeken túlmutatva - a foglalkozási ágak és szakmák hierarchikusan megszervezett érdek-képviselet szervezetére épül, miáltal átvette a liberalizmus szociális és egyéb szolidaritás alapelvét. Úgy vélték, hogy a hierarchikusan strukturált társadalom, valamint a család, haza, nemzet, (vallás) programjával képes lesz a társadalmi egyensúly, harmónia megőrzésére. Eme újkonzervatív szellemiséget valló értelmiség szerint a liberalizmus az anyagi ellátás felemás megoldásán kívül nem volt képes egységes közszellemet, morális, - nem egy alacsony szinten nivellálódott - tömegkultúrát teremteni, ezáltal a társadalom amúgy is laza szövedéke egyre jobban és gyakrabban felfeslik. A fejlődés igazi útját a szervezett gazdasági és szellemi elit vezetésében látja. Az 1900-as években már észlelték, a magyar Társadalomtudományi Társaság ki is mondta, miszerint a liberalizmus fő hibája, hogy következetlen alkalmazásával kompromittálta amúgy helyes alapelvét: a szabadságot, amelyet dogmává merevített, és függetlenítette a történelmi környezetétől. A liberalizmus az 1910-es évektől kezdődően szinte teljesen eltűnt Európa nagy része politikai ideológiáinak palettájáról. A liberális gondolkodók, észlelve a teljes eltűnés veszélyét, ezt megelőzendő, programjukba beépítették a szociális eszméket és politikai követeléseket. A második világháború után új alakot felvéve, a demokratikus és szociális liberalizmus néven válik a nyugati világ fejlődésének szellemi-politikai keretévé, önmaga érdemének tulajdonítja, és ennek megfelelően is interpretálja az 50-60-as évek nagy gazdasági prosperitását és a jóléti állam kialakulását, majd az 1970-es évektől ismét meghatározó gazdasági tényezővé vált. Napjainkban a terjeszkedő, a globálissá váló tőkével, a demokrácia, a szabadságjogok terjesztésének ürügyével a fejletlen országokban felkeléseket, polgárháborúkat, puccsokat provokáltak gazdasági céljaik érdekében. Ezeknek – érdekes módon – csak a céljaikat keresztező országok váltak áldozatul. Egyes országokban regnáló antidemokratikus, autokrata, a középkort idéző rendszerek nem bántják a demokráciáért vérző szívüket, (Szaud-Arábia), vagy ha bántja is, félnek a beavatkozástól (Észak-Korea.) A stabil, - de szerintük diktatórikus, autokrata – arab országokat nagyhatalmi érdekből destabilizálták (arab-tavasz), aminek következményeként megkaptuk a migránsáradat egy részét. (Másik részét az emberiség túlszaporodása okozza.)                                                                                                                                     A balszélső értelmiség a fasizmust, mint a nacionalizmusnak a tőkével való szövetségét definiálta. A ma liberális értelmisége tanult ebből, és a sajá

A klasszikus liberalizmus elvileg és eredetileg nagyon haladó gondolat volt, de az idő teltével folyamatosan változott, radikalizálódott, hogy szinte észrevétlenül átforduljon a neoliberalizmus és a libertinizmus irányába, így napjainkban szinte csak az anarchia, a szabadosság, a deviancia, a bűnözők védelmére szorítkozik. Thomas Mann írja: „De nem kell ahhoz eltökélt mizantrópnak lennie valakinek, hogy ne találja teljesen megalapozatlannak azt a gyanút, miszerint az emberek nagy többsége a szégyentől és az illendőségtől való szabadságra gondol amikor szabadság után áhitozik. A szabadságfogalom ez a negativitása határtalan, egy nihilista fogalomról van szó, amely csak a legcsekélyebb adagban gyógyító hatású, officinális méreg. Másutt: „A szabadság mint a művészet romlása: ez korunknak egy ilyen felismerése, olyan igazság , amely a kor akaratáról tamuskodik.”  Nem tudom, nem eszementnek minősíteni azt az elvet, amely a hatóságokat gúzsba köti, eszköztárát túlzottan korlátozza, miközben a szocio- és pszichopata bűnözőket ártatlan kezesbárányként kezeli. Ha a klasszikus liberalizmus elvei (többek között, az egyenlő polgári jogok igen, de nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy műveltséghez kötött) nem mutálódtak volna kimérává, úgy a mai napig széles körben népszerű maradt volna. Mivelhogy egy ideológia, eszme értékét a gyakorlóinak, táborának és vezetőinek etikája, tettei, megnyilvánulásai, a benne élők tapasztalata minősítik, ezért nem hitelesek és jogosak a bírálatokra történő élénk tiltakozások. Nem tudják hitelt érdemlően cáfolni azokat a vádakat, amelyekkel a liberalizmust, ellenfelei illetik. Ezeket a vádakat alább részletezem, most csak a bírálatok summázatára, rövid összefoglalására szorítkozom: a liberalizmus a manchesterizmus, a korlátlan szabad-kereskedelem ideológiája, erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához, a környezet elpusztításához vezet, előkészíti a talajt a radikális ideológiák számára. Nem tartom haszontalannak ismételni – ezáltal is hangsúlyozni - egyes ellenzői érvelését, hogy a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét. Az alkotmányosság, az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, azokat néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg, a liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszme-rendszerekbe, így megszűnt a létalapja. A rendszerváltás után negyed évszázaddal – a magyar liberalizmus hajdani dicsőségét és jelenlegi bukását látva – megállapíthatjuk, hogy nem túlzás a magyar liberalizmust, úgy ábrázolni, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy exitus” történetét.                                                                                                                                    

      Mint minden ideológiának, a liberalizmusnak is vannak dogmái. Vegyük sorra ezeket az elveket, tegyük a gyakorlat górcsöve alá, vizsgáljuk meg, hogy mennyiben felelnek meg a társadalom, és az egyén igényének, érdekének. Az első alapelv a politikáról, a kormányzatról vélekedik, amely szerint a politika, mint a civilizáció és a társadalom szükséges képződménye, s mint olyan megegyezésen, konvenciókon nyugszik, mindamellett módosítható, reformálható. A politika célja a szabadság védelme, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. Amiben a liberalizmus túlmegy más ideológiákon, az a mérték. Szerintük a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, semmilyen körülmények között – még vészhelyzetekben – sincs joga beavatkoznia az egyén életébe, a gazdaság, és a kultúra irányításába. Ebből következik másik alapelve az individualizmus és a szabadság értékének feltétlen tisztelete. E tekintetben azt az elvet vallja, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben, legyen ez akár maga a nemzet. Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei nem lehetnek – semmilyen okkal – magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyén érdekeit. Tehát a magánszféra szent és sérthetetlen, a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs beleszólása. A társadalmi közjó az fikció, mindent alá kell rendelni az egyén érdekei hatékony kiszolgálásának. A liberalizmust jellemzi még az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, sajtó-, gyülekezés stb.) vetett hit. A liberalizmus harmadik elve, hogy a hatalom korlátozása szükséges dolog, konkrétan: a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, valamint a politikai szférának elkülönítését a társadalmitól, amelybe a politikának beleszólása nem lehet, viszont a társadalom a politikát ellenőrző jogát biztosítani kell. A liberalizmus elve alapján lehetőséget kell adni a politikai szereplőnek, egymás ellenőrzésére, ami egy élhető társadalomban élők számára alapvető. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, tehát a különböző történelmi és kulturális intézmények csak másodlagosak lehetnek. A liberálisok önmagukat racionálisnak értékelik, mondván, hogy az embereket a logika, a ráció vezérli. Ez az okfejtés indokolatlanul optimista, és idealista: tényként kezelnek egy feltételezést. (Erről írtam egy tanulmányt: Az aszimmetrikus elme címmel, amely a racionalitás és az irracionalitás harcáról, egyensúlyának – általában az egyensúly – fontosságáról, annak hiányának következményeiről szól.) Végül, a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely nagyon szép és igaz egy határig, de a neoliberalizmussal szemben a legmegalapozottabb kifogás és vád, hogy messze túlmegy egy racionális és az emberek döntő többsége által elfogadott határon. Részlet egy rádióinterjúból: „Tíz éve nem kapom kézhez a diplomámat, mert nem tudom letenni az oklevél feltételeként előirt  vizsgát. Válasz: Ha kér egy orvosi igazolást, hogy nem képes rá, akkor e vizsga nélkül is megkapja a diplomát!” Pályaválasztási tanácsadó: „Akinek rossz a térlátása, ne menjen térképésznek, tájépítőnek stb.” Fogyatékos-érdekvédő: „Felháborító ez a diszkrimináció, már miért ne lehetne egy vak, akár térképész, majd mással pótolja látását.” Itt tartunk! A Janus-arc egyik, a szép feléről már szóltunk, de a másik arca, a valódi arc: gazdasági: a szabad piacgazdaságot, a szabad-versenyt hirdeti, és tiltakozik az állami beavatkozás ellen. Ezen az elven működő társaságok, vállalatok a profit érdekében, effektíve tönkretették a Föld bioszféráját, ezzel előidézve a természeti katasztrófák sorát. A gazdasági liberalizmus együtt hódított teret a szabad-versenyes, kizárólagosan a profitot hajhászó, a pénzen kívül minden más iránt közömbös kapitalizmussal, amelynek az elve a „laissez faire, laisses passer: (hagyjatok mindent a maga útján menni). Ennek a következménye lett a nagy gazdasági világválság (l929-33), majd a – áttételesen - II. világháború. Az ipari fejlődés hívta életre a másik, a gazdasági liberalizmussal opponáló erőt, a szociáldemokráciát. Ez ideig az agrárszféra – a gazdasági helyzetétől függetlenül – volt a legfőbb ellenfél, de a most már a munkásság érdekeit képviselő szociáldemokrácia is. Említésre méltó alternatív, egyben opponens erőként a keresztény-szocialista és az etatizmust képviselő bismarcki szociális császárságot említenénk, akiket együtt a XIX. sz. utolsó harmadában kialakuló új-konzervativizmus megalkotójának definiálhatunk. Ez a gazdasági liberalizmussal opponáló társadalmi erő már nem akarja visszaforgatni a polgári fejlődés menetét, hanem, ezzel a fejlődése során kialakult társadalmi problémákra keres választ. Az újkonzervativizmus a szociáldemokráciával együtt az individualizmussal szemben a közösségek, - de a tradicionális közösségeken túlmutatva - a foglalkozási ágak és szakmák hierarchikusan megszervezett érdek-képviselet szervezetére épül, miáltal átvette a liberalizmus szociális és egyéb szolidaritás alapelvét. Úgy vélték, hogy a hierarchikusan strukturált társadalom, valamint a család, haza, nemzet, (vallás) programjával képes lesz a társadalmi egyensúly, harmónia megőrzésére. Eme újkonzervatív szellemiséget valló értelmiség szerint a liberalizmus az anyagi ellátás felemás megoldásán kívül nem volt képes egységes közszellemet, morális, - nem egy alacsony szinten nivellálódott - tömegkultúrát teremteni, ezáltal a társadalom amúgy is laza szövedéke egyre jobban és gyakrabban felfeslik. A fejlődés igazi útját a szervezett gazdasági és szellemi elit vezetésében látja. Az 1900-as években már észlelték, a magyar Társadalomtudományi Társaság ki is mondta, miszerint a liberalizmus fő hibája, hogy következetlen alkalmazásával kompromittálta amúgy helyes alapelvét: a szabadságot, amelyet dogmává merevített, és függetlenítette a történelmi környezetétől. A liberalizmus az 1910-es évektől kezdődően szinte teljesen eltűnt Európa nagy része politikai ideológiáinak palettájáról. A liberális gondolkodók, észlelve a teljes eltűnés veszélyét, ezt megelőzendő, programjukba beépítették a szociális eszméket és politikai követeléseket. A második világháború után új alakot felvéve, a demokratikus és szociális liberalizmus néven válik a nyugati világ fejlődésének szellemi-politikai keretévé, önmaga érdemének tulajdonítja, és ennek megfelelően is interpretálja az 50-60-as évek nagy gazdasági prosperitását és a jóléti állam kialakulását, majd az 1970-es évektől ismét meghatározó gazdasági tényezővé vált. Napjainkban a terjeszkedő, a globálissá váló tőkével, a demokrácia, a szabadságjogok terjesztésének ürügyével a fejletlen országokban felkeléseket, polgárháborúkat, puccsokat provokáltak gazdasági céljaik érdekében. Ezeknek – érdekes módon – csak a céljaikat keresztező országok váltak áldozatul. Egyes országokban regnáló antidemokratikus, autokrata, a középkort idéző rendszerek nem bántják a demokráciáért vérző szívüket, (Szaud-Arábia), vagy ha bántja is, félnek a beavatkozástól (Észak-Korea.) A stabil, - de szerintük diktatórikus, autokrata – arab országokat nagyhatalmi érdekből destabilizálták (arab-tavasz), aminek következményeként megkaptuk a migránsáradat egy részét. (Másik részét az emberiség túlszaporodása okozza.)                                                                                                                                     A balszélső értelmiség a fasizmust, mint a nacionalizmusnak a tőkével való szövetségét definiálta. A ma liberális értelmisége tanult ebből, és a sajá

A klasszikus liberalizmus elvileg és eredetileg nagyon haladó gondolat volt, de az idő teltével folyamatosan változott, radikalizálódott, hogy szinte észrevétlenül átforduljon a neoliberalizmus és a libertinizmus irányába, így napjainkban szinte csak az anarchia, a szabadosság, a deviancia, a bűnözők védelmére szorítkozik. Thomas Mann írja: „De nem kell ahhoz eltökélt mizantrópnak lennie valakinek, hogy ne találja teljesen megalapozatlannak azt a gyanút, miszerint az emberek nagy többsége a szégyentől és az illendőségtől való szabadságra gondol amikor szabadság után áhitozik. A szabadságfogalom ez a negativitása határtalan, egy nihilista fogalomról van szó, amely csak a legcsekélyebb adagban gyógyító hatású, officinális méreg. Másutt: „A szabadság mint a művészet romlása: ez korunknak egy ilyen felismerése, olyan igazság , amely a kor akaratáról tamuskodik.”  Nem tudom, nem eszementnek minősíteni azt az elvet, amely a hatóságokat gúzsba köti, eszköztárát túlzottan korlátozza, miközben a szocio- és pszichopata bűnözőket ártatlan kezesbárányként kezeli. Ha a klasszikus liberalizmus elvei (többek között, az egyenlő polgári jogok igen, de nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy műveltséghez kötött) nem mutálódtak volna kimérává, úgy a mai napig széles körben népszerű maradt volna. Mivelhogy egy ideológia, eszme értékét a gyakorlóinak, táborának és vezetőinek etikája, tettei, megnyilvánulásai, a benne élők tapasztalata minősítik, ezért nem hitelesek és jogosak a bírálatokra történő élénk tiltakozások. Nem tudják hitelt érdemlően cáfolni azokat a vádakat, amelyekkel a liberalizmust, ellenfelei illetik. Ezeket a vádakat alább részletezem, most csak a bírálatok summázatára, rövid összefoglalására szorítkozom: a liberalizmus a manchesterizmus, a korlátlan szabad-kereskedelem ideológiája, erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához, a környezet elpusztításához vezet, előkészíti a talajt a radikális ideológiák számára. Nem tartom haszontalannak ismételni – ezáltal is hangsúlyozni - egyes ellenzői érvelését, hogy a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét. Az alkotmányosság, az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, azokat néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg, a liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszme-rendszerekbe, így megszűnt a létalapja. A rendszerváltás után negyed évszázaddal – a magyar liberalizmus hajdani dicsőségét és jelenlegi bukását látva – megállapíthatjuk, hogy nem túlzás a magyar liberalizmust, úgy ábrázolni, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy exitus” történetét.                                                                                                                                    

      Mint minden ideológiának, a liberalizmusnak is vannak dogmái. Vegyük sorra ezeket az elveket, tegyük a gyakorlat górcsöve alá, vizsgáljuk meg, hogy mennyiben felelnek meg a társadalom, és az egyén igényének, érdekének. Az első alapelv a politikáról, a kormányzatról vélekedik, amely szerint a politika, mint a civilizáció és a társadalom szükséges képződménye, s mint olyan megegyezésen, konvenciókon nyugszik, mindamellett módosítható, reformálható. A politika célja a szabadság védelme, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. Amiben a liberalizmus túlmegy más ideológiákon, az a mérték. Szerintük a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, semmilyen körülmények között – még vészhelyzetekben – sincs joga beavatkoznia az egyén életébe, a gazdaság, és a kultúra irányításába. Ebből következik másik alapelve az individualizmus és a szabadság értékének feltétlen tisztelete. E tekintetben azt az elvet vallja, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben, legyen ez akár maga a nemzet. Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei nem lehetnek – semmilyen okkal – magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyén érdekeit. Tehát a magánszféra szent és sérthetetlen, a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs beleszólása. A társadalmi közjó az fikció, mindent alá kell rendelni az egyén érdekei hatékony kiszolgálásának. A liberalizmust jellemzi még az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, sajtó-, gyülekezés stb.) vetett hit. A liberalizmus harmadik elve, hogy a hatalom korlátozása szükséges dolog, konkrétan: a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, valamint a politikai szférának elkülönítését a társadalmitól, amelybe a politikának beleszólása nem lehet, viszont a társadalom a politikát ellenőrző jogát biztosítani kell. A liberalizmus elve alapján lehetőséget kell adni a politikai szereplőnek, egymás ellenőrzésére, ami egy élhető társadalomban élők számára alapvető. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, tehát a különböző történelmi és kulturális intézmények csak másodlagosak lehetnek. A liberálisok önmagukat racionálisnak értékelik, mondván, hogy az embereket a logika, a ráció vezérli. Ez az okfejtés indokolatlanul optimista, és idealista: tényként kezelnek egy feltételezést. (Erről írtam egy tanulmányt: Az aszimmetrikus elme címmel, amely a racionalitás és az irracionalitás harcáról, egyensúlyának – általában az egyensúly – fontosságáról, annak hiányának következményeiről szól.) Végül, a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely nagyon szép és igaz egy határig, de a neoliberalizmussal szemben a legmegalapozottabb kifogás és vád, hogy messze túlmegy egy racionális és az emberek döntő többsége által elfogadott határon. Részlet egy rádióinterjúból: „Tíz éve nem kapom kézhez a diplomámat, mert nem tudom letenni az oklevél feltételeként előirt  vizsgát. Válasz: Ha kér egy orvosi igazolást, hogy nem képes rá, akkor e vizsga nélkül is megkapja a diplomát!” Pályaválasztási tanácsadó: „Akinek rossz a térlátása, ne menjen térképésznek, tájépítőnek stb.” Fogyatékos-érdekvédő: „Felháborító ez a diszkrimináció, már miért ne lehetne egy vak, akár térképész, majd mással pótolja látását.” Itt tartunk! A Janus-arc egyik, a szép feléről már szóltunk, de a másik arca, a valódi arc: gazdasági: a szabad piacgazdaságot, a szabad-versenyt hirdeti, és tiltakozik az állami beavatkozás ellen. Ezen az elven működő társaságok, vállalatok a profit érdekében, effektíve tönkretették a Föld bioszféráját, ezzel előidézve a természeti katasztrófák sorát. A gazdasági liberalizmus együtt hódított teret a szabad-versenyes, kizárólagosan a profitot hajhászó, a pénzen kívül minden más iránt közömbös kapitalizmussal, amelynek az elve a „laissez faire, laisses passer: (hagyjatok mindent a maga útján menni). Ennek a következménye lett a nagy gazdasági világválság (l929-33), majd a – áttételesen - II. világháború. Az ipari fejlődés hívta életre a másik, a gazdasági liberalizmussal opponáló erőt, a szociáldemokráciát. Ez ideig az agrárszféra – a gazdasági helyzetétől függetlenül – volt a legfőbb ellenfél, de a most már a munkásság érdekeit képviselő szociáldemokrácia is. Említésre méltó alternatív, egyben opponens erőként a keresztény-szocialista és az etatizmust képviselő bismarcki szociális császárságot említenénk, akiket együtt a XIX. sz. utolsó harmadában kialakuló új-konzervativizmus megalkotójának definiálhatunk. Ez a gazdasági liberalizmussal opponáló társadalmi erő már nem akarja visszaforgatni a polgári fejlődés menetét, hanem, ezzel a fejlődése során kialakult társadalmi problémákra keres választ. Az újkonzervativizmus a szociáldemokráciával együtt az individualizmussal szemben a közösségek, - de a tradicionális közösségeken túlmutatva - a foglalkozási ágak és szakmák hierarchikusan megszervezett érdek-képviselet szervezetére épül, miáltal átvette a liberalizmus szociális és egyéb szolidaritás alapelvét. Úgy vélték, hogy a hierarchikusan strukturált társadalom, valamint a család, haza, nemzet, (vallás) programjával képes lesz a társadalmi egyensúly, harmónia megőrzésére. Eme újkonzervatív szellemiséget valló értelmiség szerint a liberalizmus az anyagi ellátás felemás megoldásán kívül nem volt képes egységes közszellemet, morális, - nem egy alacsony szinten nivellálódott - tömegkultúrát teremteni, ezáltal a társadalom amúgy is laza szövedéke egyre jobban és gyakrabban felfeslik. A fejlődés igazi útját a szervezett gazdasági és szellemi elit vezetésében látja. Az 1900-as években már észlelték, a magyar Társadalomtudományi Társaság ki is mondta, miszerint a liberalizmus fő hibája, hogy következetlen alkalmazásával kompromittálta amúgy helyes alapelvét: a szabadságot, amelyet dogmává merevített, és függetlenítette a történelmi környezetétől. A liberalizmus az 1910-es évektől kezdődően szinte teljesen eltűnt Európa nagy része politikai ideológiáinak palettájáról. A liberális gondolkodók, észlelve a teljes eltűnés veszélyét, ezt megelőzendő, programjukba beépítették a szociális eszméket és politikai követeléseket. A második világháború után új alakot felvéve, a demokratikus és szociális liberalizmus néven válik a nyugati világ fejlődésének szellemi-politikai keretévé, önmaga érdemének tulajdonítja, és ennek megfelelően is interpretálja az 50-60-as évek nagy gazdasági prosperitását és a jóléti állam kialakulását, majd az 1970-es évektől ismét meghatározó gazdasági tényezővé vált. Napjainkban a terjeszkedő, a globálissá váló tőkével, a demokrácia, a szabadságjogok terjesztésének ürügyével a fejletlen országokban felkeléseket, polgárháborúkat, puccsokat provokáltak gazdasági céljaik érdekében. Ezeknek – érdekes módon – csak a céljaikat keresztező országok váltak áldozatul. Egyes országokban regnáló antidemokratikus, autokrata, a középkort idéző rendszerek nem bántják a demokráciáért vérző szívüket, (Szaud-Arábia), vagy ha bántja is, félnek a beavatkozástól (Észak-Korea.) A stabil, - de szerintük diktatórikus, autokrata – arab országokat nagyhatalmi érdekből destabilizálták (arab-tavasz), aminek következményeként megkaptuk a migránsáradat egy részét. (Másik részét az emberiség túlszaporodása okozza.)                                                                                                                                     A balszélső értelmiség a fasizmust, mint a nacionalizmusnak a tőkével való szövetségét definiálta. A ma liberális értelmisége tanult ebből, és a sajá

A klasszikus liberalizmus elvileg és eredetileg nagyon haladó gondolat volt, de az idő teltével folyamatosan változott, radikalizálódott, hogy szinte észrevétlenül átforduljon a neoliberalizmus és a libertinizmus irányába, így napjainkban szinte csak az anarchia, a szabadosság, a deviancia, a bűnözők védelmére szorítkozik. Thomas Mann írja: „De nem kell ahhoz eltökélt mizantrópnak lennie valakinek, hogy ne találja teljesen megalapozatlannak azt a gyanút, miszerint az emberek nagy többsége a szégyentől és az illendőségtől való szabadságra gondol amikor szabadság után áhitozik. A szabadságfogalom ez a negativitása határtalan, egy nihilista fogalomról van szó, amely csak a legcsekélyebb adagban gyógyító hatású, officinális méreg. Másutt: „A szabadság mint a művészet romlása: ez korunknak egy ilyen felismerése, olyan igazság , amely a kor akaratáról tamuskodik.”  Nem tudom, nem eszementnek minősíteni azt az elvet, amely a hatóságokat gúzsba köti, eszköztárát túlzottan korlátozza, miközben a szocio- és pszichopata bűnözőket ártatlan kezesbárányként kezeli. Ha a klasszikus liberalizmus elvei (többek között, az egyenlő polgári jogok igen, de nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy műveltséghez kötött) nem mutálódtak volna kimérává, úgy a mai napig széles körben népszerű maradt volna. Mivelhogy egy ideológia, eszme értékét a gyakorlóinak, táborának és vezetőinek etikája, tettei, megnyilvánulásai, a benne élők tapasztalata minősítik, ezért nem hitelesek és jogosak a bírálatokra történő élénk tiltakozások. Nem tudják hitelt érdemlően cáfolni azokat a vádakat, amelyekkel a liberalizmust, ellenfelei illetik. Ezeket a vádakat alább részletezem, most csak a bírálatok summázatára, rövid összefoglalására szorítkozom: a liberalizmus a manchesterizmus, a korlátlan szabad-kereskedelem ideológiája, erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához, a környezet elpusztításához vezet, előkészíti a talajt a radikális ideológiák számára. Nem tartom haszontalannak ismételni – ezáltal is hangsúlyozni - egyes ellenzői érvelését, hogy a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét. Az alkotmányosság, az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, azokat néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg, a liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszme-rendszerekbe, így megszűnt a létalapja. A rendszerváltás után negyed évszázaddal – a magyar liberalizmus hajdani dicsőségét és jelenlegi bukását látva – megállapíthatjuk, hogy nem túlzás a magyar liberalizmust, úgy ábrázolni, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy exitus” történetét.                                                                                                                                    

      Mint minden ideológiának, a liberalizmusnak is vannak dogmái. Vegyük sorra ezeket az elveket, tegyük a gyakorlat górcsöve alá, vizsgáljuk meg, hogy mennyiben felelnek meg a társadalom, és az egyén igényének, érdekének. Az első alapelv a politikáról, a kormányzatról vélekedik, amely szerint a politika, mint a civilizáció és a társadalom szükséges képződménye, s mint olyan megegyezésen, konvenciókon nyugszik, mindamellett módosítható, reformálható. A politika célja a szabadság védelme, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. Amiben a liberalizmus túlmegy más ideológiákon, az a mérték. Szerintük a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, semmilyen körülmények között – még vészhelyzetekben – sincs joga beavatkoznia az egyén életébe, a gazdaság, és a kultúra irányításába. Ebből következik másik alapelve az individualizmus és a szabadság értékének feltétlen tisztelete. E tekintetben azt az elvet vallja, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben, legyen ez akár maga a nemzet. Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei nem lehetnek – semmilyen okkal – magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyén érdekeit. Tehát a magánszféra szent és sérthetetlen, a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs beleszólása. A társadalmi közjó az fikció, mindent alá kell rendelni az egyén érdekei hatékony kiszolgálásának. A liberalizmust jellemzi még az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, sajtó-, gyülekezés stb.) vetett hit. A liberalizmus harmadik elve, hogy a hatalom korlátozása szükséges dolog, konkrétan: a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, valamint a politikai szférának elkülönítését a társadalmitól, amelybe a politikának beleszólása nem lehet, viszont a társadalom a politikát ellenőrző jogát biztosítani kell. A liberalizmus elve alapján lehetőséget kell adni a politikai szereplőnek, egymás ellenőrzésére, ami egy élhető társadalomban élők számára alapvető. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, tehát a különböző történelmi és kulturális intézmények csak másodlagosak lehetnek. A liberálisok önmagukat racionálisnak értékelik, mondván, hogy az embereket a logika, a ráció vezérli. Ez az okfejtés indokolatlanul optimista, és idealista: tényként kezelnek egy feltételezést. (Erről írtam egy tanulmányt: Az aszimmetrikus elme címmel, amely a racionalitás és az irracionalitás harcáról, egyensúlyának – általában az egyensúly – fontosságáról, annak hiányának következményeiről szól.) Végül, a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely nagyon szép és igaz egy határig, de a neoliberalizmussal szemben a legmegalapozottabb kifogás és vád, hogy messze túlmegy egy racionális és az emberek döntő többsége által elfogadott határon. Részlet egy rádióinterjúból: „Tíz éve nem kapom kézhez a diplomámat, mert nem tudom letenni az oklevél feltételeként előirt  vizsgát. Válasz: Ha kér egy orvosi igazolást, hogy nem képes rá, akkor e vizsga nélkül is megkapja a diplomát!” Pályaválasztási tanácsadó: „Akinek rossz a térlátása, ne menjen térképésznek, tájépítőnek stb.” Fogyatékos-érdekvédő: „Felháborító ez a diszkrimináció, már miért ne lehetne egy vak, akár térképész, majd mással pótolja látását.” Itt tartunk! A Janus-arc egyik, a szép feléről már szóltunk, de a másik arca, a valódi arc: gazdasági: a szabad piacgazdaságot, a szabad-versenyt hirdeti, és tiltakozik az állami beavatkozás ellen. Ezen az elven működő társaságok, vállalatok a profit érdekében, effektíve tönkretették a Föld bioszféráját, ezzel előidézve a természeti katasztrófák sorát. A gazdasági liberalizmus együtt hódított teret a szabad-versenyes, kizárólagosan a profitot hajhászó, a pénzen kívül minden más iránt közömbös kapitalizmussal, amelynek az elve a „laissez faire, laisses passer: (hagyjatok mindent a maga útján menni). Ennek a következménye lett a nagy gazdasági világválság (l929-33), majd a – áttételesen - II. világháború. Az ipari fejlődés hívta életre a másik, a gazdasági liberalizmussal opponáló erőt, a szociáldemokráciát. Ez ideig az agrárszféra – a gazdasági helyzetétől függetlenül – volt a legfőbb ellenfél, de a most már a munkásság érdekeit képviselő szociáldemokrácia is. Említésre méltó alternatív, egyben opponens erőként a keresztény-szocialista és az etatizmust képviselő bismarcki szociális császárságot említenénk, akiket együtt a XIX. sz. utolsó harmadában kialakuló új-konzervativizmus megalkotójának definiálhatunk. Ez a gazdasági liberalizmussal opponáló társadalmi erő már nem akarja visszaforgatni a polgári fejlődés menetét, hanem, ezzel a fejlődése során kialakult társadalmi problémákra keres választ. Az újkonzervativizmus a szociáldemokráciával együtt az individualizmussal szemben a közösségek, - de a tradicionális közösségeken túlmutatva - a foglalkozási ágak és szakmák hierarchikusan megszervezett érdek-képviselet szervezetére épül, miáltal átvette a liberalizmus szociális és egyéb szolidaritás alapelvét. Úgy vélték, hogy a hierarchikusan strukturált társadalom, valamint a család, haza, nemzet, (vallás) programjával képes lesz a társadalmi egyensúly, harmónia megőrzésére. Eme újkonzervatív szellemiséget valló értelmiség szerint a liberalizmus az anyagi ellátás felemás megoldásán kívül nem volt képes egységes közszellemet, morális, - nem egy alacsony szinten nivellálódott - tömegkultúrát teremteni, ezáltal a társadalom amúgy is laza szövedéke egyre jobban és gyakrabban felfeslik. A fejlődés igazi útját a szervezett gazdasági és szellemi elit vezetésében látja. Az 1900-as években már észlelték, a magyar Társadalomtudományi Társaság ki is mondta, miszerint a liberalizmus fő hibája, hogy következetlen alkalmazásával kompromittálta amúgy helyes alapelvét: a szabadságot, amelyet dogmává merevített, és függetlenítette a történelmi környezetétől. A liberalizmus az 1910-es évektől kezdődően szinte teljesen eltűnt Európa nagy része politikai ideológiáinak palettájáról. A liberális gondolkodók, észlelve a teljes eltűnés veszélyét, ezt megelőzendő, programjukba beépítették a szociális eszméket és politikai követeléseket. A második világháború után új alakot felvéve, a demokratikus és szociális liberalizmus néven válik a nyugati világ fejlődésének szellemi-politikai keretévé, önmaga érdemének tulajdonítja, és ennek megfelelően is interpretálja az 50-60-as évek nagy gazdasági prosperitását és a jóléti állam kialakulását, majd az 1970-es évektől ismét meghatározó gazdasági tényezővé vált. Napjainkban a terjeszkedő, a globálissá váló tőkével, a demokrácia, a szabadságjogok terjesztésének ürügyével a fejletlen országokban felkeléseket, polgárháborúkat, puccsokat provokáltak gazdasági céljaik érdekében. Ezeknek – érdekes módon – csak a céljaikat keresztező országok váltak áldozatul. Egyes országokban regnáló antidemokratikus, autokrata, a középkort idéző rendszerek nem bántják a demokráciáért vérző szívüket, (Szaud-Arábia), vagy ha bántja is, félnek a beavatkozástól (Észak-Korea.) A stabil, - de szerintük diktatórikus, autokrata – arab országokat nagyhatalmi érdekből destabilizálták (arab-tavasz), aminek következményeként megkaptuk a migránsáradat egy részét. (Másik részét az emberiség túlszaporodása okozza.)                                                                                                                                     A balszélső értelmiség a fasizmust, mint a nacionalizmusnak a tőkével való szövetségét definiálta. A ma liberális értelmisége tanult ebből, és a sajá

A klasszikus liberalizmus elvileg és eredetileg nagyon haladó gondolat volt, de az idő teltével folyamatosan változott, radikalizálódott, hogy szinte észrevétlenül átforduljon a neoliberalizmus és a libertinizmus irányába, így napjainkban szinte csak az anarchia, a szabadosság, a deviancia, a bűnözők védelmére szorítkozik. Thomas Mann írja: „De nem kell ahhoz eltökélt mizantrópnak lennie valakinek, hogy ne találja teljesen megalapozatlannak azt a gyanút, miszerint az emberek nagy többsége a szégyentől és az illendőségtől való szabadságra gondol amikor szabadság után áhitozik. A szabadságfogalom ez a negativitása határtalan, egy nihilista fogalomról van szó, amely csak a legcsekélyebb adagban gyógyító hatású, officinális méreg. Másutt: „A szabadság mint a művészet romlása: ez korunknak egy ilyen felismerése, olyan igazság , amely a kor akaratáról tamuskodik.”  Nem tudom, nem eszementnek minősíteni azt az elvet, amely a hatóságokat gúzsba köti, eszköztárát túlzottan korlátozza, miközben a szocio- és pszichopata bűnözőket ártatlan kezesbárányként kezeli. Ha a klasszikus liberalizmus elvei (többek között, az egyenlő polgári jogok igen, de nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy műveltséghez kötött) nem mutálódtak volna kimérává, úgy a mai napig széles körben népszerű maradt volna. Mivelhogy egy ideológia, eszme értékét a gyakorlóinak, táborának és vezetőinek etikája, tettei, megnyilvánulásai, a benne élők tapasztalata minősítik, ezért nem hitelesek és jogosak a bírálatokra történő élénk tiltakozások. Nem tudják hitelt érdemlően cáfolni azokat a vádakat, amelyekkel a liberalizmust, ellenfelei illetik. Ezeket a vádakat alább részletezem, most csak a bírálatok summázatára, rövid összefoglalására szorítkozom: a liberalizmus a manchesterizmus, a korlátlan szabad-kereskedelem ideológiája, erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához, a környezet elpusztításához vezet, előkészíti a talajt a radikális ideológiák számára. Nem tartom haszontalannak ismételni – ezáltal is hangsúlyozni - egyes ellenzői érvelését, hogy a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét. Az alkotmányosság, az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, azokat néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg, a liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszme-rendszerekbe, így megszűnt a létalapja. A rendszerváltás után negyed évszázaddal – a magyar liberalizmus hajdani dicsőségét és jelenlegi bukását látva – megállapíthatjuk, hogy nem túlzás a magyar liberalizmust, úgy ábrázolni, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy exitus” történetét.                                                                                                                                    

      Mint minden ideológiának, a liberalizmusnak is vannak dogmái. Vegyük sorra ezeket az elveket, tegyük a gyakorlat górcsöve alá, vizsgáljuk meg, hogy mennyiben felelnek meg a társadalom, és az egyén igényének, érdekének. Az első alapelv a politikáról, a kormányzatról vélekedik, amely szerint a politika, mint a civilizáció és a társadalom szükséges képződménye, s mint olyan megegyezésen, konvenciókon nyugszik, mindamellett módosítható, reformálható. A politika célja a szabadság védelme, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. Amiben a liberalizmus túlmegy más ideológiákon, az a mérték. Szerintük a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, semmilyen körülmények között – még vészhelyzetekben – sincs joga beavatkoznia az egyén életébe, a gazdaság, és a kultúra irányításába. Ebből következik másik alapelve az individualizmus és a szabadság értékének feltétlen tisztelete. E tekintetben azt az elvet vallja, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben, legyen ez akár maga a nemzet. Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei nem lehetnek – semmilyen okkal – magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyén érdekeit. Tehát a magánszféra szent és sérthetetlen, a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs beleszólása. A társadalmi közjó az fikció, mindent alá kell rendelni az egyén érdekei hatékony kiszolgálásának. A liberalizmust jellemzi még az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, sajtó-, gyülekezés stb.) vetett hit. A liberalizmus harmadik elve, hogy a hatalom korlátozása szükséges dolog, konkrétan: a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, valamint a politikai szférának elkülönítését a társadalmitól, amelybe a politikának beleszólása nem lehet, viszont a társadalom a politikát ellenőrző jogát biztosítani kell. A liberalizmus elve alapján lehetőséget kell adni a politikai szereplőnek, egymás ellenőrzésére, ami egy élhető társadalomban élők számára alapvető. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, tehát a különböző történelmi és kulturális intézmények csak másodlagosak lehetnek. A liberálisok önmagukat racionálisnak értékelik, mondván, hogy az embereket a logika, a ráció vezérli. Ez az okfejtés indokolatlanul optimista, és idealista: tényként kezelnek egy feltételezést. (Erről írtam egy tanulmányt: Az aszimmetrikus elme címmel, amely a racionalitás és az irracionalitás harcáról, egyensúlyának – általában az egyensúly – fontosságáról, annak hiányának következményeiről szól.) Végül, a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely nagyon szép és igaz egy határig, de a neoliberalizmussal szemben a legmegalapozottabb kifogás és vád, hogy messze túlmegy egy racionális és az emberek döntő többsége által elfogadott határon. Részlet egy rádióinterjúból: „Tíz éve nem kapom kézhez a diplomámat, mert nem tudom letenni az oklevél feltételeként előirt  vizsgát. Válasz: Ha kér egy orvosi igazolást, hogy nem képes rá, akkor e vizsga nélkül is megkapja a diplomát!” Pályaválasztási tanácsadó: „Akinek rossz a térlátása, ne menjen térképésznek, tájépítőnek stb.” Fogyatékos-érdekvédő: „Felháborító ez a diszkrimináció, már miért ne lehetne egy vak, akár térképész, majd mással pótolja látását.” Itt tartunk! A Janus-arc egyik, a szép feléről már szóltunk, de a másik arca, a valódi arc: gazdasági: a szabad piacgazdaságot, a szabad-versenyt hirdeti, és tiltakozik az állami beavatkozás ellen. Ezen az elven működő társaságok, vállalatok a profit érdekében, effektíve tönkretették a Föld bioszféráját, ezzel előidézve a természeti katasztrófák sorát. A gazdasági liberalizmus együtt hódított teret a szabad-versenyes, kizárólagosan a profitot hajhászó, a pénzen kívül minden más iránt közömbös kapitalizmussal, amelynek az elve a „laissez faire, laisses passer: (hagyjatok mindent a maga útján menni). Ennek a következménye lett a nagy gazdasági világválság (l929-33), majd a – áttételesen - II. világháború. Az ipari fejlődés hívta életre

Gondolatok az Ember lényegéről

Carl von Linné a nagy taxonómus, az embert is besorolta a binominális nevezéktanon alapuló rendszerébe: Homo sapiens, - nagyon is eufemisztikus - néven. Számos, más nevet is találhatott volna, de Linné az ember racionális,gondolkodó oldalát helyezte az első helyre, nem az érzelmi, szubjektív, irracionális mivoltát, ugyanakkor feltételezte, hogy az ember tetteit, cselekedeteit bölcs előrelátás, logikus, racionális megfontolás jellemzi. Mindazonáltal az ember taxonómiai elnevezése ellentmondó és aszimmetrikus. Egy tudományos alapokon nyugvó genusnévhez, egy indokolatlanul általánosító, egy vágyott species név társul. Különösen pikáns, sőt kínos ez a „bölcs, értelmes”, mint species-név pl. egy súlyos fejlődési rendellenesség, az anencephalia, vagy nagyfokú demencia és egyéb elmezavarok esetében. Korszerű, divatos kifejezéssel élve: a definíció alapja a „hardver”, de az elnevezés a szoftveren nyugszik. Amennyiben mégis igaz ez a fajnév, úgy az ember ezt a nevében hangsúlyozott tulajdonságát ügyesen titkolja, és annál indokoltabb a kérdés, hogy miért teszi? Linné nevezhette volna az embert Homo ludensnek is, (bár az embernél még a játék is elfajulhat - utalok a jutalmazási központra) - nem beszélve arról, hogy a játék nemcsak az ember sajátja. Talán találóbb lenne az embert Homo affectívnek, vagy emocionalisnak (érzelmes) nevezni. A valóságot legjobban, legtesthezállóbban a Homo socialis – a társadalmi ember elnevezés tükrözné. Az emberek kisebb hányada igazán értelmes, és még kevesebb a bölcs, de minden emberre alapvetően jellemző, hogy társadalomban él. Tehát, az embernél főként a társadalmi jelleg a meghatározó. (Ez a terminus technicus viszont nem olyan fennkölt!)  Lehetne Homo eloquens: a beszélő ember, de százszázalékosan ez sem igaz. Csak és kizárólag: a művészet, a kultúra, a hit, valamint a tudomány, és az ezeket lehetővé tevő fantázia, ami jellemző az emberre. Lehet, hogy merész ama kijelentésem, hogy az embert, az irracionalitása, emocionalitása teszi emberré, ha nem is teljes mértékben. Az is tény, hogy az ember hajlamos önmagát túlértékelni, misztikus ködbe burkolni. A névadási lehetőségek sokasága miatt kétséges és kérdéses számomra, hogy az ember definíciójában mi a perdöntő: a Homo habitus, fenotipus, a „porhüvely”, a korpusz, ami otthont ad az értelemnek, vagy maga az értelem, esetleg egy, a faj minden tagjára érvényes specifium? Természetesen tudom, hogy a faj, a species definíciójának bázisa a genetikai megfelelés, determináció, akkor viszont nem kongruens az elnevezés, sőt súlyos fogalom és értékzavar áll fenn. Ha találkoznánk az Univerzum egy másik intelligens vagy – horribile dictu – szuper-intelligens lényével, őt (azt?) milyen kategóriába helyeznénk? Az a tény, hogy létezik emberi civilizáció és társadalom, valamint tudomány, technika, arra enged következtetni, hogy valóban az ember a legintelligensebb faj a Földön. Tehát az Emberé az aranyérem! De, valóban az a faj a legintelligensebb, amelyiknek szinte minden tevékenysége a szellemi kincsei, tápláló környezete, sőt saját fizikai megsemmisítése irányába tendál? Az aranyérem talmi csillogását az ember szubjektivizmusából, irracionalitásából eredő ordas eszmék és önpusztító tettek időről-időre homályosítják. Az aranyéremre akkor lenne érdemes az Ember, ha valóban Homo sapiensnek megfelelően cselekedne.  Ugyanakkor – bizonyított tény - a madarak és emlősök néhány egyede hihetetlen intelligenciáról tesz tanúbizonyságot. A szuperokos állatok c. dokumentumfilmben, egy orángután és egy mátyásmadár intelligensebbnek, kreatívabbnak bizonyult 8-12 éves gyerekeknél. (Felnőttek nem vállalták az összevetést.) Bemutattak egy Ayaula nevű csimpánzot, akinek a memóriája messze felülmúlja bármely emberét. De ha valaki kételkedik pl. eme film valódiságában, megbízhatóságában, javasolom, hogy tegye félre vallásból és tudatlanságból fakadó előítéletét, és értő figyelemmel, nyitott elmével, elfogultság nélkül nézze a dokumentum értékű természetfilmeket. Statisztikailag számos állat (kutya, cetfélék, holló, sertés, ló, mátyásmadár, papagáj, elefánt, főemlősök) IQ-ja szignifikánsan nem alacsonyabb, mint az emberé. Az átlagember emberképe sem az okos, jéghideg logikával és érzelemmentesen gondolkodó, intelligens lény, (ez Goethe Mefisztójának és Madách Luciferének az imágója) inkább az érzelmekben gazdag, empatikus, hiszékeny, esendő ember. Maguk az emberek is többre becsülik az irracionalizmusban involválódó pozitív tulajdonságokat, úgymint: segítőkészség, becsület, empátia stb., mint az észt. Számomra érthetetlen módon a hitet, az érzelmeket értékesebbnek tartják a józan észnél. Nap, mint nap halljuk: „Nem egy észlény, de nem ez a lényeges, nem lehet mindenki okos, azonban derék, becsületes, jóravaló ember.”                                                                                                                                                      

       Nagy várakozással vettem kézbe az általam kiváltképp nagyra becsült Csányi Vilmos:      

A liberalizmus története

A liberalizmust nagyon nehéz egyértelműen definiálni, ami biztos benne az, hogy a polgári szabadságjogokért küzdő politikai irányzat. A XVIII.- XIX. században született eszme valóban nemesnek született, együtt a polgárság felemelkedésével, a hagyományos monarchikus, arisztokratikus, vallásos állameszme kihívásaként. A polgárság gazdasági hatalmának érvényesítése érdekében politikai hatalomra is tört, és felemelte hangját a világi (felvilágosodás), alkotmányos, parlamentáris kormányzás érdekében. A XVIII. században kialakuló liberalizmusnak alapvetően két irányzata is létrejön, nevezetesen: a természetjogi-szerződéselméleti, valamint az empirista – evolucionista—történeti, egymástól élesen eltérő politikaelméleti iskola. Ebben az időben az angolok képviselték az empirizmust a filozófiában és a szerződéselméleti megközelítést a liberalizmus szemléletmódjában (Hobbes, Locke). Felhívják a figyelmet a törvények uralmának fontosságára, miszerint ez teremti meg a szabadság állapotát. Locke tökéletesen megfogalmazta a szabadság fogalmát: „A szabadság annyi, mint mentesnek lenni attól, hogy mások korlátozzanak és erőszakot alkalmazzanak velünk szemben, ami pedig lehetetlen ott, ahol nincs törvény: viszont a szabadság nem abban áll, hogy mindenkinek szabad az csinálnia, amihez kedve van. Hanem abban, hogy mindenkinek szabad rendelkeznie saját személyével, cselekedeteivel, birtokaival és egész vagyonával ama keretek között, amelyeket engedélyeznek a törvények, amelyeknek alá van vetve, miközben nincs alávetve senki más önkényes akaratának, hanem szabadon követheti a sajátját. Ezen törvények alól senki nem lehet mentes a polgári állapotban, hiszen akkor már fennáll a zsarnokság veszélye” A szerződéselméleti-természetjogi szemléletmód racionalizmusa – filozófiához hasonlóan – a francia felvilágosodásban teljesedik ki. A gondolat, a Józan Ész felvilágosító erejébe vetett hit az emberi nyomorúság, igazságtalanság végét remélte a racionális rendtől. Az ideális társadalmi állapotokat biztosító polgári törvények így tehát a Ráció, a Raison segítségével megvalósíthatók. A francia Enciklopédisták, a felvilágosodás nagy alakjai szerint a természeti törvény nem más, mint az Ész törvénye, amely idea Diderot liberális utópiájában csúcsosodik ki. A másik, az empirista-evolucionista történeti iskola az előző fikció és a racionális-ideális természetjog kritikájaként jött létre, amelynek legismertebb képviselői az angol D. Hume, E. Burke és a francia Ch. L. de Montesquieu voltak. Az embert tapasztalatok és szokások által meghatározottak, és mint értelmes lények természetüknél fogva korlátozottak. Felfogásuk az empirizmuson felül realista, kétségbe vonják, tagadják a felvilágosodás filozófusai által vallott absztrakt „emberi jogokat”, mivelhogy „a szabadságok és korlátozások időtől és körülményektől függően változnak, és végtelen számú változatot engednek meg.” Burke szabadságjogi levezetése, koncepciója a reálisan, valóban létező, történelmileg kivívott, szerzett majd átöröklött valódi jogokról szól. Montesquieu a társadalmat történeti képződménynek fogja fel, az individuumokkal szemben kiemeli a történeti intézmények, a társadalmi csoportok, rétegek szerepét„.                         

A különböző népek szokásai, szelleme, lelkülete különböznek – mindegyiknek más és más kormányzati forma a megfelelő.(Ezért nehéz más kultúrák konfliktus-mentes integrálása, ezért ítéltetett sikertelenségre a „multikulti.”Miért nem elegendő az őshonos nemzetiségek és a különböző tájegységek adta természetes kulturális sokszínűség, amely nem borítja fel egy ország egységét, integritását?  (Szomorú, hogy az EU politikusai ennyire tájékozatlanok nemcsak a történelemben, de még a saját eszméjük történelmében is.) Az EU vezető politikusainak ragaszkodása egy veszélyes fixa ideához alatta van az emberi elmére jellemző racionalizmus-irracionalizmus tudati dualizmusnak, itt már egy mentális zavarnak lehetünk megfigyelői, hacsak az ostobaság nem egy gazság palástolására szolgál.                                                                                                                               

Montesquieu számára már nem az a kérdés, hogy milyen az ideális (ész-)állam hanem, hogy milyenek a létező államok, kormányformák, és milyen más tényezők játszanak szerepet a különböző kormányzati típusok kialakulásában. A törvényeknek nem a természeti törvényekkel kell elsősorban összhangban lenniük, hanem az ország fizikai, gazdasági körülményeivel, adottságaival, a lakosok életmódjával, vallásával, erkölcsi szabályaival és szokásaival. Az erkölcsöket, a szokásokat nem lehet törvényekkel megváltoztatni. (In: Az aszimmetrikus elme) A szabadság fennmaradásának, a  - József Attila által költői módon megírt - rend garanciája nemcsak a törvényhozó, bírói, végrehajtói hatalom szétválasztásában rejlik, hanem a társadalmat alkotó csoportok, rendek, „osztályok”,  rétegek egymással szembeni egyensúlyozó, kiegyenlítő szerepében is. A XIX. sz. Nyugat-Európájában három nagy liberális áramlat bontakozott ki. Az egyik irányzat a gazdasági és politikai alapokon nyugvó utilitarizmus, amely az összhasznosságot helyezi a központba, tehát a gazdaságban az önérdeküket közvetítő individuumokat, akiket a haszon által irányított piaci mechanizmus irányit. Politikai modelljük a parlamenti demokrácia. A választópolgárokat könnyen lehet manipulálni, befolyásolni, ezért némely társadalomkutató egyszerűen kétségbe vonta a választások létjogosultságát, mondván: „az emberek egy jelentős része még saját háztartását, költségvetését sem tudja kezelni, akkor egy országét, hogyan lenne képes akár nagyvonalakban is áttekinteni.” A parlamenti – és általában a – választások tisztaságát megkérdőjelezi az USA-ban gyakorlattá vált lobbista befolyásolás, amelyet akár legális korrupciónak is lehet minősíteni, nem is szólva a politikusok kampányának áttekinthetetlen finanszírozásáról. A másik irányzat a szűk értelemben vett gazdasági liberalizmus, amely manchesterizmus néven ismert. A liberalizmus harmadik áramlata az ezt megelőző században született, Burke és Montesquieu által képviselt empirista-evolucionista iskola folytatásaként. (Kiemelkedő hazai képviselője báró Eötvös József volt.) E századi liberalizmus - a gazdasági irányzatokon kívül – fő problémája az egyéni és politikai szabadság, az alkotmányos liberalizmus és a politikai demokrácia kompatibilitásának kérdése. Több gondolkodó (Tocqueville) felveti a többségi elv alapján az egyénre gyakorolt erőszakot, valamint a plebs zsarnokságának – a plebiszciter – lehetőségére, ennek veszélyére, aminek egyfajta alsószintű nivellálódás, anti-intellektualitás, a nyárspolgári középszer uralma kap teret. Az egyéni szabadságot, a kiemelkedő elmének a közvéleménnyel szembeni véleményszabadságát hirdetik. Az egyéni szabadságot és a személyiség autonómiáját óvják a közvélemény középszerűségének és konformitásának erejétől. Védik továbbá a gondolat- és sajtószabadságot, ebben látják az egyén és a kisebbségek szabadságának garanciáját. Az előbb felsorolt kedvezőtlen lehetőségeken és veszélyeken felül Tocqueville felhívja a figyelmet az „atyáskodó” állam kialakulásának veszélyére, megelőlegezi a XX. század konzervatív liberalizmusának tömegtársadalom - ellenes érvrendszerét. Mint a leírtakból kitűnik, azért is nehéz a liberalizmust pontosan definiálni, mert számos változatban mutatkozik meg, mert folyamatos metamorfózison megy keresztül, tehát a klasszikus, az óliberalizmus és a XX. századi liberális gondolkodók, ideológusok akár lényegi kérdésekben is eltérő álláspontot vallottak, vallanak. Ortega a XX. sz. nagy, szabadelvű filozófusa szerint - visszautalva a felvilágosodás gondolkodóira – az élet az alapvető valóság, de az ész fegyelmének kell alárendelni.                                                                                     

Ma egy új zsarnokság kibontakozásának lehetünk tanúi, és időnként szenvedő alanyai, mégpedig a – látszatra szabadságpárti – liberális politika önkényének. Nyugat-Európa és az USA liberális politikusai, számukra egy tetszetős és hasznos elvnek -, amely elvet kvázi, joggá emeltek – önkényes jognak talaján beleszólnak más független országok belügyeibe. (Az Európai Unióban minden tagállam jogi szempontból egyenlő. „De vannak egyenlőbbek.”) USA ennél is továbbmegy. Megengedi magának, hogy szövetséges államok vezetőit lehallgassa – amit saját országában élő maffiavezérekkel, drogbárókkal, nehézfajsúlyú bűnözőivel szemben jogtalannak minősít –, és ezekkel a jogtalanul szerzett információk lebegtetésével alkalmasint, zsaroljon. Ez az igazi képmutatás. Ha a történelem a képmutatás és hazugságot története, akkor viszont jogos a kérdés: A liberalizmus mivel különb? Amikor az „impérium” vélt vagy valós érdeke úgy kívánja, az „engedetleneket” egyszerűen lebombázza (Szerbia), lerohanja (Irak), vagy számára ellenszenves kormányokat destabilizálja (arab-tavasz), vagy – mint Chilében – puccsot szervez, akár egy demokratikusan hatalomra került kormány ellen is. A világ „csendőre” szerep mögött a stabilitás helyett a programozott káoszt tartja fenn. Ha valaki figyelemmel kíséri a politikai történéseket, megfigyelheti, hogy a nagyhatalmi, geopolitikai érdekek háttérbe szorítják az igazságot és az emberi jogokat.  Ezt a gyakorlatot és elvet hívják imperializmusnak. (Nem abban az értelemben, ahogy a szocialista frazeológia értette. Ez az igazi birodalmi stílus.) Óhatatlanul felmerül, hogy ez stílus csak az „erősebb kutya”elvén alapul, vagy egy átfogóbb, egy megtervezett cél húzódik a háttérben. Az elfogulatlan, a politikától független elme akarva-akaratlanul, valamilyen, egy globális befolyásolást vél feltételezni, bár félve, vonakodva enged a feltételezés csábításának, hiszen tart a következményektől, miszerint paranoid összeesküvés-elméleteket fabrikál, tehát elmezavaros. Akarva, akaratlanul láthatjuk azt az utat, amely során egy csak a gazdaságra koncentráló politikai ideológia – mint a hernyóból kikelő lepke – átalakul egy pozitív eszmévé, hogy egy újabb metamorfózis során átmenjen egy szélsőség felé, és destruálódjon, majd marginalizálódjon egy törpe, de annál zajosabb kisebbségben. Nem haszontalan, talán jogos a liberalizmus létjogosultságának felvetése. Több gondolkodó szerint a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét, hiszen az alkotmányosság, az alapvető emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, a liberalizmus alapeszméi beépültek más eszmerendszerekbe, így megszűnt a létalapja. Újat már nem tud mondani, már csak a vadhajtások kifejlesztésére képes. A liberalizmus magyar képviselői más ideológiákkal való kapcsolata is időről időre változik. Jelentős közös halmazt képez az anarchizmussal. Hol a szocializmussal van ellenséges (1948-l990), majd látszatellenséges (l990-től napjainkig), majd konzervatívokkal kerül napjainkig, ellenséges viszonyba. A liberálisok magyarországi pártja két súlyos árulást követett el – saját elveivel és híveivel szemben. Első alkalommal elveit árulta el, amikor első demokratikusan megválasztott kormány ellen – követve Lenin nyomdokait és útmutatásait – puccsot szervezett. A második alkalommal az antikommunista választóit árulta el – a hatalom érdekében.  Ezek a jelmezváltások többeket arra késztetnek, hogy feltegyék a kérdést: ezek után lehet-e egyáltalán a liberalizmusról beszélni, van-e – ha próteuszi is – gondolati kontinuitása. A klasszikus liberalizmus a korlátozott végrehajtó hatalom híve. Az általa felkarolt értékek az egyéni, a vallási, a kereskedelmi, a gazdasági és politikai szabadság. Később kiálltak a társadalmi igazságtalanságok ellen, és fontos szerepet szántak az állami beavatkozásnak. Magyarországon a reformkorban és a dualizmus korában szinte minden kiemelkedő politikus és író a nemzeti-liberális eszmét vallotta: Kossuth, Széchenyi István, Petőfi, Eötvös József, Arany János, Deák Ferenc, Mikszáth, és még sorolhatnám e dicső neveket. (’48-as forradalom 12 pontja).

"...Az Én nem úr a saját házában..."

Ekkor, a XX. század elején lép színre Sigmund Freud, aki megalkotta a „tudattalan”, a „tudatalatti” pszichológiáját, a pszichoanalízist, amelynek segítségével arra mutatott rá, hogy a személyiség megközelítőleg sem az önmagát folyamatosan racionális ellenőrzés alatt tartó, a céljait, indítékait, cselekvéseit tudatosan mérlegelő szubjektum, aminek mindenki szeretné hinni magát. A lelki élet tudatos jelenségei, egy mélyebben fekvő, tudatalatti szféra megnyilvánulásai. Az ember olyan lelki mechanizmusok foglya, amelyek önmaga számára átláthatatlanok. A szubjektum nem a tudatos én, hanem a tudat alatti, személytelen, a kultúra által az Azra kényszerített máz. „Az Én nem úr a saját házában”. Freud és követői szerint az emberi kultúrát az ösztönök, a nem tudatos feszítő erők és az ésszerű alkalmazkodás közötti állandó harcként lehet értelmezni. Nem kívánunk tovább tetszelegni a pszichológia, a pszichiátria tudorának szerepében. Akiben felébredt a kíváncsiság a pszichoanalízis iránt, könyvtárnyi szakirodalomban válogathat.                                                                                                                       

Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, azért bírálták, kárhoztatták, az embert, „mert a közönséges ember, a természet „tucat-terméke” csak akarattal bír - ami nem más, mint az én korlátolt személyének rövidlátó programja -, nivellálódik, elveszti individualitását és a fejlődésre való teremtőképességét.” Bergson, Jaspers, Heidegger, Sartre, Camus, az egzisztencializmust megteremtő filozófusok, nem a hűvösen mérlegelő értelemhez, hanem az ember egész személyiségéhez, a szenvedélyes, szenvedő, (vagy szenvelgő) lényéhez fordulnak. Szerintük a logikai gondolkodás vékony rétege alatt irracionális erők rejtőznek. A filozófia tárgya a lét, célja a létező léte. Részemről, e korból Camus szellemiségét, munkásságát emelném ki. Camus szintén ráébredt a világ, az élet irracionalitására és abszurditására (Nietzschéhez hasonlóan: Isten, s vele együtt minden értékkritérium halott), ennek a felismerése arra vezette, hogy az ember a szabadságot ne valamely közös tudattól uralt szellemi vagy politikai vállalkozás véletlenszerűségébe, hanem egy személyes, de kritikus tisztánlátással újra és újra átvizsgált pillanat konkrét esetlegességébe helyezze. E kor filozófusainak többsége átesik egy másik végletbe, és az individualitás végső határát ostromolja. Bergson szerint a filozófia célja: leküzdeni az ész szempontjait, mert az élet a világ lényege, az élet pedig irracionális, tehát az élet-felfogásnak is irracionálisnak kell lennie. A XX. század az új metafizikák és metafizika-kritikák kora, a parttalanság, a l’ art pour l’ art, sőt egyesek szerint ez a gyökértelen spekulációkkal terhelt filozofálgatás kora. E kor filozófiája nagyon eltávolodott még a művelt, de laikus értelmiségtől is, a „felsőbbrendű” nyelvezet, a speciális szakzsargon és frazeológia használata eredményeként, a filozófusok szinte csak egymásnak írnak. A szakma belterjessé vált, Wittgensteinnel a filozófia egyfajta megszűnése következett be. A klasszikus polgári eszményeket – individuum, szabadság, racionalitás – ez az új filozófia a „zavar” kategóriája alá sorolja, helyette a lét fenomenológiáját adja, amelyekben az előbb leírt eszmék nem alkalmazhatók.  Wittgenstein még a releváns nyelvi szerkezeteket is kritikailag átfogalmazni kívánta. A filozófiának ez az önfelszámolási tendenciája azonban mégsem volt teljesen terméketlen, mert lehetővé tette egy új diszciplína, a tudományelmélet megszületését.                                                                    

Miközben Európa szerencsés, a nyugati részében a filozófusok polgári kényelemben, teljes szabadságban az emberi lét értelmetlenségén/ értelmén elmélkedtek, ugyanezen földrajzi régió keleti felére és Ázsia nagyobbik hányadára a történelemben soha nem látott intellektuális sötétség borult. A XX. század húszas éveitől, még majd’ félszáz évig a tudatot egy totalitárius, messianisztikus jövőszemlélet jellemezte. Az erkölcsöt, az etikát a szélsőbal etikája teljes mértékben lefedte, nevezetesen: az egyenlőségelv, (de voltak „egyenlőbbek”), a türelmetlenség és megvetés mindazon intézményekkel és formákkal szemben, amelyek a régi rendet jelképezték. Megkérdőjelezték az állam létét, a személyi tulajdon, a család, az iskolarendszer létjogosultságát. Csak egy erkölcs létezik a kommunista erkölcs, amely alávettetett a proletár-osztályharc érdekeinek, kiteljesedett a „cél szentesíti az eszközt” elve. A proletár-osztályharcra hivatkozva, elmentek a végsőkig: tízmilliókat kényszerítve hiábavaló áldozatok vállalására, és szabtak rájuk megsemmisítő büntetéseket. A társadalmat a rovartársadalmak szintje alá süllyesztették, a munka-kényszert és a kényszermunkát az abszurditás szintjéig központosították a termelést és elosztást, sőt egy időre beszüntették az árú- és pénzviszonyokat is. A szellem napvilága helyett, a vörös csillag vészjósló, alkonyati fénye derengett kísértetiesen. Megsemmisült az individuum, az önálló gondolkodás, a személyes vágyak és az önrendelkezés szabadsága. Ezt még alá is támasztották a következő cinikus álfilozófiai magyarázattal:   „A szabadság birodalmának tudatos akarása az egyéni szabadságról való lemondást jelenti, ami azzal jár, hogy az egyénnek tudatosan alá kell rendelnie magát az össz-akaratnak.”(Lukács Gy.) Folytatva ezt a sajátos „eszmefuttatást”: „Az individualizmus az egyén szerepének az általánossal szembeni mérhetetlen túlértékelése.” A diktatúra terroridőszaka az emberi lét szélsőségesen elidegenült formáit hívta életre. Az erkölcsi megfontolások kiiktatását, a közvetlen és erőszakos eszközöket részesített előnybe, és az erőszakot, a terrort nemcsak a tőkések, a volt uralkodó nemesi réteg, a polgárság, általában az osztályidegenek ellen, hanem a saját népével, sőt a munkásaival (az ”uralkodó osztállyal”) szemben is gyakorolták. Megszüntették a szubjektumvilágot alkotó szférákat: a művészetet, (=szocialista realizmus) a hitet, szerelmet (=népszaporulat), a kispolgári allűrnek degradált morált, az emberi új dimenziót. Bár ez a terror „csak” néhány évtizedig tartott, de több életet oltott ki, mint az egész középkor „véres keresztje”. A ráció szunnyadása - a középkorban – ezer évig tartott, a szubjektív belső világ proletárdiktatúra általi betiltása „csak” néhány évtizedig. Történelmi léptékben gyorsan megbukott. Mindezek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy az emberek kevésbé viselik el a személyességüktől, a szubjektív világuktól való megfosztatást, mint a ráció hiányát, ami érthető - hiszen az objektív világ hamis magyarázatát megadhatja a vallásos hit is - de a „lelket” nem lehet helyettesíteni.

süti beállítások módosítása