Mint minden ideológiának, a liberalizmusnak is vannak dogmái. Vegyük sorra ezeket az elveket, tegyük a gyakorlat górcsöve alá, vizsgáljuk meg, hogy mennyiben felelnek meg a társadalom, és az egyén igényének, érdekének. Az első alapelv a politikáról, a kormányzatról vélekedik, amely szerint a politika, mint a civilizáció és a társadalom szükséges képződménye, s mint olyan megegyezésen, konvenciókon nyugszik, mindamellett módosítható, reformálható. A politika célja a szabadság védelme, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. Amiben a liberalizmus túlmegy más ideológiákon, az a mérték. Szerintük a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, semmilyen körülmények között – még vészhelyzetekben – sincs joga beavatkoznia az egyén életébe, a gazdaság, és a kultúra irányításába. Ebből következik másik alapelve az individualizmus és a szabadság értékének feltétlen tisztelete. E tekintetben azt az elvet vallja, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben, legyen ez akár maga a nemzet. Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei nem lehetnek – semmilyen okkal – magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyén érdekeit. Tehát a magánszféra szent és sérthetetlen, a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs beleszólása. A társadalmi közjó az fikció, mindent alá kell rendelni az egyén érdekei hatékony kiszolgálásának. A liberalizmust jellemzi még az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, sajtó-, gyülekezés stb.) vetett hit. A liberalizmus harmadik elve, hogy a hatalom korlátozása szükséges dolog, konkrétan: a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, valamint a politikai szférának elkülönítését a társadalmitól, amelybe a politikának beleszólása nem lehet, viszont a társadalom a politikát ellenőrző jogát biztosítani kell. A liberalizmus elve alapján lehetőséget kell adni a politikai szereplőnek, egymás ellenőrzésére, ami egy élhető társadalomban élők számára alapvető. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, tehát a különböző történelmi és kulturális intézmények csak másodlagosak lehetnek. A liberálisok önmagukat racionálisnak értékelik, mondván, hogy az embereket a logika, a ráció vezérli. Ez az okfejtés indokolatlanul optimista, és idealista: tényként kezelnek egy feltételezést. (Erről írtam egy tanulmányt: Az aszimmetrikus elme címmel, amely a racionalitás és az irracionalitás harcáról, egyensúlyának – általában az egyensúly – fontosságáról, annak hiányának következményeiről szól.) Végül, a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely nagyon szép és igaz egy határig, de a neoliberalizmussal szemben a legmegalapozottabb kifogás és vád, hogy messze túlmegy egy racionális és az emberek döntő többsége által elfogadott határon. Részlet egy rádióinterjúból: „Tíz éve nem kapom kézhez a diplomámat, mert nem tudom letenni az oklevél feltételeként előirt  vizsgát. Válasz: Ha kér egy orvosi igazolást, hogy nem képes rá, akkor e vizsga nélkül is megkapja a diplomát!” Pályaválasztási tanácsadó: „Akinek rossz a térlátása, ne menjen térképésznek, tájépítőnek stb.” Fogyatékos-érdekvédő: „Felháborító ez a diszkrimináció, már miért ne lehetne egy vak, akár térképész, majd mással pótolja látását.” Itt tartunk! A Janus-arc egyik, a szép feléről már szóltunk, de a másik arca, a valódi arc: gazdasági: a szabad piacgazdaságot, a szabad-versenyt hirdeti, és tiltakozik az állami beavatkozás ellen. Ezen az elven működő társaságok, vállalatok a profit érdekében, effektíve tönkretették a Föld bioszféráját, ezzel előidézve a természeti katasztrófák sorát. A gazdasági liberalizmus együtt hódított teret a szabad-versenyes, kizárólagosan a profitot hajhászó, a pénzen kívül minden más iránt közömbös kapitalizmussal, amelynek az elve a „laissez faire, laisses passer: (hagyjatok mindent a maga útján menni). Ennek a következménye lett a nagy gazdasági világválság (l929-33), majd a – áttételesen - II. világháború. Az ipari fejlődés hívta életre a másik, a gazdasági liberalizmussal opponáló erőt, a szociáldemokráciát. Ez ideig az agrárszféra – a gazdasági helyzetétől függetlenül – volt a legfőbb ellenfél, de a most már a munkásság érdekeit képviselő szociáldemokrácia is. Említésre méltó alternatív, egyben opponens erőként a keresztény-szocialista és az etatizmust képviselő bismarcki szociális császárságot említenénk, akiket együtt a XIX. sz. utolsó harmadában kialakuló új-konzervativizmus megalkotójának definiálhatunk. Ez a gazdasági liberalizmussal opponáló társadalmi erő már nem akarja visszaforgatni a polgári fejlődés menetét, hanem, ezzel a fejlődése során kialakult társadalmi problémákra keres választ. Az újkonzervativizmus a szociáldemokráciával együtt az individualizmussal szemben a közösségek, - de a tradicionális közösségeken túlmutatva - a foglalkozási ágak és szakmák hierarchikusan megszervezett érdek-képviselet szervezetére épül, miáltal átvette a liberalizmus szociális és egyéb szolidaritás alapelvét. Úgy vélték, hogy a hierarchikusan strukturált társadalom, valamint a család, haza, nemzet, (vallás) programjával képes lesz a társadalmi egyensúly, harmónia megőrzésére. Eme újkonzervatív szellemiséget valló értelmiség szerint a liberalizmus az anyagi ellátás felemás megoldásán kívül nem volt képes egységes közszellemet, morális, - nem egy alacsony szinten nivellálódott - tömegkultúrát teremteni, ezáltal a társadalom amúgy is laza szövedéke egyre jobban és gyakrabban felfeslik. A fejlődés igazi útját a szervezett gazdasági és szellemi elit vezetésében látja. Az 1900-as években már észlelték, a magyar Társadalomtudományi Társaság ki is mondta, miszerint a liberalizmus fő hibája, hogy következetlen alkalmazásával kompromittálta amúgy helyes alapelvét: a szabadságot, amelyet dogmává merevített, és függetlenítette a történelmi környezetétől. A liberalizmus az 1910-es évektől kezdődően szinte teljesen eltűnt Európa nagy része politikai ideológiáinak palettájáról. A liberális gondolkodók, észlelve a teljes eltűnés veszélyét, ezt megelőzendő, programjukba beépítették a szociális eszméket és politikai követeléseket. A második világháború után új alakot felvéve, a demokratikus és szociális liberalizmus néven válik a nyugati világ fejlődésének szellemi-politikai keretévé, önmaga érdemének tulajdonítja, és ennek megfelelően is interpretálja az 50-60-as évek nagy gazdasági prosperitását és a jóléti állam kialakulását, majd az 1970-es évektől ismét meghatározó gazdasági tényezővé vált.