A szabadság végső, érett gyümölcse a bölcsesség, mértékletesség, szellemi és fizikai jólét, a jó társadalmi közérzet. Közvetlen következménye viszont, gyakran bűn, tobzódó tévelygés, társadalmi és szellemi-lelki anarchia, kétkedés a legnyilvánvalóbb, vakhit a leghomályosabb dolgokban. Ellenfelei éppen ezekben a gyakran előforduló válságos időszakokban szeretik közszemlére állítani a liberalizmusnak a szabadságról szóló véleményeit, ami ellen a liberálisok élénken, de megalapozatlanul tiltakoznak. Ez a tiltakozás azért nem akceptálható, mert válságos helyzetben mutatkozik meg a dolgok valódisága. Ezért aztán az embereknek kinyílik a szeme, a szabadságba vetett hite elillan. A felmérések szerint a lakosság 80%-a, biztonsága érdekében a polgári szabadságjogok egy részéről hajlandó lenne lemondani. Egyre többen felismerik, hogy nem a felelőtlen hőbörgés, a naponta ismétlődő demonstrációk, az öncélú ellenzékiesedés, törpe kisebbségek pozitív diszkriminációjának erőltetése a szabadság. Amivel az ember nap mint nap találkozik, és amelyek a társadalmi közérzetét meghatározzák,: azok a szabadság kicsi körei, illetve azok hiánya: A kettős mérce széles körű gyakorlata, a szolgáltatók – maguknak több jogot vindikáló - hatóságként való viselkedése, a lelkiismeretlen profitéhes multi-cégek, a bankok és pénzintézetek törvény-fölöttisége, a munkáltatók kizsákmányolásra, a járandóság kifizetésének megtagadására, a munkaügyi szabályok, törvények semmibevételére irányuló kísérletei, a hatalmaskodó „hivatalok packázása”, az„igazságügyi” szervek felemás, részlehajló, igazságtalan határozatai, a primitív, kisebbségi komplexusuk miatt frusztrált tömegközlekedési ellenőrök, biztonsági őrök – magukat hatóságnak gondoló – szereptévesztő fellépései. (Tisztelet a ritka kivételnek.) Mindnyájunk szabadságát ezek az intézmények rossz, ellenőrizetlen működése, és a felelőtlen, manipulatív média veszélyezteti. Az „igazságügyi” szervek igazságos, tárgyilagos, részlehajlás-mentes gyakorlatára szolgáljon a következő két újsághír: „Rabosították a hamis BKV-bérletet birtokló orvosnőt. A rendőrség megakadályozta ártatlanságának bizonyítását.” Valamint: „Miután megműtötték, túl van az életveszélyen az a háromgyerekes mentős, akit egy l6 éves, bedrogozott fiú szúrt meg sürgősségi ellátása közben. A rendőrségi jegyzőkönyv felvétele után, az elkövetőt szabadon bocsátották” „Felmentették a vörösiszap-per mind a tizenöt vádlottját. (10 halott, 400 sebesült, milliárdos a lakossági kár.” A három hír számos kérdést, gondolatot vet fel. Aki kiszolgáltatott, nincsenek érdekérvényesítő lehetőségei, az nem lehet szabad. Az egyenlő jogok mögött egyenlőtlen gazdasági, kulturális és társadalmi lehetőségek állnak, hiszen a liberalizmus, és a kapitalizmus „szent tehene”, a magántulajdon sérthetetlenségének – bármi, akár törvénytelen is volt a pénz útja - elve a vagyon felhalmozódásához és átörökítéséhez vezet. Emiatt nem lehet esélyegyenlőségről beszélni. A szabadság az a lehetőség, hogy az ember választhat cselekvéseiben, lehetőség arra, hogy megtehessen valamit, ami nincs ellentétben, és nem korlátozza a többiek szabadságát. Pl. nincs joga megtagadni a járványügyi előírásokat. Számtalan szabály természetes módon korlátozza a vélt vagy valós szabadságunkat. Ezek a normális együttélés szabályai. Nincs korlátlan szabadság, a köz érdeke igenis felülírja az egyéni szabadságot. Minél inkább érvényesülnek az egyéni szabadságok a közösség szabadságfoka fölött, annál liberálisabb a társadalom, - ergo - annál nagyobb az anarchia potenciális lehetősége. Mindezek szöges ellentétben állnak – mint a történeti részben olvashattuk - a liberalizmus alapelveivel. A felelőtlen un. jogvédő szervezetek fellépései, nyilatkozatai kétségbe vonják a társadalom, az állam önvédelmi jogát. A neoliberálisok, az anarchiát kiváltó tőke megvásárolt „civil” szervezetei, a korrupt hatóságok tevékenysége aláássák a társadalom hatékonyan működő immunrendszerét, hogy az védtelenné váljon a devianciával, az anarchiával, a tőke szabad rablásával szemben. Többször értesültünk a sajtóból, hogy a fegyvert használó bűnöző ellen szintén fegyveres hatósági fellépést a személyes szabadság megsértésének minősítettek, de még soha nem hallotta senki, hogy tiltakoztak volna több ezer ember elbocsátása, vagy a 2006-os rendőri túlkapások, vagy a már említett Szlovákiában, Ukrajnában és főleg Romániában általánossá vált magyarellenes atrocitások ellen. Számukra néhány közveszélyes elmebeteg, vagy bűnöző – legyen az akár sok ember szadista gyilkosa – személyességi joga fontosabb, mint a munkához (nem segélyhez) való jog, amely viszont nem alapvető jog, szemben a szélessávú internet használatával. Emberi vágyakból próbálnak emberi jogokat kreálni. Joggal vetődik fel a kérdés: végül is melyik oldalon állnak? Időnként kibújik a szög a zsákból: Irodalomkritikusaink egyik jelese felháborodásának és értetlenségének adott hangot egy interjúban: sérelmezte, hogy S. Hawkins, a zseniális fizikus nem élvez előnyt az angol társadalombiztosítónál, ugyanúgy ki kell várni a sorát a kerekesszék igénylésénél, mint egy közönséges embernek. 

Az ember szabadságfoka számos külső és belső tényező függvénye: anyagi helyzet, szocializáció, származás, tudás, képesség, igény, minta és érdek. Le kell vonnunk a következtetést, hogy a liberalizmus alapelvei – a végsőkig feszített bűnözőkkel szembeni tolerancia, kompromisszum, az alapvető bizonytalanság stb. – egyik sem kellemes az embereknek. Megkérdőjelezhető a liberalizmus racionalista alapelve – a logikátlanságán, igaztalanságán kívül - nevezetesen, hogy figyelmen kívül hagyja, a társadalom összetartó erejét jelentő tradíciók és a pozitív irracionalizmust képviselő érzelmek, pl.: hazaszeretet, nemzeti és más nemes érzéseket. (Ezek az értékek pl. Izrael állam létének biztosítéka.)