A liberális baloldali értelmiség vesszőparipája a szabadság, ami szerintük az emberek számára a legfontosabb. Némely pszichológus szerint (Feldmár  Intézet): „A szabadság őrjítő és félelmetes, mert ha szabad vagyok, akkor mindenért én vagyok a felelős. Pedig mindannyian szabadságra vagyunk ítélve, nem lehet nem szabadnak lenni. A szabadság a valóság, a korlátok az illúziók. Sajnos sokan úgy tesznek, mintha nem tudnánk választani, mintha valaminek vagy valakinek a hatalmában lennénk, mintha előre meg volnának írva dolgaink.” Végül is jó lenne, ha a liberálisok eldöntenék, hogy van, kell-e szabadság, szükséges-e érte harcolni, vagy felesleges, mert eleve megvan. A baloldali, liberális értelmiség vesszőparipája, fixa ideája a szabadság, a szabadságjogok „védelme”, akkor a jogvédők végül, miért is harcolnak?                                         

Lássuk be, hogy a liberalizmus – nem megfelelően használva, adagolva, –akár a legveszélyesebb eszme is lehet - amely óhatatlanul anarchiába, káoszba, majd -immunreakcióhoz hasonlóan – diktatúrába torkollik. Gondoljunk a Weimari köz-társaság történetére és következményére: a német emberek - akik rendet, munkát, biztonságot (megannyi kispolgári igény) – inkább, az ezeket ígérő nácikra - szavaztak. (Franciaország az igazságtalan „békéjével” szintén hozzájárult nácik választási győzelméhez.) Az emberek felmérték és úgy döntöttek, hogy szabadságuk egy részét feláldozzák ezért az óvó burokért cserébe. A szabadság egy torta, amelyből arra érdemtelenek nem szabadna, hogy részesüljenek, és amelynek néhány vékony szeletét fel kell áldoznunk a biztonság oltárán. Gondoljunk továbbá a gyarmatok történetére: kétségtelen, hogy volt elnyomás, kizsákmányolás és rend. De mi következett ezután, a gyarmati státusz feloldása, a szabadság kivívása után: éhínség, polgárháború, korrupció, káosz, szervezetlenség. Az elnyomás, a kizsákmányolás megmaradt, de most nem a gyarmatosítók tették, hanem a – külföldről támogatott - győztes törzs, vagy a „szabadságharcos” milíciák.                                                                                                                                                  

Hegel?:

„A szabadság felismert szükségszerűség!”  József Attila:

„Szabadság te szülj nekem rendet.”                                                                                                                              Máshol:„Míg megvalósúl gyönyörű /

képességünk, a rend,/                 

mellyel az elme tudomásul veszi / 

a véges végtelent,/                                                                     

a termelési erőket odakint s az/

ösztönöket idebent …/

A szabadságot ki kell érdemelni, meg kell érte küzdeni, ellenkező esetben nincs értéke. A szabadság értékeléséhez ész is kell,  mert az felelőséggel jár. A buta, a  műveletlen, ember nem képes szabad lenni, csak szabados, ezért nem is jár neki. „Nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak”! Akinek ez az alapelve, nem tud, vagy nem akar - a saját egyéniségének feladása nélkül – „beilleszkedni” annak nem jár szabadság, mert úgysem tud élni vele, a szabadságot még definiálni is képtelen. Vannak kivételes egyéniségek, akik kimagaslanak az adott társadalom általános szellemi, erkölcsi szintje fölé, és képtelenek elviselni a középszer, a tömeg uralmát, még kevésbé a csőcselék létét, azok vonuljanak ki az emberi közösségből, mint tették egyes próféták, vagy ha sikerül, példamutatással emeljék fel saját szintjükre. (Buddha mindkettőre képes volt.) A liberálisok ott is elkövetnek hibát, hogy mindenkit alkalmasnak találnak a szabadságra. A felvilágosodás eszméjének kigondolói, és USA alapító atyái is felhívták erre a figyelmet: „A szabadság csak azokat illeti meg, akikben megvan az érdemi megítélés képessége.”