Nem kívánom az olvasót terhelni a genetika rejtelmeivel, de az erkölcs biológiai megközelítéséhez elengedhetetlen némi genetikai ismeret. Számtalan olyan helyzet van, amelyben az egyes szervezet fennmaradása kedvez az általa hordozott gén fennmaradásának. A különböző feltételek, különböző taktikákat részesítenek előnybe. Vannak olyan feltételek, ahol egy gén úgy biztosítja saját önző fennmaradását, hogy altruista viselkedésre stimulálja a szervezetet. Előfordul, hogy ilyen gén gyakorisága a génállományon belül olyan mértékben megemelkedik, hogy a rokonok közötti nagylelkűség normává válik.  Az etológusok már négy okot is ismernek arra, hogy az egyedek altruista, nagylelkű – vagy, ha úgy tetszik - erkölcsös magatartást tanúsítsanak egymás iránt. Az első a genetikai rokonság speciális esete. A második a kölcsönösség: a kapott szívesség viszonzása, a visszafizetés megelőlegezése. Majd a nagylelkűségért szerzett jó megítélés darwini előnye. Van még egy speciális előny, amikor a látványos altruizmus hiteles reklámot vásárol magának. El kell végre mindenkinek fogadni, hogy az evolúció egy kontinuus folyamat, az emberrel egy megszakítatlan ívet zár be, nincsenek természetes választóvonalak. Nincsenek előzmények nélküli nagy ugrások, bármilyen adottság elemeinek jelen kell lennie a génállományban. „Natura non facit saius”. Ezért nem alakulhatott ki az élőlényeknél pl. a kerék, aminek az elemei - mint technikai bravúrnak - nincsenek meg a genetikai állományban. A darwini szelekcióban nincs helye a pazarlásnak, ezért bizonyára az irracionalitások is előnnyel járnak, különben nem maradtak volna fenn. Az, hogy a művészet, a szerelem milyen előnyökkel jár, azt még nem tudjuk de, hogy fontosak, az biztos. Ahogy a híres bonmot szól: ”Nélkülük lehet élni, de nem érdemes!” Mint ahogy mindenki előtt ismeretes, az evolúció materiális alapjai a gének, illetve azok mutációi. Azt is tudjuk, hogy egy génnek előny jelent, ha fenotípusa összeegyeztethető, külső környezetével, legyen bármilyen kellemes, vagy mostoha. A fennmaradáshoz elég egy replikátor. A gén is replikátor, tehát olyan kódolt információ, amely pontos másolatokat készít önmagáról, vagy néha kevésbé pontosakat, azaz mutánsokat. Nincs jó, vagy rossz mutáció, azt, hogy egy mutáció jó, vagy rossz, azt a környezet dönti el, beleillik vagy sem. A gén (replikátor) véletlenségből jobban másolódó változatának számaránya meg fog nőni a kevésbé „sikeressel” szemben. Ez a természetes szelekció. A replikátor archetípusa a gén, azaz egy olyan DNS-szakasz, amely meglepő pontossággal kettőződik meg sok-sok generáción keresztül. A mém-elmélet - amelyet Susan Blackmore vitt sikerre - központi kérdése, hogy vannak-e a kulturális másolásnak is olyan egységei, amelyek a génekhez hasonlóan replikátorként viselkednek. Antropológusok az emberi hiedelmek sokféleségéről számolnak be. Ha ezek egyszer beágyazódtak a kultúrába, olyan módon maradnak fenn, fejlődnek, alakítanak ki változatokat, ami nagyon hasonlatos a biológiai evolúcióra. Évszázadok során az emberi populációknak ki kellett alakítaniuk a mostoha körülményekkel szemben hatékony – vagy annak vélt – túlélési materiális és kulturális-szellemi szokás-rendszereket. Ha ez nem volt sikeres, akkor ez az adott kultúra kipusztulásához vezetett. Ezért nehéz változtatni a rossz, ártalmas, de évszázados kulturális szokásokon, ahogy Horatius mondotta: „Rustica turba nescit suos deponere mores. (Régi szokásaitól nem tud megválni a pórnép.”) Gondoljunk az elmaradott régiókból érkező migránsok – némely esetben barbár, a befogadó országban törvénytelen – kulturális tradícióira. A szokásnak akkora hatalma van az embereken, hogy – sok esetben – nincs szüksége az ész támogatására. A mém-elmélet magába foglalja a konstruktív irracionalitás gondolatát, amely azt mondja ki, hogy az irracionálisan erős meggyőződés adott esetben védelmet jelent a tudat időnkénti – éppen nincs racionális döntési lehetőség – ingadozásaival szemben. Ha a logikátlan, de életmentő hiedelmek mellett nem tartottak volna ki szilárdan, akkor az, az emberi történelem korai szakában, a történelem viharait túlélő népek esetében túlélési, szelekciós hátrányt jelentett volna. Tételemet megvilágosítandó dicső történelmi példákat hozok fel. Minden magyar embernek lélekemelő az egri vár hősi védőinek helytállása. Nem szabad, hogy a feledés homálya borítsa a görög-perzsa háborúban, önmagukat feláldozó görög hősöket. A II. világháború után a zsidó nép a függetlenségi háborúja alatt kiharcolta szabadságát a több százszoros arab túlerővel, és a britek aljas, hitszegő politikájával szemben, miközben termőföldet varázsolt a sivatagból. Az újabb példa szintén XX. századi: A vietnámi nép felvette a harcot a világ legerősebb gazdasági és hadigépezettel rendelkező birodalmával szemben – és győzött. A túléléshez, a lét elviseléséhez szükség van az irracionalitásra is. Mindazonáltal, az irracionalitás talaján állóknak is be kell látniuk, hogy a racionalitás megléte alapvető tényező a társadalom működéséhez, mert a világ – ahogy a felvilágosodás nagyságai vallották – alapvetően észelvekkel magyarázható. A racionalistáknak viszont el kell fogadniuk – amint azt a történelem igazolja –. hogy az emberi társadalom működéséhez irracionalitásra is szükség van. Az irracionális értékek hivatottak biztosítani azokat az immanenciákat, amelyek a társadalom atomjainak (egyén, család) kohézióját biztosítják: ezek a kultúra, az erkölcs és jogrendszer, a közös konstrukciók, a közös hiedelmek -, a hiedelmek alapján felépülő ideológiák – a közös akciók, a szokások, az empátia, a szolidaritás, segítőkészség. (Tapasztalataink szerint ezek az immanenciák, ahogy kohéziós, úgy alkalmasint taszítóerővé is képesek válni.) Az emberi gondolkodás szintetizálja a racionális és az irracionális elemeket, és nem képes nélkülözni egyiket sem. A mémállomány a génállományhoz képest kevésbé strukturált. Sőt, talán nincs is struktúrája, és a mémek tulajdonképpen csak az agyban léteznek. A megszerzett, a történelem folyamán elsajátított tudás, attitűd, átöröklődéséről van szó, ha jól értelmezem az elméletet. A mémek nem öröklődhetnek a génekhez hasonló pontossággal, hisz, akkor nem lenne fejlődés a történelemben, megrekedtünk volna az archaikus kor kulturális, technikai szintjén. A jól bevált hiedelmet, tudást, módszert, szokást hivatott ily módon átörökíteni, valamint, hogy az adott feladatot milyen eljárással oldjuk meg, mit akarunk elérni, miért is ezt kell csinálni, és mik a szabályok. Ilyenfajta szabályok adódnak tovább, lehetőleg mind kevesebb mutációval generációkon át, függetlenül attól, hogy a kivitelezés részletei egyénről egyénre változnak.  A mém nem homológja, csak analógja a génnek. Nincs és nem is lehet egyértelmű megfelelés a gének és a viselkedési egységek között. A mémek „mutációs rátája” természetesen sokkal nagyobb, mint a géneké, hiszen a földi élet immár megközelítőleg 4 milliárd éves, szemben a cirka 40.000 éves történelemmel. Ha továbbmegyünk az analógia vonalán - a funkcionálisan kapcsolt génekről, tehát olyan, gén-komplexumról van szó, amely egy adott biokémiai ciklus, reakciósorozat enzimeit, vagy az agy biokémiai komponenseit kódolja - a mémek is alkothatnak komplexumot. Egy mém-komplexum olyan mémek halmaza, amelyek külön-külön talán nem, de együtt jó eséllyel fennmaradnak. Ez az elmélet, egy emészthető, jól átlátható, közérthető, szemléletes lehetőséget nyúlt a bonyolult, szövevényes társadalmi, kulturális jelenségek átöröklésének megértéséhez.