A liberalizmus komoly sikereket könyvelhetett el a gazdaság, a politika és az ideológia területén, nem úgy a társadalmi folyamatok területén. A liberalizmus feléledése, - mivel nem érintette meg a társadalom jelentős részét, hiszen megkérdőjelezi a társadalom zömének munkát adó modern ipari civilizáció szerkezetét, - ezért csak alternatív - posztmateriális értékek mentén alakulhatott ki. A 60-as évek ellenkultúráinak örökösének tekinthető alternatív mozgalmak ideológiai gyökerei főképpen az anarchizmus szellemi és mozgalmi kétes szokásrendjéhez kapcsolhatók. Ennek ellentételeként megerősödött a konzervatív, tradicionális polgári értékeket vallók tábora Érdemes megemlíteni, hogy ezek az alternatív mozgalmak milyen alapelveket állítottak fel: 1. a munka társadalmának elvetése, 2. a makrótársadalmi-politikai intézmények elutasítása, 3. az életforma, életstílus, életmód alapvető megváltoztatása, és annak hirdetése, reklámozása, propagandája. Arra is érdemes kitérni, kik alkotják ezeknek a mozgalmaknak társadalmi bázisát. Nos, a jóléti állam haszon-élvezői, eltartottjai: diákok, egyetemisták, háztartásbeliek, munkanélküli, munkakerülő fiatalok, nyugdíjasok, tehát mindazok, akiket nem fűznek erős kötelékek a munka társadalmához, ráadásul sok szabadidővel rendelkeznek, amit valahogy az életstílusuknak megfelelően, „illően,”„agyon kell ütni”. Felmerül a kérdés: lehet-e ezeket az alternatív mozgalmakat a polgári társadalom számára integrálni? Több évtizedes tapasztalat azt mondatja, hogy az alternatív-zöld mozgalom mérsékelt-pragmatista szárnyán kívül nem voltak sikeres az integráció, még feltételesen sem. A zöldek integrációjának pozitív hozadéka volt, nevezetesen a környezetvédelem, az energiatakarékos szerkezetváltás tekintetében, a környezettudatos szemlélet kialakításában.
A liberalizmus a mitológiai Anteushoz hasonlóan újra és újra talpra áll, meg-megváltozva, az adott korszakhoz igazodó alapelvekkel. Röviden összefoglalva, a liberalizmus történetében három nagy, progresszív korszakot különböztethetünk meg. Az első nagy korszaka a szabadság-eszmény jegyében született meg a XVII. században, amely az európai progresszív változások előmozdítója volt, reális programokkal. A második korszakát – felismerve a gazdaságba történő szociális-, illetve válságellenes célzatú állami beavatkozás szükségességét - a szociálliberális korszaka jelentette. Mint az előbbiekben kifejtettem, az 50-es évektől kialakult a jóléti állam, amely válságba jutott, a túlzott szociális ki-adásoknak a kelleténél több haszonélvezője miatt. Az egyéni, politikai és gazdasági szabadság rovására történő kiterjesztése – egyesek szerint – azonban ismét a szabadságeszme jegyében – vagy ürügyén – történő megújulást hív életre, de most már a szociális biztonság és a politikai demokrácia bázisáról. Sokan ezt az ismételt felújulást tartják az európai liberalizmus harmadik progresszív korszakának, amelyben már a neoliberalizmus túlzásait lehet tetten érni. Hosszan lehetne elemezni, hogy a liberalizmus milyen formációt mutat különböző régiókban: Észak-Amerikában, Nyugat-Európában, Közép-Európában, de ez szétfeszítené tanulmányunk kereteit. Egy érdekes jelenségre azonban felhívnám a figyelmet, jelesül a németek viselkedésére. A németek nem csinálnak semmit félszívvel. Esetükben az agymosás nagy hatásfokkal működik, ha egy nézetet mint magot elvetnek, az előzően termékeny talajra hullt, kitartanak mellette végig, a katasztrófáig. A nácizmus erkölcsi terhe olyan kompenzálási komplexust idézett elő, hogy átmentek a másik végletbe. Hasznosabbnak vélem a jövővel foglalkozni, azért, hogy a jövőben, vagy a jelenben tervezett korszakváltás milyen irányba – liberális, vagy konzervatív – menjen, milyen utat válasszunk? Mehetünk a már felvázolt neoliberális, az anarchiát potenciálisan magába foglaló libertinizmus zsákutcájába, vagy a szabadságot, az alapvető emberi jogokat alkalomadtán korlátozó, a fejlődést időnként gátló konzervativizmus irányába. Véleményem szerint ötvözni kell a két utat, a másik tanulmányomban vázolt az „egyensúlyra való törekvés” elméletének szellemében. Ennek a liberális-konzervatív szellemi program megvalósulásának kezdeményét, kísérletét láthatjuk az angolszász országokban, ahol a liberalizmus és konzervativizmus sajátosan és tradicionálisan összefonódott, bár az egyensúly a liberalizmus dominanciája felé tolódott el, - ami nem véletlen. A liberalizmus irányába történő eltolódás logikus, és nyilvánvaló, ha belegondolunk a kozmopolita liberalizmus és a nemzetállamokat eltörölni kívánó globalista tőke szövetségének tényébe. Pedig a valódi egyensúly léte a jövő szempontjából rendkívül fontos, mondhatni létkérdés, mert a szabadság, az egyén kiteljesedésének maximális biztosítása mellett, az emberiség jövőjét fenyegető veszélyekre való felkészülés, azok kivédése, megakadályozása összefogást és – sok esetben – az egyéni érdekek feláldozását igénylik. Ez a két ideológia egymás kiegészítőjévé, egymás hibáját kioltó, egymás erényét erősítő, egy hatékony szintézist, egy az alkotórészeket egyenként felülmúló, stabil ötvözetet kell, hogy alkosson. Ha figyelmesen hallgatjuk a liberális okfejtéseket, élő és eklatáns példáját láthatjuk egy szellemi irányzat dogmatizálódásának, nézeteiket kőbe vésett örök igazságnak, megkérdőjelezhetetlen tabunak gondolják. Ekkor már nem tűrik a vitát, de a párbeszédet sem. Erre a folyamatra a történelem számos példát nyújt: a keresztény vallás rettegett több vadhajtása: az inkvizíció, a pogromok, az egyházhasadás, a protestantizmus elleni vallásháború, vagy a muzulmán vallás „szent háborúja”, a dzsihád dogmája, és a közelmúlt agyréme a kommunista terror. Az említettek intő példák, egy tisztának induló eszme agresszív dogmává válásának. Mint láttuk a „magasztos eszmék” oltárán embermilliókat áldoztak már fel. A liberalizmus is már számos áldozatot követelt, azáltal, hogy nem szabott hatékony korlátokat, korlátozza a szólás- és sajtószabadságot. (Felesleges tagadni!) Az emberiség eddigi történelme konfliktusok, háborúk története volt. Ma is ezt látjuk a nagyvilágban, különböző – néha mondvacsinált – okok miatt. Amennyiben nem születik meg egy globális konszenzus, egy szükségszerűen bekövetkező általános, globális háborúban mindenki elpusztul. Az emberiség, S. Dali: A polgárháború előérzete című festményén vizionált módon széttépi önmagát.
Az életmódot, életstílust, életformát természetesen nemcsak a gazdaság, az életszínvonal határozza meg, hanem szubjektív, kulturális tényezők is, sőt talán ez a dimenzió erősebben, hiszen a tudat eme dimenziója, csak az emberben található meg. A liberalizmus ezt a szubjektív dimenziót figyelmen kívül hagyja, mint azt már elébb megemlítettük. Egy egészségesen fejlődő, minden a társadalomba beilleszkedni képes és erre hajlandó ember érdekét figyelembe vevő társadalomnak ezzel élni – nem visszaélni - tudni kell. Ezt a - kissé utópisztikusnak tűnő - társadalmat irányító állam nem lehet paternalista, manipulatív, igazságtalan, kettős mércét alkalmazó, de maximálisan kell segítenie az egyéniség fejlődését. Lehangoló, hogy a fenti elvárások, amelyeket minden, a közösség érdekét is szem előtt tartó ember számára kedvező társadalom iránt támasztunk, az utópiának minősül. Egy ilyen társadalom még nem ideális, a platóni filozófia értelmében.
Az utópista a jelent állítja potenciális katasztrófaként, s ezzel a jövőt veszi védelmébe. Ezt nevezhetjük negatív utópiának, amely kritikus a jelennel szemben, felhívja a figyelmet a veszélyre, a negatív tendenciákat elméleti úton extrapolálja, és ezek alapján bizonyítottnak látja a jelenlegi állapotok jövőbeni kudarcát. Ez a fajta utópiák egy jelentős része tulajdonképpen nem is utópia, inkább tudomány, futurológia, amely természet-tudományos alapokon nyugszik. Ezekkel a katasztrófák előrevetítésekről szóló tudományos igényű elemzésekkel nap, mint nap szembesülünk, olvashatunk. Ugyanakkor ezen utópiák – mint megjegyeztük - pozitívnak is tekinthetőek, hiszen féltik az emberiséget, - „nem ellene, érte haragszanak” – az élhető jövő érdekében javasolnak megoldási lehetőségeket. A jövőt veszélyeztető valóban létező kockázatok - a betegségek megelőzéséhez hasonlóan, ha időben felismerjük és komolyan vesszük - elkerülhetők.
A pozitív utópiára kitűnő példa Platón némely műve, amelyben a politikával, a platóni filozófia legfontosabb aspektusával foglalkozik. Melyik a lehető legjobb rendszer (Az állam)? A legjobb megvalósítható rendszer (Törvények)? Miben áll a helyes politika? Platón szerint az igazságosság a legfontosabb társadalmi tényező, és az a legjobb állam, amelyben a legnagyobb tudással bírók, a filozófusok az állam vezetői. Korunk rácáfol Platónra, bár ez az értelmiség sem az igazi!
A negatív utópiák gyöngyszemeket szültek (I, Asimov: Az alapítvány trilógia, A. Huxley: Szép új világ, G. Orwel: 1984 ), de ebben a szellemben fogant a világ-irodalom legnagyobb remekműve,: Madách: Az ember tragédiája is.
A fent vázolt objektív veszélyekre, azok kivédésére, prevenciójára kidolgozott megoldások, metodikák kidolgozására, az erre szakosodott természettudományos képzettségű kutatók feladata, akik ennek a feladatnak eleget is tesznek, amennyiben a társadalomtól, és a polgárok által megválasztott politikusoktól erre megbízást, meg-hatalmazást és pénzt kapnak. A negatív társadalmi tendenciákra, a jövőt veszélyeztető káros irányzatokra történő figyelmeztetés azonban a társadalomkutatókra hárul. És itt a bökkenő: mivel a társadalomtudományok nem egzakt tudományok, azaz szubjektívek, tehát honnan tudjuk, hogy kinek a birtokában van a „bölcsek köve”? Melyik irányzatnak – liberális, vagy konzervatív – van igaza? Tisztában vannak-e azzal az emberek, hogy ha rossz úton megyünk, akkor egy „kritikus pont” túllépésével már nincs visszaút, és a katasztrófa elkerülhetetlen? Napjainkban eszmei téren a liberalizmus van szinte hegemon helyzetben. Mivel a hangadó értelmiség az liberális, az objektív, mérsékelten konzervatív értelmiség még gyenge, ezért a liberálison kívül más hangok nem is engedélyezettek, ezért a jövő útja, mintegy, kijelöltetett. (Sajnos, napjainkra veszélyesen megerősödött egy konzervatív, de annál agresszívebb irányzat, a fundamentalista iszlám, amely kialakulásának okai között komoly szerepe volt a nyugati hatalmak agresszív térhódító, leigázó politikájának is.)
Tanulmányom témája a liberalizmus kritikája, célja a jövő útjának alapos, felelősségteljes megfontolására, átgondolt kijelölésére, az irányzatok közötti optimális egyensúly betartására történő – remélem, nem hiábavaló – felhívás, figyelmeztetés.
