Carl von Linné a nagy taxonómus, az embert is besorolta a binominális nevezéktanon alapuló rendszerébe: Homo sapiens, - nagyon is eufemisztikus - néven. Számos, más nevet is találhatott volna, de Linné az ember racionális,gondolkodó oldalát helyezte az első helyre, nem az érzelmi, szubjektív, irracionális mivoltát, ugyanakkor feltételezte, hogy az ember tetteit, cselekedeteit bölcs előrelátás, logikus, racionális megfontolás jellemzi. Mindazonáltal az ember taxonómiai elnevezése ellentmondó és aszimmetrikus. Egy tudományos alapokon nyugvó genusnévhez, egy indokolatlanul általánosító, egy vágyott species név társul. Különösen pikáns, sőt kínos ez a „bölcs, értelmes”, mint species-név pl. egy súlyos fejlődési rendellenesség, az anencephalia, vagy nagyfokú demencia és egyéb elmezavarok esetében. Korszerű, divatos kifejezéssel élve: a definíció alapja a „hardver”, de az elnevezés a szoftveren nyugszik. Amennyiben mégis igaz ez a fajnév, úgy az ember ezt a nevében hangsúlyozott tulajdonságát ügyesen titkolja, és annál indokoltabb a kérdés, hogy miért teszi? Linné nevezhette volna az embert Homo ludensnek is, (bár az embernél még a játék is elfajulhat - utalok a jutalmazási központra) - nem beszélve arról, hogy a játék nemcsak az ember sajátja. Talán találóbb lenne az embert Homo affectívnek, vagy emocionalisnak (érzelmes) nevezni. A valóságot legjobban, legtesthezállóbban a Homo socialis – a társadalmi ember elnevezés tükrözné. Az emberek kisebb hányada igazán értelmes, és még kevesebb a bölcs, de minden emberre alapvetően jellemző, hogy társadalomban él. Tehát, az embernél főként a társadalmi jelleg a meghatározó. (Ez a terminus technicus viszont nem olyan fennkölt!)  Lehetne Homo eloquens: a beszélő ember, de százszázalékosan ez sem igaz. Csak és kizárólag: a művészet, a kultúra, a hit, valamint a tudomány, és az ezeket lehetővé tevő fantázia, ami jellemző az emberre. Lehet, hogy merész ama kijelentésem, hogy az embert, az irracionalitása, emocionalitása teszi emberré, ha nem is teljes mértékben. Az is tény, hogy az ember hajlamos önmagát túlértékelni, misztikus ködbe burkolni. A névadási lehetőségek sokasága miatt kétséges és kérdéses számomra, hogy az ember definíciójában mi a perdöntő: a Homo habitus, fenotipus, a „porhüvely”, a korpusz, ami otthont ad az értelemnek, vagy maga az értelem, esetleg egy, a faj minden tagjára érvényes specifium? Természetesen tudom, hogy a faj, a species definíciójának bázisa a genetikai megfelelés, determináció, akkor viszont nem kongruens az elnevezés, sőt súlyos fogalom és értékzavar áll fenn. Ha találkoznánk az Univerzum egy másik intelligens vagy – horribile dictu – szuper-intelligens lényével, őt (azt?) milyen kategóriába helyeznénk? Az a tény, hogy létezik emberi civilizáció és társadalom, valamint tudomány, technika, arra enged következtetni, hogy valóban az ember a legintelligensebb faj a Földön. Tehát az Emberé az aranyérem! De, valóban az a faj a legintelligensebb, amelyiknek szinte minden tevékenysége a szellemi kincsei, tápláló környezete, sőt saját fizikai megsemmisítése irányába tendál? Az aranyérem talmi csillogását az ember szubjektivizmusából, irracionalitásából eredő ordas eszmék és önpusztító tettek időről-időre homályosítják. Az aranyéremre akkor lenne érdemes az Ember, ha valóban Homo sapiensnek megfelelően cselekedne.  Ugyanakkor – bizonyított tény - a madarak és emlősök néhány egyede hihetetlen intelligenciáról tesz tanúbizonyságot. A szuperokos állatok c. dokumentumfilmben, egy orángután és egy mátyásmadár intelligensebbnek, kreatívabbnak bizonyult 8-12 éves gyerekeknél. (Felnőttek nem vállalták az összevetést.) Bemutattak egy Ayaula nevű csimpánzot, akinek a memóriája messze felülmúlja bármely emberét. De ha valaki kételkedik pl. eme film valódiságában, megbízhatóságában, javasolom, hogy tegye félre vallásból és tudatlanságból fakadó előítéletét, és értő figyelemmel, nyitott elmével, elfogultság nélkül nézze a dokumentum értékű természetfilmeket. Statisztikailag számos állat (kutya, cetfélék, holló, sertés, ló, mátyásmadár, papagáj, elefánt, főemlősök) IQ-ja szignifikánsan nem alacsonyabb, mint az emberé. Az átlagember emberképe sem az okos, jéghideg logikával és érzelemmentesen gondolkodó, intelligens lény, (ez Goethe Mefisztójának és Madách Luciferének az imágója) inkább az érzelmekben gazdag, empatikus, hiszékeny, esendő ember. Maguk az emberek is többre becsülik az irracionalizmusban involválódó pozitív tulajdonságokat, úgymint: segítőkészség, becsület, empátia stb., mint az észt. Számomra érthetetlen módon a hitet, az érzelmeket értékesebbnek tartják a józan észnél. Nap, mint nap halljuk: „Nem egy észlény, de nem ez a lényeges, nem lehet mindenki okos, azonban derék, becsületes, jóravaló ember.”                                                                                                                                                      

       Nagy várakozással vettem kézbe az általam kiváltképp nagyra becsült Csányi Vilmos: