Ekkor, a XX. század elején lép színre Sigmund Freud, aki megalkotta a „tudattalan”, a „tudatalatti” pszichológiáját, a pszichoanalízist, amelynek segítségével arra mutatott rá, hogy a személyiség megközelítőleg sem az önmagát folyamatosan racionális ellenőrzés alatt tartó, a céljait, indítékait, cselekvéseit tudatosan mérlegelő szubjektum, aminek mindenki szeretné hinni magát. A lelki élet tudatos jelenségei, egy mélyebben fekvő, tudatalatti szféra megnyilvánulásai. Az ember olyan lelki mechanizmusok foglya, amelyek önmaga számára átláthatatlanok. A szubjektum nem a tudatos én, hanem a tudat alatti, személytelen, a kultúra által az Azra kényszerített máz. „Az Én nem úr a saját házában”. Freud és követői szerint az emberi kultúrát az ösztönök, a nem tudatos feszítő erők és az ésszerű alkalmazkodás közötti állandó harcként lehet értelmezni. Nem kívánunk tovább tetszelegni a pszichológia, a pszichiátria tudorának szerepében. Akiben felébredt a kíváncsiság a pszichoanalízis iránt, könyvtárnyi szakirodalomban válogathat.                                                                                                                       

Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, azért bírálták, kárhoztatták, az embert, „mert a közönséges ember, a természet „tucat-terméke” csak akarattal bír - ami nem más, mint az én korlátolt személyének rövidlátó programja -, nivellálódik, elveszti individualitását és a fejlődésre való teremtőképességét.” Bergson, Jaspers, Heidegger, Sartre, Camus, az egzisztencializmust megteremtő filozófusok, nem a hűvösen mérlegelő értelemhez, hanem az ember egész személyiségéhez, a szenvedélyes, szenvedő, (vagy szenvelgő) lényéhez fordulnak. Szerintük a logikai gondolkodás vékony rétege alatt irracionális erők rejtőznek. A filozófia tárgya a lét, célja a létező léte. Részemről, e korból Camus szellemiségét, munkásságát emelném ki. Camus szintén ráébredt a világ, az élet irracionalitására és abszurditására (Nietzschéhez hasonlóan: Isten, s vele együtt minden értékkritérium halott), ennek a felismerése arra vezette, hogy az ember a szabadságot ne valamely közös tudattól uralt szellemi vagy politikai vállalkozás véletlenszerűségébe, hanem egy személyes, de kritikus tisztánlátással újra és újra átvizsgált pillanat konkrét esetlegességébe helyezze. E kor filozófusainak többsége átesik egy másik végletbe, és az individualitás végső határát ostromolja. Bergson szerint a filozófia célja: leküzdeni az ész szempontjait, mert az élet a világ lényege, az élet pedig irracionális, tehát az élet-felfogásnak is irracionálisnak kell lennie. A XX. század az új metafizikák és metafizika-kritikák kora, a parttalanság, a l’ art pour l’ art, sőt egyesek szerint ez a gyökértelen spekulációkkal terhelt filozofálgatás kora. E kor filozófiája nagyon eltávolodott még a művelt, de laikus értelmiségtől is, a „felsőbbrendű” nyelvezet, a speciális szakzsargon és frazeológia használata eredményeként, a filozófusok szinte csak egymásnak írnak. A szakma belterjessé vált, Wittgensteinnel a filozófia egyfajta megszűnése következett be. A klasszikus polgári eszményeket – individuum, szabadság, racionalitás – ez az új filozófia a „zavar” kategóriája alá sorolja, helyette a lét fenomenológiáját adja, amelyekben az előbb leírt eszmék nem alkalmazhatók.  Wittgenstein még a releváns nyelvi szerkezeteket is kritikailag átfogalmazni kívánta. A filozófiának ez az önfelszámolási tendenciája azonban mégsem volt teljesen terméketlen, mert lehetővé tette egy új diszciplína, a tudományelmélet megszületését.                                                                    

Miközben Európa szerencsés, a nyugati részében a filozófusok polgári kényelemben, teljes szabadságban az emberi lét értelmetlenségén/ értelmén elmélkedtek, ugyanezen földrajzi régió keleti felére és Ázsia nagyobbik hányadára a történelemben soha nem látott intellektuális sötétség borult. A XX. század húszas éveitől, még majd’ félszáz évig a tudatot egy totalitárius, messianisztikus jövőszemlélet jellemezte. Az erkölcsöt, az etikát a szélsőbal etikája teljes mértékben lefedte, nevezetesen: az egyenlőségelv, (de voltak „egyenlőbbek”), a türelmetlenség és megvetés mindazon intézményekkel és formákkal szemben, amelyek a régi rendet jelképezték. Megkérdőjelezték az állam létét, a személyi tulajdon, a család, az iskolarendszer létjogosultságát. Csak egy erkölcs létezik a kommunista erkölcs, amely alávettetett a proletár-osztályharc érdekeinek, kiteljesedett a „cél szentesíti az eszközt” elve. A proletár-osztályharcra hivatkozva, elmentek a végsőkig: tízmilliókat kényszerítve hiábavaló áldozatok vállalására, és szabtak rájuk megsemmisítő büntetéseket. A társadalmat a rovartársadalmak szintje alá süllyesztették, a munka-kényszert és a kényszermunkát az abszurditás szintjéig központosították a termelést és elosztást, sőt egy időre beszüntették az árú- és pénzviszonyokat is. A szellem napvilága helyett, a vörös csillag vészjósló, alkonyati fénye derengett kísértetiesen. Megsemmisült az individuum, az önálló gondolkodás, a személyes vágyak és az önrendelkezés szabadsága. Ezt még alá is támasztották a következő cinikus álfilozófiai magyarázattal:   „A szabadság birodalmának tudatos akarása az egyéni szabadságról való lemondást jelenti, ami azzal jár, hogy az egyénnek tudatosan alá kell rendelnie magát az össz-akaratnak.”(Lukács Gy.) Folytatva ezt a sajátos „eszmefuttatást”: „Az individualizmus az egyén szerepének az általánossal szembeni mérhetetlen túlértékelése.” A diktatúra terroridőszaka az emberi lét szélsőségesen elidegenült formáit hívta életre. Az erkölcsi megfontolások kiiktatását, a közvetlen és erőszakos eszközöket részesített előnybe, és az erőszakot, a terrort nemcsak a tőkések, a volt uralkodó nemesi réteg, a polgárság, általában az osztályidegenek ellen, hanem a saját népével, sőt a munkásaival (az ”uralkodó osztállyal”) szemben is gyakorolták. Megszüntették a szubjektumvilágot alkotó szférákat: a művészetet, (=szocialista realizmus) a hitet, szerelmet (=népszaporulat), a kispolgári allűrnek degradált morált, az emberi új dimenziót. Bár ez a terror „csak” néhány évtizedig tartott, de több életet oltott ki, mint az egész középkor „véres keresztje”. A ráció szunnyadása - a középkorban – ezer évig tartott, a szubjektív belső világ proletárdiktatúra általi betiltása „csak” néhány évtizedig. Történelmi léptékben gyorsan megbukott. Mindezek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy az emberek kevésbé viselik el a személyességüktől, a szubjektív világuktól való megfosztatást, mint a ráció hiányát, ami érthető - hiszen az objektív világ hamis magyarázatát megadhatja a vallásos hit is - de a „lelket” nem lehet helyettesíteni.