Továbbgondolva a morálfilozófusok gondolatmenetét – lám, van pozitív hozadéka is! – ezek a ditirambikus, tömjénező, magasztos emberábrázolások azt a hipotézist, elképzelést generálják, hogy az emberben lakozik egy új, az eddigieken túli szubjektív dimenzió. Az elképzelésem szemléletessége érdekében egy fizikai – a halmazállapot jelensége – hasonlattal élek: Az ember, mint biológiai lény, térben és időben létezik, tehát a tér és idő négy dimenziójában, mint minden anyagi forma, és amelyet a természet törvényei determinálnak: „Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált”. A három ismert fizikai halmazállapoton túl a fizikusok definiálnak egy negyediket is, amit plazmaállapotnak nevezünk. A tudati dimenzión – amellyel az intelligens állatok is rendelkeznek – túl is létezik egy újabb, a szubjektív dimenzió - nevezzük ezt léleknek -, ami viszont tényleg csak az emberé. Ez dimenzió teszi az embert, mint biológiai lényt, szubjektív, érző, sokszor a természettől elrugaszkodott, irracionális, „félig isten-félig állat” személlyé. Az ember gyöngének érzi valóságos eszközeit, és ezért egészíti ki azokat irreális, hatékonynak gondolt mágikus instrumentumokkal. Az ember roppant erőfeszítéseket fejt ki, hogy ezt a nem racionális dimenziót létrehozza, fenntartsa és működtesse. Már az archaikus ember is leküzdte – vagy úgy vélte – barlangrajzaival a valóság abszolutizmusát. A képi ábrázolás már szembeszegülés a feltáratlan világ félelmetességével. Az ember létrehoz egy világot, amiben minden lehetséges. Az archaikus ember védtelen lény, (Prométheusz ezért is vonta védelme alá) nemcsak támadó és védekező eszközökkel szerelkezik fel, hanem az új dimenzióját megjelenítő tárgyaival is: templomokkal, piramisokkal, mauzóleumokkal, totemoszlopokkal, fétis- tárgyakkal, bálványokkal, miáltal kiegészíti önmagát. Ha az ember racionális akarna lenni, ki kéne rostálni mindazt, ami szükségtelen, a „túlszerelkezést” jelenti. Ilyen szelekciónak, mintegy immunreakciónak – mint mondják – áldozatul esnének pl. az emberi érintkezések. Ez az új dimenzió nem fizikai formában létezik, ez elvont, a szubjektumban létező világ, ami csak az ember karakterisztikuma, vagy inherenciája - talán - attribútuma, és erre alapvető szüksége van. Az ember az egyetlen olyan élőlény a földön, amelyik, nem érzi, hanem tudja, hogy meg fog halni. Ennek ellenére tud nevetni, Aquinói Szent Tamás szállóigéjével élve: „A nevetés a lélek pihentetése.” Azonban az elmúlás érzése, az a tudat, hogy halálával megszűnik létezni, elviselhetetlen számára. Kell, hogy valami maradjon utána, és ez, a szubjektív világa, a lélek, az új dimenzió, amelyben örökké él. Amennyiben a morálfilozófusok logikáján haladunk, ez a nem-valóságos világ elengedhetetlen része a tudatnak, akkor ez több mint, karakterisztikum, ez már attribútum. Ha már attribútum, akkor nem választható le a tudatról, és nincs mit tenni. Ha karakterisztikum, akkor van remény, hogy ez a belső világ is plasztikus, változásra képes, bizonyos korokban és történelmi régiókban, képes az adott helyzethez alkalmazkodni. Ennek megvalósulásától, viszont óva intenek, mondván: ha egy társadalom tagjai csak racionalisták lennének, mint társadalom eltűnne. Ha az ésszerűség nevében csak a „fölösleget” mellőzné az életéből, már ez sem valósítható meg lelki károsodás nélkül Ha a modern individuum a mértéktelenségeiből akar kigyógyulni – ha mégis sikerül – úgy lelki világtalan lesz. Ha megkísérli önmagát varázstalanítani, ismét védtelen lesz. A fenti érvelés szerint ez egy ördögi kör, ami viszont a racionális alapokon álló emberből azt a visszás érzést váltja ki, hogy nem szabad a tudományra, a modern világ technológiai csodáira mindent feltenni, mert azok lerombolják a szubjektív világunkat, és a biztonság hamis illúzióját keltik. Elveszítjük a Paradicsomot, - „bár az első emberpár is a tudást választotta!” - lelki szegényekké válunk, hiszen a remény, a hit, és ezeknek rokonfogalmai be vannak ágyazva az emberi létbe, minden szituációba és reakcióba, amelyek az életet alkotják. A vallás ezt a dimenziót igyekszik egyféle mederbe terelni, kisajátítani magának. Az újkori ember hübrisze – amit már az Olympos istenei sem toleráltak – nem adja alább, önhittségében magát Istennek képzeli, a természetet akarja legyőzni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen szép lenne, ha a természetrombolás mögött csak a fenti eszmék lennének.) Azt hiszem, senki nem vonja kétségbe, hogy az eszmék mögött – az irracionalizmus helyett, sokkal prózaibb, kőkemény érdekek - a racionalizmus árnyoldalai (hatalom, pénz, egoizmus) húzódnak meg az. Ezért jó, hogy az elme aszimmetrikus, így képes az egyik oldal dominanciáját visszaszorítani, és a két oldalt egyensúlyban tartani. Ha már visszatértünk a rideg valóság talajára, ki kell mondanunk, hogy a fentiek az emberi elme egyik elvitathatatlan részét képezik, az aszimmetria egyik összetevőjét. Az emberi elmének van azonban egy, az irracionalitással ellentétes - antinómiájának tekinthető -, másik összetevője is: a racionális mag. Nem vitatom az irracionalitás, a szubjektív világ létjogosultságát, hiszen sok pozitívumot fogad magába: empátia, szánalom, szeretet, szerelem, segítőkészség, altruizmus stb. Ezekre az értékekre vigyáznunk kell, ne hagyjuk, hogy a racionalizmus vadhajtásai pl. a technokrácia, a pragmatizmus megfojtsák ezeket az erényeket. Sajnos, mindkét oldalnak megvannak a káros manifesztációi. Érthetetlen, hogy az emberek többsége miért a két véglet (hit - technokrácia) egyikét választja. Az egyikben lemond a világ megismerésének élvezetéről, a másik végletben, az agya helyett egy gépben tárolja „tudását.” Az irracionalizmus térvesztése valóban észlelhető tendencia, és a morálfilozófusok aggálya némileg jogos. De szubjektív világunk sem adja fel könnyen, tudván, hogy a lélek szükségleteinek hálójában élünk. A lélek pedig ígéreteivel, csalétkeivel: túlvilág, feltámadás, újjászületés, öröklét, lélekvándorlás, üdvözülés, boldogság (a szerelemhez hasonló tudatalatti állapot) illúziója – megkísérti gondolkodásunkat. Azért sajnálatos ez a veszteség, mert ami elvész ebből az irracionalitásból, az nem a racionalitást erősíti, hanem valóban elvész, ezáltal lelkiekben szegényebbek leszünk, elveszítjük a belső világunk egy részét, és cserébe nem kapunk semmit.
Egy, a biológiából kölcsönzött elmélettel hasonlítom össze a két folyamatot. Teszem ezt azért, hogy közelebb hozzam egymáshoz, a látszólag ellentétes, két külön világot jelentő, egymást bizalmatlanul méregető, egymást kissé lesajnáló tudományterületet - a természet- és társadalomtudományokat. Ez próbálkozás, - egyes filozófusok szerint - meddő vállalkozás, aminek cáfolatára a következő fejezetben példákat sorakoztatunk fel. Jöjjön az analógia: A sejtek osztódásakor a kromoszómák végein, szintén DNS-ből álló „védősisak” foglal helyet, amit telomérnek neveznek. A telomérek az idő múlásával lassan de biztosan rövidülnek, és mikorra teljesen eltűnnek, egyúttal az élet is elillan. A szubjektív világból eltűnő részt nem a ráció foglalja el, hanem a mellékterméke a testkultusz, hedonizmus, az alkalmazott, hétköznapi technológia, technokrácia és a valódi emberi kapcsolatokat pótló közösség-oldalak, a „szörfözés”, „lájkolás”, „szelfizés” stb. Ez a virtuális közösség nem számit közösségnek, mert hiányzik belőle a fizikai kontaktus, az ami valóban hatással van az emberre. Ebből a gyors, felületes, gépies információ-átadás jellemzett világból hiányzik az elmélyülés, a sok információ feldolgozása, értékelése. Újólag kijelentem, hogy ez a folyamat bár realitás, de álracionalizmus, praktikum, a robottá-válás első foka. „Ez a jövő!” De ki garantálja, hogy üdvözítő-e ez a jövő, ez a „szép új világ” nincs más alternatíva. Üdvözítő-e ama út, amelyben az emberi kapcsolatokat a computer helyettesíti, példának okáért említsük meg a hivatali ügyintézést, amelyben a hatékonyság maradt a régi szinten, de sokszor meghibásodó, improduktív, személytelen. (Aki volt már szenvedő alanya a telefonos ügyintézésnek, az tudja, miről beszélek.) Milyen szánalmasan rövidlátó – ugyanakkor a rációt nélkülöző - jövő az, amelyben a munkaerőpiacon csak a fiatalok érvényesülnek? Mellőzhető-e az idősebb kor több erénye, tapasztalata, átfogó tudása? Milyen marginális, szűk érdeket képvisel az a „racionalitás”, hogy automatákkal, robotokkal helyettesítjük az emberi munkát, miközben már hárommilliárd munkanélküli tengődik a Földön. Fel kell ismerni, hogy a robotokra, automatákra épülő társadalom elpuhul, ellustul, dekadensé válik, elveszti életerejét. „Ez a fejlődés!” Lehet, de hová vezet? A technokrácia már nem tűr meg – felesleges ballasztnak tartja - semminemű irracionalitást, beleértve az etikát, a hitet, de közömbös a művészetek, hovatovább az ember szubjektum iránt is. Tegyük helyére az informatikát, a technokráciát, amely csak eszköz - de nem cél és nem fétis. A modern technológia kitűnő eszköz lehetne a műveltség növeléséhez, a tudomány titkainak megismeréséhez, akár mindennapjaink racionális, alapszintű tudományos szemléletéhez. Alapszintű természettudományos ismeretekre a világ objektív látásán kívül, önvédelmi szempontból is szükség van, hogy ne essünk áldozatává pl. az áltudományos „gyógyítóknak”. E gépies civilizáció elhatalmasodásával, a pozitív irracionalitásban rejlő emberi értékek visszaszorulásával, lassú eltűnésével válik szorítóvá az irracionalitás hiánya, rádöbbenünk mennyire fontos volt számunkra a szubjektum diszkrét bája. A felvilágosodás korának gondolkodói nem ezt értették a racionalizmus, a ráció hatalma alatt. A számítógépes, a mechanikus logika, a „mesterséges intelligencia” valamint az emberi ráció, a józan ész között, alapvető – ma még felderítetlen – de lényegi különbség van. A kérdés analóg a fizikusok közötti vitával, amelyben a gyakorlati logika határát nem túlhaladó relativitás elvének talaján álló fizika ütközik, a modern technológiára épülő, a spekulatívnak tűnő kvantumfizikával. Ez az ellentmondás először az ógörög Zénon filozófiájában bukkan fel. Levezetése szerint, a tér és az idő végtelen oszthatósága lehetetlenné teszi a mozgást. Elméletét az „Akhilleusz és a teknősbéka” metaforával igyekszik szemléletessé tenni. A biológiai mozgás-forma, az agy működése magába foglalja a kémiai- és fizikai mozgásformákat, továbbá a matematikát is -, remélem ez az eszmefuttatás nem idealizmus –, de több mint eme mozgásformák összege. E nagyon fontos elméleti kérdés mögötti rejtélyek felderítésének feladata, a jövő természetfilozófus generációkra hárul. Ennek ellenére, el kell fogadnunk, hogy az ember már túlhaladta a mágia, a mítoszok, a rítusok korát, a szubjektív dimenzióját új alapokra kell építenie. A történelem mágikus korszaka, a miszticizmus fokozatos visszaszorulásával végbemegy a világnak a varázslat alóli feloldása, és a racionális cselekvések korszaka jöhet el.
