Az erkölcs mibenlétének kérdésével nemcsak filozófusok, moralisták, teológusok foglalkoztak, de a téma a természettudósokat is megérintette. Egyelőre nincs bizonyítva, de nagyon valószínű, és a várakozásunkkal egybecseng, hogy az agyunkba ugyanúgy be van építve az erkölcsi érzék, mint a magasságtól való félelem, vagy a nyelvi képesség. Hauser szerint: „Morális ítéleteinket egyetemes erkölcsi grammatika szabályozza, a tudat évmilliók alatt kifejlődött képessége, amely egy egész sor lehetséges erkölcsi rendszer kialakítására alkalmas elvek halmazát foglalja magában. Akárcsak a nyelvi képesség, az erkölcs grammatikáját alkotó elvek is túl mélyen repülnek ahhoz, hogy tudatunk radarernyője érzékelhesse őket.” Az a darwini gondolat, hogy az evolúciót a természetes szelekció vezérli, nem nagyon alkalmas a bennünk meglévő jóság, erkölcsi érzék, tisztesség és empátia magyarázatára, mindazonáltal kíséreljük meg ismét, immár a korunk tudományos eredményeinek birtokában. Jómagam, és több kutató is vállalja az antropologizmus ódiumát, kitart ama „tévedése” mellett, miszerint az emberre jellemző ismérvek, így az erkölcsiek is, csírájukban már az állatokban is megtalálhatók. Túlzó, de elgondoltató Jung véleménye, amely szögesen ellentétes a kortársak elvével: „Az erkölcs ösztönös szabályozója minden cselekvésnek, sőt az állati csoportok együttélését is ez határozza meg.” Sok, amúgy tiszteletreméltó, de a tudományokban tájékozatlan ember, sok társadalomkutató még ma is úgy gondolja, hogy a biológia törvényei az emberre nem vonatkoznak. Vállalom a „széplelkekkel” történő konfliktust, vitát: igenis, az állatoknál is megjelennek primitív morális jelenségek – ez nem elvont spekuláció -, amelyeket számos természettudományos megfigyelés bizonyít. (Erre hivatott az etológia tudománya.) Több, kétséget kizáróan dokumentált esetben előfordult, hogy a párduc, vagy oroszlán megkímélte az elejtett áldozat gyámoltalan ivadékát, sőt gondját is próbálta viselni és etetni, majd ennek sikertelensége után, visszavitte fajtársaihoz. Magasabb rendű állatok is hajlamosak védelmezni, gondozni, készleteiket megosztani, veszélyekre figyelmeztetni és egyéb önzetlen magatartásban részesíteni közeli rokonaikat. Sok állatfajnál erős érzelmeknek lehetünk tanúi. Ez a megfigyelés feltételezi, hogy fejlett emlősök agyában is megtalálhatók az érzelmek és a játék lehetőségét biztosító központok, és az agyuk úgyszintén rendelkezik a jobb-bal- agyféltekés aszimmetriával. Kétségtelen ez a fajta, tehát az emocionális hozzáállás nem oly általános(?) és gyakori, mint az embernél. Éppolyan jól, vagy talán még jobban működik eltérő fajok között, amit szimbiózisnak nevezünk, bár ezen együttélés mögött inkább közös érdekek húzódnak meg, mint jótékonyság. Az ember évmilliók alatt kialakult viselkedésének biológiai tényezői most is működnek. Végső soron az erkölcsnek csak a gyökerei nyúlnak vissza a természetbe, az erkölcsöt nem a természet teremti meg, hanem a kultúra közvetíti és biztosítja. Azt nem tudhatjuk, hogy az ember alapvetően jó, vagy rossz, de nagyobb az esélye, hogy jó legyen, ha az a közeg, amelybe születik, majd a nevelése, a tudása, a műveltsége megfelelő, felszabadulhat a vallás és álerkölcs minden kényszere alól.