Vessük össze az ’56-os forradalmárok morálját, (akik biztosították pl. a betört kirakatokban lévő áruk biztonságát,) az etnikai és anarchista, vagy öncélú villongások résztvevőinek öncélú rongálásaival, vandál pusztításával. Vagy gondoljunk az extrém helyek és helyzetek (háborúk, munka,- és egyéb megsemmisítő táborok) etikájára. Mindezek ellenére a morál, kisebb-nagyobb kilengéssel, de fejlődik. A pszichológusok és szociológusok feladata megállapítani, hogy miért halad ilyen összehangolt módon, de néha komoly visszaesésekkel. Az erkölcsnek a modern időkben már nincs ereje, hogy hegemon hatalomra jusson, még sincs hatalom, mely létét és működését hatályon kívül helyezhetné. Az ősközösségi csoportokban (hordákban) még más volt a státusz quo, akkor még alapvető érdek volt a szabályok betartása, ellenkező esetben, ha a közösség kizárta, elpusztult, nem volt választási lehetősége. Ez a természetesnek elfogadott, önként vállalt kényszerhelyzet, továbbélt még egy ideig a nemzetségi-, törzsi közösségekben. A társadalom, és a korai civilizációk kialakulásával, a kis csoportok felolvadtak a nagy közösségek olvasztótégelyében, más ideológiai, szokásbeli stb. választásokra nyílt lehetőség. Az ember döntéshelyzetbe kényszerült. Megjelent a jó és a rossz. Mivel a természetes, a magától értetődő szabályok követésének kényszere erodálódott, az erkölcs, a morál egyes tételei áttevődnek a jogrendszerbe, hogy legalább így – extrém szabályszegés esetén - számon lehessen kérni a törvények megsértését. Az erkölcsi szabályokat ajánlatos volt, illő volt betartani, és azok megszegése komoly szankciót vont maga után, de a modern korunkban nem jár következményekkel. Még jogi kényszerrel sem válik az erkölcs egyetemessé. A modern társadalmakban már nem létezik olyan etika, amely akár egyetlen alávalóságot megakadályozhatna. A jog viszont: „szigorú, igazságos, bölcs és következetes!” – Ha igen, akkor miért nem? Legtöbbször sem az erkölcs, sem a jog sem ad igazságot, és ez az űr lehetőséget nyújt, sőt kikényszeríti az indulatok felszínre törését, amikor már csak a bosszú hozhat enyhülést. Shakespeare, hallhatatlan művében Hamlet sorsán mutatta meg, hogy a kielégítetlen bosszú őrületet okoz. A bűnözőkkel szemben gyakorolt megbocsátás, könyörületesség, irgalmasság nem gyógyítja, csak elkeni az elfertőzött sérelem sebét. (Következtetés: Már megint a rosszak jártak jól!)  Gyakran lehetünk tanúi a jog és az erkölcs kettőségének, pl. amikor egy politikus arra hivatkozik: „etikátlan, amit tettem, de jogszerű.” Nota bene: nem is jogos, hanem, csak jogszerű. Reméljük, eljön az idő, amikor a jog etikus marad, amikor a civil kurázsi és a korszellem, olyan szintre emelkedik, hogy valóban érvényesül a törvény előtti egyenlőség, amikor Tiborc panasza nemcsak meghallgatásra talál, de még igazságtételben is részesül. (Disraeli: „Az igazságtétel, a cselekedetre váltott igazság.” Az etikus társadalomban jog nem válik el az erkölcstől, egymással párhuzamosak maradnak, eltűnnek a kettős mércék, személyeket, intézményeket, országokat stb. illetően, de ez már az utópia birodalma. (Ó, szent együgyűség!)                                                                                                                                                 

Az erkölcs olyan irracionalitás, ami az ember attribútuma, és sok esetben segíti az emberek aránylag békés egymás mellett élését, mind-amellett a természettel, az evolúcióval szembemegy. A morális cselekvésnek színtere ugyan a természet is, ezért a természeti törvények tételeit, a tudományos eredményeket alapos etikai elemzésnek kell alávetnünk. El kell végre fogadni, hogy nem az, az etikai kérdés, hogy mit tesz a természet az emberrel, hanem azt, hogy mit szabad vagy kell tennünk a természettel szemben. Több esetben kellene, hogy a morális kijelentések, fogalmak preparált állapotban kerüljenek a racionális, a logikai analízis mikroszkópja alá.  Ez a helyzet sokak szerint, még nem akut, de már észlelhetők, és akár láthatnánk is intő jeleit, ha a valóságot nem a tabuk és dogmák torzító tükre által néznénk homályosan.                                                                                                                                   

A közelmúltban akaratlan tanúja voltam egy parkbéli, két középkorú nő beszélgetésének: „1. személy: - Olyan régen láttam már az aranyos kiskutyáját! - 2. személy: - Jaj, ne is mondja, szegény már nagyon öreg és beteg volt, annyit szenvedett, nem bírtuk már nézni, és az állatorvos elaltatta. Nagyon-nagyon hiányzik a kis drága.  1. személy: - Jut eszembe, hogy van a kedves mama? - 2. személy: - Hát nagyon rosszul, maga-tehetetlen, gyógyíthatatlan beteg, sokat szenved. - 1. személy: - Hát igen, sajnos ilyen az élet, nem tehetünk az imádságon kívül semmit.” Nem kommentálom a párbeszédet. Annyit azért hozzáfűznék, hogy az emberi élet - minden feltétel nélkül - nem lehet olyan tabu, hogy miatta embereket szörnyű kínhalálra ítéljünk.

A politika, az üzlet, a pénz erkölcsi felfogása Machiavelli óta sem változott drámaian. Machiavelli, aki Firenze legokosabb polgára, író, filozófus, történész, politikus ’s mint olyan, realista is volt, a következő megállapítása nem személyét minősíti, hanem korának erkölcsét: „A gazdasági és  a politikai életben csak az eredmény fontos. A cél szentesíti az eszközt.” Miután megfigyeléseinek hangot is adott, azzal, hogy közzétette a mindenki által tapasztalt jelenségeket - amelyek tabutémák voltak – a képmutató felháborodás miatt negatív alakká, neve kétes dicsőségű köznévvé, és negatív fogalommá vált: a fondorkodó, erkölcsi korlátokat nem ismerő, embereken, eszméken gátlástalanul áttipró politikai magatartást jelöli. Olyan titkokat mondott ki, amelyek így kimondva megrázták az emberek lelkiismeretét és megrettentették őket. Azok ítélték el leginkább, akik politikája ezen erkölcsi alapokon nyugodott, azok az ájtatos gyilkosok, képmutatóan borzadva fordultak el Machiavelli fejedelmétől. Legyen tehát indexen!  A Fejedelemmel kvázi tankönyvet írt, hogyan őrizzék meg a „fejedelmek” hatalmukat.          

A morál, az erkölcs eloszlása különböző emberi csoportokban meglehetősen egyenlőtlen. Az egoista, gátlástalan, a végletekig haszonelvű, a moral insanity gazembereknek az erkölcs hangja, annyit sem jelent, mint a légy zümmögése. Már Ovidius is megemlíti ezeket a figurákat: „Cura quid expediat, prior est, quam quod sit honestum. Tisztességet alig néznek, csakis azt, ami hasznos.” Ugyanakkor az emberek többségének se pénze, se hatalma, de még érdekérvényesítő lehetősége sincsen. Van viszont morálja, ami meg visszatartja a jogos, hatékony védekezéstől - ne adj’ isten –, a visszavágástól. A legkétesebb értékű morálok képviselői szoktak túlbuzgón, immorális élvezettel ítélni a céljaikat akadályozók felett. Így megerősíteni vélik a titokban általuk is gyengének, életképtelennek érzett, és csak a megfélemlítés módszerével érvényesíthető normáikat. A morál erejével visszaélve a leggátlástalanabbul használnak erkölcsi érvet a legalávalóbb „ügyek” jogi képviselői is. Olykor durva érdekeket csomagolnak az erkölcs szűztisztaságú selyempapírjába. Oly korban élünk, amikor az erkölcsi eszmék veszítenek erejükből és úgy érezzük, hogy az erkölcsös élet nem nyeri el méltó jutalmát. Ma sok üzletember mottója: „Ez itt az új világ, itt már csak gazdasági realitások vannak: nyereség - veszteség, fogyasztás - hulladék,  termelés - globalizáció.”                                                                                                                                                                     

 „Mit ér a nyervágy, haszonlesés,/                                                                                                

Ólálkodik köztük s önzéstelen/                                                                                        

emelkedettség nincsen már sehol.”/

Az úriember felszínes erkölcse - ha nincs mögötte tartalom -, a comme il faut- morál lólába már a középkorban is kilógott az elegancia jelmeze alól. Erre válaszolt frappánsan Cyrano: „Erkölcsömben van eleganciám!”