Laikusban, és szakemberekben egyaránt, sokszor felmerül az agykapacitás kihasználtságának kérdése, amely iránti érdeklődés jogos, annak az ismeretnek fényében, hogy - az idegkárosultak kivételével – minden ember közel azonos számú idegsejttel és közel egyenlő agymérettel születik. Ugyanakkor az emberek szellemi képessége megdöbbentően tág határt és szélső értékeket mutat. Ez valóban csökkent használatot bizonyít. Több elmélet létezik e paradoxon magyarázatára. Egyesek szerint a szinapszisok száma, a különböző agyterületek kapcsolatának mértéke, foka a meghatározó, mások szerint az idegsejteket tápláló neurogliasejtek száma. Több becslés létezik a kihasználtságot illetően, de ezeknek nincs tudományos alapja. Mihez képest? E kérdésnek megválaszolása jelenleg lehetetlen, hiszen sem az információ tárolását nem ismerjük, sem általánosan az emberek, vagy konkrét személy agykapacitását nem tudjuk tudományosan definiálni és mérni. Tény, hogy a gondolkodás intenzitása, hatékonysága, minősége nagyon széles határok közt mozog. Ha következtetéseket próbálnánk levonni egy zseni és egy átlag alatti ember intellektuális szintjének különbségéből, politikailag ingoványos területre vetődnénk. Egyébként is értelmetlen a kérdés annak fényében, hogy agy-kutatók szerint a tanulás nehézsége együtt növekszik a felveendő információ mennyiségével, nem úgy, mint az elektronikus információtárolásnál. Továbbmenve az analógia vonalán: Ha nincs input, nincs output sem. Ha egy szervet nem használunk, az elsorvad. (Tudományos tény, hogy az Alzheimer-szindróma és a demencia később manifesztálódik az idős korban is intenzíven gondolkodó egyénekben.) Objektíven összevetve az embert felülértékelő véleményeket, nézeteket Nietzsche intellektuális-arisztokratikus megvető véleményével, valószínű, hogy valahol a kettő között rejtőzik a való. A filoszok az általuk elképzelt ideának szeretnék látni minden embert. Sok társadalomtudós még ma is azt gondolja, hogy a biológia törvényi az emberre nem vonatkoznak. Ez szemlélet eklatáns példája a tapasztalat és a spekuláció tökéletes ellentétének. Tapasztalat!? A filoszok most megvetően felhorkannak: Mindez csak üres, a felszínt karcolgató empirizmus! Hát lehet, hogy annyi okos ember tévedjen? Ezekben a művekben a szóban forgó témáról, ha objektíven vizsgáljuk őket, szinte kivétel nélkül kiderül, hogy nem objektív következ-tetéseken, hanem feltételezésen alapulnak. Feltételezés a tévedés szülő-anyja! Valószínű, hogy ha időnként leereszkednének az elefántcsont-tornyukból, a földhözragadt való világba, más lenne ez az idealizált kép. Márai Sándor is felemelte szavát a tömegember lelki típusa ellen: „Olyan harsány örömmel barmosítja el a világot, hogy bömbölése előtt néha a legjobbak is csüggedten elhallgatnak. A szellem a számára eleve gyanús” Az elméletet összevetve, szembesítve a rideg valósággal, az elvont óhajjá légiesedik, amely nem vesz tudomást a valóság, gyakran nagyon is kiábrándító tényeiről. Teóriát gyártani a gyakorlat kontrollja nélkül, meglehetős felelőtlenség. Hobbes: „Aliter in theoria, aliter in praxi” (Más az elmélet, és más a gyakorlat.) Hasonlóan vélekedik Goethe is: ”Szűrke öcsém, minden teória,/s az élet aranyfája zöld” A morálfilozófusok azon tételét sem tudom elfogadni, hogy a középszerűségből történő kitörési kísérlet nem más, mint az emberi sorból való kilépés, valamint, hogy „az emberi lélek nagysága abban áll, hogy tudjon megmaradni a középszerben.” Még akkor sem, ha Pascal mondta. Egyébiránt is, Pascal sunyi méricskélése, latolgatása, a hit kapcsán, számomra hiteltelenné teszi őszinteségét, erkölcsi kérdéseket illetően. Ady – önmagát nem megtagadva - indulatosan utasította el a középszert: „Én nem leszek a szürkék hegedőse!” Ha megvalósulna az iménti, egalizáló, nivelláló, fűnyíró elv, ez esetben az intellektuális kiemelkedés, a mindent tudás vágya, az alkotás vágya és igénye, mindezen értékek egy szellemi Prokrusztész-ágy prédájává válnának, hiszen az ember egyik legértékesebb tulajdonsága a világrengető tettekben való rendíthetetlen hit. ”A mindenséggel mérd magad!” Aki kiváló lehetne, de beéri azzal, hogy középszerű marad, arra nincs mentség. A középszerűséget ne tévesszük össze a megfontolt középúttal, vagy az egyensúlyra való törekvésnek. Nem tartom azt sem nagy tragédiának, amit Lefébvre mondott az irracionalitások átalakulásának törvényéről szólva, hogy a szent, a mágikus, a rituális, amelyek a mindennapok szerves részei voltak, a racionalitás térnyerésével, erősödésével átalakultak, degradálódtak. A rítusból gesztus, a mítoszból legenda, történet lett. Ami kozmikusan szent volt, az művészetté, vagy játékká alakult. Minél inkább fogy a hit a mítoszból, annál erősebben cseng ki belőle a játékos hang. -  A művészet miért is alábbvaló, mint a szakralitás? -  Megvallom, értetlenül állok e régmúlt iránti nosztalgia előtt, ugyanis létezik olyan kozmikus, és az állandó változás objektív folyamata, amit fejlődések nevezünk. A rövid, és vázlatos eszmetörténeti részben igyekeztem kifejteni, hogy az európai történelemben milyen eufórikus érzést váltott ki a mítoszok, a szakrális dogmák alóli felszabadulás, amely lehetővé tette a „görög csoda” időszakát, a reneszánsz, majd a felvilágosodás korát. Ez a fejlődés tette lehetővé a tudományok szárba szökkenését is. Az átalakulásból keletkező hiátust, jó esetben a tudomány tölti ki, rosszabb esetben a hedonizmus és a nihilizmus. Rajtunk múlik. Hát nem felemelő érzés a tudás, magyarázatot keresni, találni, hogy milyen és miként működik a világ, hogyan alakult ki, majd fejlődött az élet, a tudat, milyen fizikai, kémiai, biológiai törvények léteznek, s azok által hogyan változik, formálódik, fejlődik az anyag? A tudomány által megszerzett tudás, kapcsolatot, összhangot teremt köztünk és a természet titkai között. Az ilyen szerencsés ember nagyobb és izgatóbb csodában részesül, mint amit a vallás nyújt. Úgy tűnik, hogy minden ember „lelke” igényli a felemelő spirituális élményt. Ezt az élményt számomra az evolúció, a természet és az univerzum csodáinak fürkészése, felismerése nyújtja. Kétségtelen, hogy egyszerűbb a villámot úgy elfogadni, mint Zeusz (isten-)nyilát, kézenfekvőbb, hogy a Nap forog a lapos Föld körül, hiszen ezt látjuk. Tudás híján mindig a babona állt a tettek hátterében. A történelem magyarázata valóban egyszerűbb ilyetén megközelítéssel: „Isten a történelem ura, minden az ő akaratának alávetve történik. Isten minden nemzetnek adott egy földrészt”. E kijelentés okozta sokkot, majd elkeseredést csak fokozta, hogy eme „mélyenszántó gondolat” nem a középkorban, hanem a napokban hangzott el, egy – megélhetési, de a közvéleményt befolyásolni képes - politikus szájából. (Attól tartok, ez a múltba visszavezető tendencia egy intellektuális válság, a vég kezdete.) Elfogadom, hogy egy esztétának, egy filosznak lehangoló és illúzió-romboló belátni a „földhözragadt” realitást, nehéz elfogadni a természet-tudományok objektív megállapításait. „Milyen szánalmas, izzadtságszagú, vulgáris az gondolat, hogy a magasztos szerelem, az bizony biokémia”, a fogantatás és szülés nem misztikum, hanem természetes biológiai mechanizmus, valamint, hogy a kizárólagosan embernek kisajátított tulajdonságok is – elkerülve behaviourizmus és a szimplifikáció csapdáját - jórészt, az evolúció magas szintű képződményei.