A közelmúltban már egyes korrekt politikusnak is (pl. a magyar elnök) megszólalt a lelkiismerete, és rendre felhívják a figyelmet környezetünk védelmére, a klímaváltozás súlyos következményeire, a vízzel való takarékosságra, és egyáltalán arra, hogy nagy a baj. (Reméljük, hogy ez nem csak kampányfogás.) Minden biológiai mérce szerint az emberi faj túllépte a fenntartható számot. Statisztikusok és környezetbiológusok kiszámolták, hogy az emberiség legjobb esélye a hosszú távú túlélésre a négymilliárd körüli össznépesség. A matematikával nem lehet vitatkozni. Ezek még csak a csupasz matériát érintették, de a túlnépesedés szorításában olyanok, akik soha nem loptak volna, most tolvajok lesznek, hogy ne haljanak éhen, gyilkosok lesznek, hogy eltarthassák gyerekeiket. Utalok az erkölcs relativitásáról szóló részre. Számtalan ember törékeny lélekvesztőkön, vagy hónapokig vándorolva úttalan utakon, életveszéllyel dacolva, lelki-ismeretlen, haszonleső vállalkozóknak, emberkereskedőknek kiszolgáltatva, mindenüktől kifosztva útnak indulnak Európa, és a gazdagabb régiók felé. (Ez a jóhiszemű változat) „Felszínre tör minden halálos bűn, és a menekültek megsegítése miatt, elillan a jólét.” A túlnépesedés nemcsak spirituális békétlenséget szül. Ismét Machiavelli: „Amikor már minden ország megtelt lakosokkal, olyannyira, hogy élni sem tudnak, és tovább sem költözhetnek,… akkor a világnak szükségképpen meg kell tisztulnia.” Racionálisan, logikusan levezetve, mindenki megérti, hogy ennek a folyamatnak határt kell szabni, nem mehet a végtelenségig, de megoldást nem tudunk - vagy ha igen -, nem merünk adni. Senkinek nincs mindenki számára elfogadható javaslata. Miért? Mert nem lehet, vagy nem merjük kikerülni a morált. A problémák liberális megközelítése nem ad megoldást, „mert növeli, ki elfedi a bajt.” A vezető politikusok elkövetik azt - a Napóleon bukását is okozó -, a bűnnél is nagyobbat, a hibát, hogy a valódi (vagy megjátszott) érzelmeiket helyezik előtérbe sorsdöntő kérdések esetén. Remélem, nem kell bizonyítanom, hogy ha egy természeti vagy társadalmi képződmény nem képes, vagy nem akarja megvédeni magát, akkor szükségszerűen, a természeti törvényeknek alávetetve – az elpusztul. A többszáz-millió emberért felelős politikusok nem engedhetik meg a szubjektivizmus luxusát, hiszen embermilliók életét, megélhetését viszik a vásárra. Ismét tetten érhető a racionalizmus-irracionalizmus konfliktus, amely a szakértők (józan ész) kontra politikusok harcában nyilvánul meg, és sajnos megint a ráció a vesztes. (’S vele együtt az emberek.) Politológusok szerint egy új világrend, paradigma van kialakulóban: Az értékszemléletet az érdekszemlélet váltja fel. (Nem tudom, mi ebben a nóvum: eddig is az érdekek diktáltak, csak a képmutatás eltakarta.) Sokan még a tényekkel sem hajlandók szembenézni, inkább homokba dugják a fejüket. Úgy tűnik, az emberi elme primitív önvédelmi mechanizmusa tagadja mindazt a valóságból, aminek feldolgozása túl nagy stresszt okozna az agy érzelmi része számára. Ezt a jelenséget a pszichológusok hárításnak nevezik, amely elengedhetetlen része az emberi psziché védelmi mechanizmusának. Az elménk kizárja az egzisztenciális félelmeket, olyan stressz-hatásokra koncentrál, amivel meg tud birkózni. Az emberek ezért nem foglalkoznak az emberiséget érintő sors-kérdésekkel, és ha nyomasztó, frusztráló hírrel találkoznak, azt egyszerűen átugorják közömbösségből, vagy a tehetetlenség kínos érzése miatt.                                                                                                                                                           

     Ezért is vagyok szkeptikus azt illetően, hogy tanulmányom eléri célját, hogy reálisan, elfogultság és önhittség nélkül nézzünk magunkba, hiszen nagyon kevesen olvasnak ilyen lehangoló, de a valóságot bemutató, a realitás talaján álló, és (remélem) gondolatserkentő műveket. Mit érdekli a világban, a társadalomban látható káosz, a súlyos környezetszennyezés haszonélvezőit és kreatúráit, egy aggódó gondolkodó „nyafogása”.                                                                                                                                                  

       Az emberiség történetét végigkísérte a „szív” és az ész párharca. A görög mitológiából ismert Apollo és Dionüszosz szembeállása. A nagyagy asszociációs kérge, a kognitív funkcióért, a gondolkodásért felelős része, az ész azt mondja, hogy nem szabad életben tartani a szenvedő, de gyógyíthatatlan nagymamát. A limbikus, hipotalamikus rész, a szubjektív, emocionális elme, a „szív”, a „lélek” addig tartja életben, amíg csak fizikailag lehet, függetlenül annak – olykor elviselhetetlen - szenvedésétől. Az emberek döntő többségében a „szív” parancsa, vagy a hipokrita képmutatás erősebb. A „szív” becsapja az elmét. Kevés az, akiben az ész dominál, még kevesebb, aki fel is meri vállalni ezt, meri kockáztatni az álságos közmegvetést, kiközösítést, „megkövezést”. Azokban az agyakban, amelyek intenzívebb működésre képesek, mint az átlag, az érzelmi érettség rovására fejlődik az intellektus.