A Nobel-díjas, Sir John Ecclestől származik a következő megállapítás: „Az élet fejlődésének, az evolúciónak egyik, ha nem a legnagyobb csodája az emberi agy, az univerzum valószínűleg legszebb, legbonyolultabb, s egyben legkifinomultabb, ugyan-akkor szinte teljes pluripotenciával rendelkező produktuma”. Úgy tűnik, hogy az evolúció a cirka 100 milliárd idegsejtet, valamint a kb. 10¹⁴ számú szinaptikus kapcsolatot integráló agy - eleddig páratlan - adománya bizony pazarlásnak, tévedésnek bizonyult, és nagyobb kabátot adott az embernek, mint amit a valódi mérete indokolna? Vagy mégsem olyan nagy ez a kabát, csak nem tudjuk elegánsan, felelősséggel viselni? Ameddig köldöknézéssel, vélt nagyságunk ájult csodálatával, a „majdcsak lesz valahogy” rezignáltságával megspékelt kincstári optimizmussal, ugyanakkor hiú reménykedéssel, meddő csodavárással és imádkozással vagyunk elfoglalva, a bolygónk élhetővé tétele, önmagunk telhetetlen igényeinek megfelelő mederbe terelése, valamint a Föld többi lakóival való harmonikus szimbiózisának megteremtése helyett. Számát sem tudnám megbecsülni, mennyi megoldandó, javításra szoruló dolog van még, akár önmagunk, viszonyaink, vagy környezetünk érdekében. Lássuk be, csak magunkra számíthatunk, Istentől is csak egy „nesze semmi, fogd meg jól!” tanácsot kaphatunk: „Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!” Bizonyára mások is észleltek egy sajátos jelenséget: minél hiányosabb, szerényebb valakinek az intellektusa, annál több fontosságot és jogot vindikál magának, annál pótolhatatlanabb űrt vél maga után hagyni. Minél szegényesebb egy ember tudása, értelmi szintje és rosszabb az anyagi helyzete, annál nagyobb számban, annál nagyobb buzgósággal hoz világra utódokat, hogy - alkalmasint hibás – génállományát bővített újratermeléssel szaporítsa. A jelenség kontrasztját növeli egy másik megfigyelés, miszerint a zsenik viszont – mintha önzők lennének e téren – nem is hagynak utódot maguk után. (Leonardo, Michelangelo, Arisztotelész, Platón, Galilei, Szókratész, Mozart, Beethoven, Munkácsy, van Gogh, József Attila, Ady és, sajnos, még hosszan lehetne sorolni.) Bocsássa meg az olvasó az alábbi, cinikus gnómát:  „A világon az intelligencia állandó, csak az emberek száma nő.”                                                                                                                         

 Továbbiakban sokkoló tények felsorolása történik, arra nézvést, hogyan is állunk a túlnépesedéssel, ehhez képest bolygónk mit tud még adni vagy elviselni. Nekünk, embereknek az önpusztításra hajlamos önmagunktól kell leginkább félnünk. Az embernek régebben a természettel kellett megküzdeni, ma eljött az idő, hogy saját természetével küzdjön meg. Kötelességemnek érzem, hogy én is felhívjam a figyelmet arra a veszélyre, hogy a 24. óra utolsó perceit éljük. Az embert bizsergeti a vágy, hogy kinyissa Pandora szelencéjét! Lehet, persze a problémát bagatellizálni, vagy vallásosan megközelíteni: ”Isten megsegít!” Hát nem! Ismétlem, magunkra vagyunk utalva. Ismét Madáchot, a világirodalom legnagyobb drámájának íróját idézem, az Ő sorait hívom segítségül:                                                                                                                                         

„Mi hát az eszme,/

Mely ily népbe egységet lehel,/  

eszme nálunk a megélhetés./ 

Midőn az ember földén megjelent,/

jól béruházott éléskamra volt az:/

Csak a kezét kellett kinyújtani,/

Hogy késszen szedje mindazt, a mi kell./ 

Költött tehát meggondolatlanúl,/

Mint a sajtféreg, s édes mámorában/

Ráért regényes hypothesisekben/

Keresni ingert és költészetet,/ 

De nekünk már, a legvégső falatnál,/

Fukarkodnunk kell, általlátva rég,/

Hogy elfogy a sajt és éhen veszünk.”/

    A Föld népessége az ember megjelenésétől az ipari forradalom kezdetére (l800) érte el az 1 milliárdot. Aztán már csak cirka száz év kellett, hogy – József Attila koráig – 2 milliárdra duplázódjon. Ezután mindössze ötven év alatt kétszereződött meg 4000 millióra. Legjobb úton vagyunk, hogy rövidesen már 8 milliárdnyian legyünk. Naponta félmillióval, miközben a megélhetési források gyarapodása sokkal lassabban - számtani haladvánnyal –, mindemellett a gazdaság sokszor küzd válságokkal. Ha nem tudjuk elérni, hogy sorsdöntő helyzetekben a logika vezesse tetteinket, és nem az érzelmek, ugyanakkor nem következik be valamilyen hatékony megoldás (vagy csoda?), kipusztul az emberi faj. Az, amit Malthus megjósolt, - amit lealázóan tudománytalannak, szociál-darwinizmusnak minősítettek, - az immár bekövetkezni látszik. Az állatfajok kihalása meredeken gyorsul. Fogyatkoznak a természeti erőforrások, ugyanakkor elképesztő méreteket öltött a környezetszennyezés. A tengereket, óceánokat a szemét- és hulladéktárolónak használják. Lassan elérjük, hogy a tengerekben minden halra jut egy műanyagpalack. Néhány szomorú példa: Az északi tengerekben kifogott halakat, a nehézfémek magas koncentrációja miatt kockázatos fogyasztani, a Bajkál-tó, a világ egykoron legmélyebb tava, mára egy mérgektől sűrű pocsolyává amortizálódott, Aral-tó a vízutánpótlási anomáliák következtében, effektíve kiszáradt. Az óceánok fizikai és kémiai tulajdonságai - amelyek biztosítják a légkör oxigéntartalmának mintegy felét, és elnyelik a széndioxid 60-80 %- át, valamint pufferként szabályozzák az időjárást - példátlan módon romlanak. A trópusi őserdőket jószerivel kitermelték. Elkerülhetetlennek látszik, hogy a föld eredeti, természetes növénytakarója a haszonnövények monokultúrájává silányuljon. A szavannák eltűnnek - a növénytársulások eredeti egyensúlyának felbomlása miatt -, majd elsivatagosodnak, mert az őshonos faunát és flórát, szarvasmarha, kecske, illetve haszonnövények foglalják el. Az ember megszaggatta és bemocskolta Gaia zöld ruháját. Ahogy Vörösmarty keserűen mondta: „Az ember fáj a földnek” A természet pedig visszavág. Az utóbbi néhány évtizedben megtöbbszöröződtek az allergiás betegségek, tízszeresre a cukorbetegek száma. A fent vázolt ökológiai problematikát tökéletesen megvilágítja Bánhidi Attila akadémikusnak a Mindentudás Egyetemén megtartott: A növények társadalma c. előadása. Ebben az előadásban, amelyet mindenki figyelmébe ajánlok, a tudós közös nevezőre hozza az – eddig távolinak tűnő – ökológiát a politikai gazdaságtannal. Az ilyen tanulmányok – amelyekből óriási hiány mutatkozik - hozzák emberközelbe a tudományt, csökkentik a tudomány nem, vagy félreértéséből fakadó bizonytalanságérzést és elidegenedést