A ráció búvópatakként időnként föl-föl bukkan - kvázi, létét prezentálva - először a reneszánsznak nevezett korban, majd néhányszáz évre ismét illegalitásba kényszerült. Míg Európában a szellemi sötétség minden rációt elnyomott, tündöklő civilizáció nőtt ki az arab sivatagból, az egész emberiség világító fáklyája, miközben a nyugati világ a sötét középkor és a feudalizmus mocsarában gázolt. Bagdad és Damaszkusz és Córdoba lettek a kor Athénjai. Káprázatos volt a kora-muzulmán kultúra. Közel ötszáz éven át az antik kultúrán alapuló legfejlettebb gondolkodás, a legnagyszerűbb tudományos tevékenység, a legcsodálatosabb kézművesek az arab nyelvű világ szülöttei voltak. A kor kiemelkedő alakjai méltán megérdemlik nevük említését: Averroés (Abu al-Valid Ibn Rush), Avicenna (Abu al-Huszain Ibn Szina), Slómó Ibn Gabirol, Májmúni Mózes és Omár Khajjám a perzsa matematikus, csillagász és költő, aki korát megelőzve 1080 táján már joggal volt mondható reneszánsz embernek. E magas szintű, Európáét messze meghaladó kultúra néhány évszázadig tartó tündöklésének köszönhetjük a matematika (algebra), a kémia (alkímia, alkohol, alkália), a 10-es számrendszer és a tizedesvessző/tört fogalmát, alkalmazásuk lehetőségét, de az ógörög filozófia kincsestárának át- és megmentését is: -, amelyben Avicenna, Averroés és Maimonides jeleskedtek. Ez időben indították meg „szent” háborúikat a keresztesek, akik ugyanannak az Istennek a nevében fosztogattak, erőszakoskodtak és gyilkoltak, aki a zsidók, muzulmánok és keresztények közös istene volt. (Majd ezt a magas kultúrát is maga alá gyűrte egy – már létező, de még nem agresszív, de az idők során egyre inkább azzá váló – talán a kereszteseknek is köszönhetően - fanatizálódó, politizálódó vallás - az ortodox iszlám.) Nem kell különösen éles szem és elme annak felismeréséhez, hogy a vallás (de ide sorolhatnánk a szélsőséges diktatúrákat is) hatalma, és a kultúra – különösen a tudomány - kiteljesedése között fordított az arány. Reneszánszban a természet iránt mutatkozó érdeklődés rohamos növekedése a természettudományos ismeretek gyors - az előző évezredhez képest száguldó - fejlődésében is kifejeződött. Ez a korszak -, amely a nagy kezdeményezők és egyéniségek kora volt - elsősorban a tapasztalati, alkalmazott természettudományoknak kedvezett. A tengerhajózás igényelte, sürgette a valódi, az objektív és hasznosítható csillagászat eredményeit, melynek Kopernikusz zseniális heliocentrikus rendszere tett eleget. Még a római-katolikus egyház is elfogadta a naptárreformot (1582). Nem feledhetjük a tudás mártírját, Giordano Brunót, aki megdöbbentően modern természet-tudományos elméleteket dolgozott ki. Az ismeretelmélet területén azt a tételt vallotta, miszerint az ember a természet elválaszthatatlan része, megalkotta a mikro- és a makrokozmosz fogalmát. Hirdette továbbá az ész „mindenek-fölöttiségét:” Mint kifejtette: „Az érzéki észlelés képtelen felbecsülni az Univerzumban lévő távolságokat, nem képes észlelni a tér és az idő végtelenségét”. Az előbbiekből formált felfogása elvezette az ellentétek egybeesésének dialektikájához. A reneszánsz korában filozófusokon kívül nagy természettudósok is alkottak (da Vinci, Kepler, Kopernikusz, Galilei) A középkori művészek igen sokoldalúak  voltak: szobrászok, festők, ötvösök, építészek, mérnökök és vállalkozók is - egyszemélyben. A művészet egyedülállóan magas szintet ért el. A festészet, az építészet, a szobrászat szoros kapcsolatban fejlődött a matematikával, a mechanikával, az anatómiával és medicinával, a még kezdetleges kémiával, s mindez néha egyetlen ember – a reneszánsz ember - tevékenységében fonódott össze. A quattrocento és cinquecento utolérhetetlen művészeinek (a történelem – ilyen rövid időszakán belül - soha nem büszkélkedhetett ennyi zseniális művésszel) sokaságából is kiemelkedik Michelangelo, valamint a nagy rivális, Leonardo da Vinci, aki jelentős matematikai és anatómiai ismeretekkel is rendelkezett. Emellett, legendás feltaláló is volt, akinek káprázatosan sok műszaki terve évszázadokkal megelőzte korát, de nem csak ezzel, hanem, mint teoretikus, lefektette a találmányai filozófiai, módszertani alapelveit, és így, mint a modern természettudomány úttörője előtt is tiszteleghetünk. Nagyra értékelte a tapasztalást, mindazonáltal megértette, hogy a gyakorlat, a tapasztalat önmagában képtelen feltárni az igazságot, amit az elmélettel való szövetség tesz szükségesé. Galileo Galilei, nem tett kevesebbet, mint kidolgozta a tudományos a természetkutatás kísérleti-matematikai elveit, ezenfelül felfedezte a Hold felszíni krátereit, a Jupiter holdjait, a napfoltokat -, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Megfigyelései és felfedezései bizonyították Kopernikusz elméletét. Galilei a mechanika törvényeit fedezte föl. Kepler a bolygók mozgásának törvényeit és azt, hogy ezeket a természeti törvényeket szigorú matematikai szellemben értelmezzék, ezáltal a törvényszerűség és a természeti szükségszerűség felfogását helyezte biztos fizikai alapra. Galilei érdemét még tovább fokozza az a tette, hogy kidolgozta a tudományos természet-kutatás elveit, amelyről Leonardo álmodott. Ezáltal, igazolta a kísérlet, vagyis a tervszerűen végzett tapasztalás döntő szerepét, vagyis kettős módszert kell alkalmazni: az analitikus módszerrel a szakember a kutatás tárgyát egyszerűbb alkotórészeire bontja, majd a szintetikus módszer segítségével átgondolja a jelenséget, hipotézist állít fel, ennek bizonyítása, avagy elvetése révén eljut az elmélethez. (A fent leírt eljárás kísértetiesen hasonlít a modern medicinában használatos módszerhez, mely során az orvos, a beteg kikérdezése (anamnézis), a tünetek, és a rendelkezésre álló vizsgálati eredmények értékelése után felállítja a diagnózist.) A természettudományok kutatási metodikájának ma is ez a vezérfonala. Csábító lenne alaposabban elmélyedni Galilei elméletének, és a tudomány mai állásának összehasonlításában, ez azonban úgyszintén meghaladná tanulmányunk célját. Annyit azonban még elmondhatunk, hogy tézise az anyagi részecskékről, továbbá az Univerzum, a naprendszerünk keletkezéséről, összevethető a tudomány jelenlegi tételeivel. Galilei egyike volt azoknak, akik megfogalmazták a deista természetszemléletet. Végül, az egész reneszánsz filozófia utolsó nagy gondolkodója - mondhatni betetőzője – a két Bacon volt. (Nem voltak rokonok.) Roger Bacon arra a felismerésre jutott, hogy nincs tudomány - de még csak igazán erkölcsös élet sem – tudományosan megalapozott természettudomány nélkül. Kidolgozza a máig is érvényes geometriai optikát. Sokan állítják, hogy a mai értelemben vett természettudomány Roger Baconnal kezdődik. Francis Bacon a kísérleti tudományosság hirdetője volt, valamint a tudományok osztályozását alkotta meg. Szerinte három alapvető megismerési képesség létezik: emlékezet, képzelet, értelem.

Az itáliai reneszánsz, a rinascimento máig ható nagy szellemi forradalma a középkor világképét rendezte át, benne mindazt, amit a középkor az ókortól örökölt. De, virágzása éppoly rövid volt, mint a görög csoda időszakának életkora. A sajnálatosan eltűnő intellektuális olasz, valamint az iparra támaszkodó északi (angol, holland) reneszánsz közül az utóbbi állta ki az idő próbáját. Bár Shakespeare-t szinte nem lehet egyik eszmeáramlathoz sem kötni - bár ebben a korban vetette papírra zseniális drámáit -, de szellemi nagyságát nem lehet említés nélkül hagyni, mindamellett, hogy a műveiből sugárzik a pszichológia-pszichiátria – korát meghaladó – magas szintű tudása. Míg Dante a Rend költője, Goethe a későbbi új Rend embere, addig Shakespeare a lázadás, a szabadság költője. (Petőfi: Shakespeare egymaga a teremtés fele.) A ráción alapuló gondolkodás, a tudás, ha nem is győzött maradéktalanul, de már megvetette lábát, és már nem lehetett megállítani. A történelemben sincsenek hirtelen és előzmények nélküli ugrások. Francis Bacon empirizmusa, Descartes racionalizmusa nem jöhetett volna létre Ockham nominalizmusa és a középkorból az újkorba vezető filozófiai úton az átmenet legfontosabb, a múltból legtöbbet öröklő, a jövőnek legtöbbet nyújtó rendszeralkotója. Cusanus nélkül. A francia felvilágosodással a raison megint erőre kap. A felvilágosodás filozófusai szerint az értelem az egyedüli, megbízható ismérve az igazságnak. Az új tudományok kialakulása elsősorban a gyakorlatot, a termelést segítik. Ezt a korszakot olyan fénylő nevek fémjelzik, mint Torricelli, Newton, Boyle, Harvey, Descartes. Ebben az új világban a termelést hatékonyan, azaz logikusan és racionálisan kellett megszervezni. Az észnek való megfelelés - a felszín irracionális káosza mögött – a racionalitás elve kellett, hogy áthassa az élet minden területét. Ezt az alapelvet hirdette Descartes, amikor Demokritosz intelmével egybecsengő kinyilatkozást fogalmazott meg: „Elég a leghelyesebben gondolkodni, hogy a lehető leghelyesebben cselekedjünk.” Racionalitását hűen jellemzi szállóigévé vált: „Gondolkodom, tehát vagyok” tétele, amely a létezés megcáfolhatatlan bizonyítékaként lett „szabadalmaztatva”. Megértette az angol Harvey,     vérkeringés-elméletét, felismerte újdonságát, forradalmi tudományos jelentőségét, aminek alapján állapította meg a mozgásreakciók sémáját, amely egyike a reflexaktus első tudományos leírásának. Szerinte az idegek vezetőként működnek, miszerint az idegek egyik csoportja a külső impulzustól az agy felé vezetnek, a másik csoport a vissza-tükrözött cselekvésé, az agyból halad, mozgásba hozva a végtagokat. „A megismerésben a főszerepet nem az érzékletek játsszák, hanem az ész.” A felvilágosodás a közhittel ellentétben Angliából (Home) indult el, de a francia filozófusok emelték a közismerten magas szintre, és innen indult el az egész Európát meghódító útjára. Gyalog haladt végig a kontinensen, majd, 1820-as évekre érkezett utolsó állomáshelyére, Oroszországba. (Dekabristák)