A fejezetcím, de maga a fejezet is kényszerűen rövid. „Breviter, sed bene. Röviden, de velősen.” Csábító lenne alaposan elmélyedni a filozófia történetének izgalmas részleteiben, árnyaltabb elemzésében, annak a hullámzásnak tanulmányozásában, amelyben a racionalitás egyes filozófusoknál magas szintet mutat, míg másoknál nyomát sem fedezhetjük fel. De, ennek taglalása sem esszém célja. Erre szolgál a könyvtárnyi filozófiai szakirodalom. Tematikus, mert igyekszem a ráció, illetve annak pandantjával, az érme másik oldalával, az irracionalitás témájával foglalkozó, és általában a gondolkodás mibenlétére utaló részletekre fókuszálni. Ősidőktől fogva minden embert foglalkoztat a világ és az ember keletkezése. Minden nép létrehozta saját mitológiáját, amelyben létezik valami ős bölcsesség, valami őskinyilatkozás a kezdetekre, az élet keletkezésére, az ember helyére, szerepére, az emberi viszonyokra vonatkozóan.  A filozófia – mint annyi minden - az ókori görögöknél alakult ki, és mint kitűnik, távolról sem korlátozódik csak tudásra, ismeretre. Ennél sokkal többre vállalkozik: az emberek többsége számára a megismerhetetlen, a megfoghatatlan tudás megértését szándékozik átadni, mert az emberek többsége lépten-nyomon olyan jelenségekbe ütközik, amelyeket – úgy érzi – jól ismer, ám a jelenségek lényegét általában még csak nem is sejti. A filozófia a dolgok, a fogalmak által lefedett területek és jelenségek felismerésére, azok eredetére, történetére, az összefüggések megismerésére, megértésére törekszik, az értelem által felfogható és tapasztalati úton ellenőrizhető tények általánosításának tudománya. Az egyetemes megértés alapján ítéli meg a dolgok, jelenségek lényegét. Mi az ember? Mi a tudat, a gondolat? Honnan jövünk és hová megyünk? Mi az élet értelme? Milyen a világ, és miért ilyen? A filozófia ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keres választ. A filozófia fejlődése, úgy történik, hogy a szaktudományok által feltárt valóságot bevonja az általánosítások körébe, és az eddigi alapigazságokat felülvizsgálja, vagy ha kell, kibővíti. Az ókori görög filozófusok voltak a matematika, a fizika, a csillagászat, az életműködés vizsgálatának, és még egy sor más tudománynak az első művelői. (Nem elfelejtve és jelentéktelenek gondolva, vagy háttérbe szorítva az ősi egyiptomi és ázsiai civilizációk - Mezopotámia, Kína, India - hihetetlenül magasrendű kultúráinak alkotásait.) A tudományok és a filozófia eredete nem választható külön: együtt indultak el, hogy csodálatos eredményeikkel tanítsák, gazdagítsák az emberiséget. Arról, hogy rossz célokra használták fel időnként, ezért magát a filozófiát nem lehet felelőssé tenni. A filozófia és a társadalom – akár elfogadják az idealisták, akár nem - szoros kölcsön-hatásban, összefüggésben vannak egymással. A gazdasági, politikai és más társadalmi hatások alól a filozófusok sem vonhatják ki magukat. Ezek a benyomások alakítják gondolkodásmódjukat, és befolyásolják a különféle jelenségek értelmezését is. (Talán mégis igaz, hogy a lét határozza meg a tudatot.) Mindezeknek nem mond ellent az, hogy egyazon korban különböző filozófiai eszmerendszerek születhettek, és ez a megállapítás, felismerés nem csak a görög csoda idejére érvényes. Kezdetben a tudomány – filozófia - erkölcs egysége még nem különült el egymástól. Az ókori görög városállamok valósággal ontották a filozófusokat, a nagy elméket, akik közül - önkényesen, témánknak alárendelve – csak néhányat tudunk kiemelni. Az első evolucionista gondolkodó Anaximandrosz volt, aki azt állította, hogy az ember is természetes úton fejlődött ki, mégpedig halszerű élőlényekből. Folytassuk Herakleitosz-szal, akit az emberi megismerő képesség is foglalkoztatott. Véleménye szerint az érzékek, az érzékszervek és az ész együttes tevékenységével meg lehet ismerni a valóságos világot. De a megismerésnek veszélye is van: „Az emberek számára rossz tanú a szem és a fül, ha barbár a lelkük.” Ez az írástöredék arra hívja fel a figyelmet, hogy a közvetlen érzékelés nem elegendő a megismeréshez, az érzéki tapasztalatokat fel kell dolgozni, a lényeg felismerésére pedig csak értelmes, tanult, kiművelt „emberfők” képesek. A tudományos ismeretek feltárása, a gondolkodás fáradságos munka, ezért aztán sokan ódzkodnak is tőle. Az alkotó szellem magasan szárnyaló korszakai – mint a görög csoda, a reneszánsz, a felvilágosodás korszakai – csak egy szűk szellemi elit érdemei alapján kapták ezen elismerő, a történelem folyamának jeles éráit kiemelő neveket. Demokritosz szerint az etika, a morál összefügg az emberismerettel és általában a tudással: „Minden rossznak és bűnnek a tudatlanság az oka. Ha az eszünket jól használjuk, képesek vagyunk sorsunkat helyesen irányítani”. Arisztotelész volt az emberi gondolkodás történetének egyik – talán a legnagyobb – univerzális alakja. Minden érdekelte, korának minden tudományában újat alkotott, sőt a formális logikát először ő alkotta meg máig érvényes szintre, hogy nem is szorul kiegészítésre. Arisztotelész méltán kiérdemelte a „gondolat óriása” megtisztelő titulust.             

Az ész diadalmának dicső korszaka után – több mint ezer évre - a szellemi sötétség vette át a hatalmat. A kereszténység hegemóniájával az ész elnyomottá vált, ideiglenesen győzedelmeskedett az intoleráns - alkalomadtán – agresszív, bigottan vallásos hit, a fideizmus, a racionalizmus meg- és elvetése, a totális irracionalizmus. A filozófia a teológia szolgálólányává süllyedt. Mint láttuk, az ókornak volt tapasztalati természet-ismerete és tiszteletreméltó természetfilozófiája, de a középkor elfordult a természettől, és legfeljebb néhány eretnek, vagy eretnekgyanús gondolkodó készítette elő a későbbi reneszánsz tudományát. A középkorra jellemző volt a tudomány és a misztikának sokféle különös keveréke. Tudás és babona, materializmus és idealizmus, kutató megszállottság és szélhámosság, racionalizmus és irracionalizmus vegyült alig szétválaszthatóan egybe még jó néhány reneszánszkori gondolkodónál is. A „sötét középkor”, sokak szerint felületesen sommás jelző e korra. Persze a középkor ezer éve alatt az európai ember temérdek borzalmat, ostobaságot, szenvedést, vagyis igazi „sötétséget” is átélt. De még volt olyan korszaka az emberiségnek, amelyről ugyanezt el lehetne mondani. Az újkor első századainak boszorkány- és eretnekégetései, vagy a XX. század náci- és kommunista  diktatúráinak évtizedei kevésbé  voltak mondhatók  „sötétnek”. Valóban, ezt a történeti kort úgy is meg lehet határozni, hogy az irracionalizmus és az racionalizmus örök harcában az irracionalizmus hosszú időre, döntő dominanciát szerzett. Még a kivételes gondolkodókban sem vetődtek, és vetődhettek fel a világ, az élet, vagy bármi másnak a keletkezésére, fejlődésére irányuló kérdések, hiszen a Bibliában - jobb esetben Platónnál, Arisztotelésznél – mindenre található válasz. A kezdeti, de egymást kölcsönösen eretnekséggel vádoló, és egyfolytában torzsalkodó keresztény irányzatok burjánzását Constantinus császár próbálta bölcs uralkodói praktikummal és toleranciával nyesegetni, majd közös nevezőre hozni. A korai kereszténység legjelentősebb gondolkodója Szent Ágoston volt, aki részint Platón, részint Arisztotelész alapján fektette le a keresztény egyház filozófiai alapjait. Filozófiája felülemelkedett a dogmatikán, felfedezhetjük benne a meglepően modern dialektikát: „Az univerzum nem teljesen készen született, de fel volt ruházva azzal a képességgel, hogy formátlan anyagból valóban csodálatos szerkezetek és életformák sorát alakítsa ki.” Constantinus után majd’ ezer évvel a „Szent” Inkvizíció a „tévelygő” irányzatoknak, a maga radikális módszereivel vetett végett. (Aki szeretne elmerülni a témában, ajánlom pl. Anatole France: Thaisz-át, Hegedűs Géza: A szent doktorok tudománya, és a reveláció erejével ható R. Dawkins: Isteni téveszme című könyveket. A középkor vezető, sőt egyedüli filozófiája a skolasztika volt, amely a teológia védelmében fejlődött ki. Elsősorban az eretnekségek tanításaival szemben keresett meggyőző, ésszel áttekinthető és megérthető indokokat az egyház hitmagyarázatainak alátámasztására. Tiszteletreméltó emberi alkotás, tökéletesen tükrözi az emberi elme felemásságát: egy elképzelt, irreális, bizonyítatlan tételt próbál szinte tökéletes logikával bizonyítani. Mielőtt rátérnénk a skolasztika rövid bemutatására, emlékezzünk e korszak előtti gondolkodókra, akik, nevezetesen: Órigenész, Tertullianus, Pelagus, Justinus (Szent Jusztinusz) és Aurelius Augustinus a római katolikus egyház Szent Ágostona. Az említett gondolkodók – különösen Augustinus - műveltsége az antik kultúra egészén nyugszik, mintegy lezárva ezt az eltűnő kort, ugyanakkor megvetik az alapját a folyamatosan fogalmakat tisztázó skolasztikus (iskolás) filozófiának. Lélektanban, a modern tudomány előkészítői. A skolasztika félezer évig vetélytársak nélkül, egyedüli áramlatként uralkodott, amely - logikán alapuló - filozófia kérdéseinek középpontjában a tudás és a hit viszonyának problémája áll, miszerint a hit előtte és fölötte áll az értelemnek. Pierre Abélard de Palet, Albertus Magnus és Aquinói Tamás voltak e nézet kiválóságai, akik azt hangoztatták, hogy az ész számára a hit dogmái felfoghatatlanok és bizonyíthatatlanok. A skolasztika legműveltebb, „legfelvilágosultabb” és legjelesebb gondolkodója, Aquinói Szent Tamás szerint, hogyha ellentmondás mutatkozik a hit és a tudomány között, akkor az egyik hibás. Mivel a hit, az isteni kinyilatkozás, tehát csak az ész, a filozófia tévedhet. További vita értelmetlen és nem megengedett. Ez az eszmefuttatás, máig a vallások filozófiájának alapja. A középkori gondolkodás Szent Ágostonnal kezdődik, Aquinói Tamással betetőzik, őutána már csak hanyatlás jöhetett.