A mindennapok butaságaira még visszatérünk. Tettenéréséhez nem kell nagy utat tenni, elég, ha nyitva tartjuk szemünket-fülünket. Lehangoló példákkal, sajnos a „packázó” hivatalok, intézmények világa is bővelkedik. Az „igazságszolgáltatás” képes felülírni az érzeteinket is: „Felszólítom az esküdteket, hogy az elhangzottakat ne vegyék elhangzottnak!” „gagyog s ragyog.” A sorozatgyilkost szabadon engedjük, mert formai hiba (netán helyesírási?) csúszott be a vád részéről, a bizonyítékot semmisnek kell tekinteni, mert azt illegális úton szerezte a hatóság (a szemeteskuka még a kerítésen belül volt). USA-ban a bíróság elfogadta a halálraítéltek, igazságszolgáltatás elleni keresetét, miszerint a kivégzéshez használt méreginjekciók tisztasága szerintük kétséges, ezért fennáll a fertőzés veszélye. (hihetetlen, de igaz.) Lehangoló, de többször tapasztalhatjuk, hogy a bírósági ítélet a bohózattal konkurál, másrészt: némely ügyvédi tevékenység kimeríti a bűnpártolás tényét. El kellene már végre dönteni, hogy az alakiság, a perrendtartás, a jogrendszer tekintélye, vagy az un. személyiségi jogok fontosabbak, mint amiért létrehozták: az ember. (Tudom: demagógia!)  „Non quid juris, sed quid consilii. (Nemcsak a jog fontos, de az emberség, a belátás.”) Bármilyen megértőek és „széplelkek” vagyunk, nem kerülhetjük ki a felelősség kérdését visszaeső, vagy helyhiány miatt kiengedett gyilkosok újabb gyilkosságai esetében. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a bűncselekmények egy részét valamilyen nem orvosolt igazságtalanság, sérelem előzi meg. De ha már a törvények betartásáról van szó, egy furcsaságról is beszéljünk: Ismert, hogy Angliában sok száz év óta, a törvénykönyvekből nem törölték az elavult, középkori törvényeket. (A helyzetet súlyosbítja, hogy ezeket a mai napig borjúbőr pergamenre írják.) USA déli államaiban még ma is hatályban vannak anakronisztikus törvények. Akkor, ezek alapján, ad absurdum, akár még halálbüntetés is kiszabható olyan „bűnért”, amiről a törvénykönyveket bújó kutatókon kívül, senki nem tudja, hogy ilyen létezik. Milyen sajátságos logika érvényesül, nevezetesen: ha egy törvény hamis, elavult, káros, egyszerűen rossz, azt attól még azt be kell tartani?!  Ez igazi logikai bukfenc. Ezzel szemben a pszichopata pedofil kéj- és sorozatgyilkost zárt intézetbe utaljuk, hogy néhány év múlva „gyógyultan” szabadon bocsássuk. Köztereinken szabadon grasszálnak a többszörösen elítélt bűnözők. (Kérdés: hányszor kívánatos újabb és újabb esélyt adni!) Kétségtelen, hogy ez csak az érem egyik oldala, esély mellett perspektívát is kell adni. Sokféle elmélet próbálja magyarázni a bűnözés okait. Az egyik irányzat a bűnözés okát az emberi természetben keresi. Létezik gyilkos elme? Vannak veleszületett bűnözők? Van összefüggés az intelligencia – esetleg a műveltség - és a bűnözés között? Vagy mindezekért csak a környezet tehető felelősé? Népszerű az a nézet (sokan vissza is élnek vele), amelyik az antiszociális viselkedést a gyermekkori traumákra vezeti vissza. Sokan a bűnözést szociális okokra redukálják, kihagyva az egyén felelőségét, és kizárólag a társadalmat teszik felelőssé. (Megélhetési bűnözés!?) Kétségtelen, hogy egy társadalom mentális-egészségi állapotának hiteles mutatója, indikátora a bűnözés mértéke, a bűnözők száma. Ez utóbbi nézetek felmentést adnak, és lehetővé teszik, hogy nincs kapcsolat bűn és bűnhődés között. Korunk ebben is szánalmas: sem nem kegyetlen, sem bölcs, rendre félmegoldásokat produkál. Emberi tragédiákat, súlyos erkölcsi és anyagi károkat, ártatlan áldozatokat, testi-lelki nyomorékokat maguk után hagyó gazemberek, büntetésüket töltve olyan ellátmányt követelnek, amelyek – nemcsak a hajléktalan (de nem becstelen!), hanem - a társadalom harmadának az életszínvonalát is messze meghaladja. Természetesen mindannyiunk - többek közt -, az áldozatok pénzéből. Milyen sajátos, inverz logika, vagy elv követeli meg, hogy pl. az elvetemült pszichopata gyilkos, vagy terrorista személyiségi joga fontosabb az áldozat jogainál. (Nyílván ez is demagógia!)                                                                                                                              

      Erkölcsi világrend néha, a súlyos bűnt elkövetők tudatában is teremtődik, tehát önmaga is gonosznak ítéli önmagát. Szükséges, hogy a gonosztevő ismerjen bűntudatot, és önönmagát lefokozza, önmaga által, mert csak a büntetés hozza el a katarzist. Optimista módon feltételezzük, hogy minden emberi lény igényt tart arra, hogy mások szemével önmagát elfogadhassa. A bűntudat: szenvedés. Vagy ettől az önmaga által önmagának okozott szenvedéstől is meg kell kímélni?  A bűntudat nemcsak regresszív, hanem van benne valami pozitívum is. Az erkölcsi rend totális hiányának megrázó élménye után a bűntudat azt bizonyítja, hogy az élete lehet értelmes, hogy lehet még befolyással saját életére. A bűnhődéssel állítja helyre egyéniségének erkölcsi egyensúlyát, és a megrendülés, a lelki megtisztulás által válik érdemessé a szabadságra. „Geminat peccatum, quem delicti non pudet” (Kétszeresen vétkes, aki bűnét meg sose bánja.”) Az ógörög sorstragédiák, vagy Dosztojevszkij a megváltódásokat ábrázoló művei erről tanúskodnak. Amennyiben a büntetés kiváltja a fenti érzések akár minimumát is, a büntetés máris nem volt haszontalan, a bűnöző is nyert általa.                                                                                                                                                                              

    Mielőtt még magamra haragítanám a jogászokat, feltételezem, hogy ez a túlzottan liberális joggyakorlat, hál’ isten még csak a nyugati demokráciákban dívik. (De már itt áll ajtónk előtt!) „Igazságszolgáltatás”. Azért teszem idézőjelbe, mert ez is eufemizmus, szó nincs igazságról. Hivatalosan csak jogszolgáltatás létezik. Ezt - lévén laikus – nem magam találtam ki. Néhány éve országunk egyik leghíresebb jogásza nyilatkozott a jog és az igazság kapcsolatáról, esetleges, véletlen találkozásáról, valamint a pénz szerepér