A liberalizmust nagyon nehéz egyértelműen definiálni, ami biztos benne az, hogy a polgári szabadságjogokért küzdő politikai irányzat. A XVIII.- XIX. században született eszme valóban nemesnek született, együtt a polgárság felemelkedésével, a hagyományos monarchikus, arisztokratikus, vallásos állameszme kihívásaként. A polgárság gazdasági hatalmának érvényesítése érdekében politikai hatalomra is tört, és felemelte hangját a világi (felvilágosodás), alkotmányos, parlamentáris kormányzás érdekében. A XVIII. században kialakuló liberalizmusnak alapvetően két irányzata is létrejön, nevezetesen: a természetjogi-szerződéselméleti, valamint az empirista – evolucionista—történeti, egymástól élesen eltérő politikaelméleti iskola. Ebben az időben az angolok képviselték az empirizmust a filozófiában és a szerződéselméleti megközelítést a liberalizmus szemléletmódjában (Hobbes, Locke). Felhívják a figyelmet a törvények uralmának fontosságára, miszerint ez teremti meg a szabadság állapotát. Locke tökéletesen megfogalmazta a szabadság fogalmát: „A szabadság annyi, mint mentesnek lenni attól, hogy mások korlátozzanak és erőszakot alkalmazzanak velünk szemben, ami pedig lehetetlen ott, ahol nincs törvény: viszont a szabadság nem abban áll, hogy mindenkinek szabad az csinálnia, amihez kedve van. Hanem abban, hogy mindenkinek szabad rendelkeznie saját személyével, cselekedeteivel, birtokaival és egész vagyonával ama keretek között, amelyeket engedélyeznek a törvények, amelyeknek alá van vetve, miközben nincs alávetve senki más önkényes akaratának, hanem szabadon követheti a sajátját. Ezen törvények alól senki nem lehet mentes a polgári állapotban, hiszen akkor már fennáll a zsarnokság veszélye” A szerződéselméleti-természetjogi szemléletmód racionalizmusa – filozófiához hasonlóan – a francia felvilágosodásban teljesedik ki. A gondolat, a Józan Ész felvilágosító erejébe vetett hit az emberi nyomorúság, igazságtalanság végét remélte a racionális rendtől. Az ideális társadalmi állapotokat biztosító polgári törvények így tehát a Ráció, a Raison segítségével megvalósíthatók. A francia Enciklopédisták, a felvilágosodás nagy alakjai szerint a természeti törvény nem más, mint az Ész törvénye, amely idea Diderot liberális utópiájában csúcsosodik ki. A másik, az empirista-evolucionista történeti iskola az előző fikció és a racionális-ideális természetjog kritikájaként jött létre, amelynek legismertebb képviselői az angol D. Hume, E. Burke és a francia Ch. L. de Montesquieu voltak. Az embert tapasztalatok és szokások által meghatározottak, és mint értelmes lények természetüknél fogva korlátozottak. Felfogásuk az empirizmuson felül realista, kétségbe vonják, tagadják a felvilágosodás filozófusai által vallott absztrakt „emberi jogokat”, mivelhogy „a szabadságok és korlátozások időtől és körülményektől függően változnak, és végtelen számú változatot engednek meg.” Burke szabadságjogi levezetése, koncepciója a reálisan, valóban létező, történelmileg kivívott, szerzett majd átöröklött valódi jogokról szól. Montesquieu a társadalmat történeti képződménynek fogja fel, az individuumokkal szemben kiemeli a történeti intézmények, a társadalmi csoportok, rétegek szerepét„.                         

A különböző népek szokásai, szelleme, lelkülete különböznek – mindegyiknek más és más kormányzati forma a megfelelő.(Ezért nehéz más kultúrák konfliktus-mentes integrálása, ezért ítéltetett sikertelenségre a „multikulti.”Miért nem elegendő az őshonos nemzetiségek és a különböző tájegységek adta természetes kulturális sokszínűség, amely nem borítja fel egy ország egységét, integritását?  (Szomorú, hogy az EU politikusai ennyire tájékozatlanok nemcsak a történelemben, de még a saját eszméjük történelmében is.) Az EU vezető politikusainak ragaszkodása egy veszélyes fixa ideához alatta van az emberi elmére jellemző racionalizmus-irracionalizmus tudati dualizmusnak, itt már egy mentális zavarnak lehetünk megfigyelői, hacsak az ostobaság nem egy gazság palástolására szolgál.                                                                                                                               

Montesquieu számára már nem az a kérdés, hogy milyen az ideális (ész-)állam hanem, hogy milyenek a létező államok, kormányformák, és milyen más tényezők játszanak szerepet a különböző kormányzati típusok kialakulásában. A törvényeknek nem a természeti törvényekkel kell elsősorban összhangban lenniük, hanem az ország fizikai, gazdasági körülményeivel, adottságaival, a lakosok életmódjával, vallásával, erkölcsi szabályaival és szokásaival. Az erkölcsöket, a szokásokat nem lehet törvényekkel megváltoztatni. (In: Az aszimmetrikus elme) A szabadság fennmaradásának, a  - József Attila által költői módon megírt - rend garanciája nemcsak a törvényhozó, bírói, végrehajtói hatalom szétválasztásában rejlik, hanem a társadalmat alkotó csoportok, rendek, „osztályok”,  rétegek egymással szembeni egyensúlyozó, kiegyenlítő szerepében is. A XIX. sz. Nyugat-Európájában három nagy liberális áramlat bontakozott ki. Az egyik irányzat a gazdasági és politikai alapokon nyugvó utilitarizmus, amely az összhasznosságot helyezi a központba, tehát a gazdaságban az önérdeküket közvetítő individuumokat, akiket a haszon által irányított piaci mechanizmus irányit. Politikai modelljük a parlamenti demokrácia. A választópolgárokat könnyen lehet manipulálni, befolyásolni, ezért némely társadalomkutató egyszerűen kétségbe vonta a választások létjogosultságát, mondván: „az emberek egy jelentős része még saját háztartását, költségvetését sem tudja kezelni, akkor egy országét, hogyan lenne képes akár nagyvonalakban is áttekinteni.” A parlamenti – és általában a – választások tisztaságát megkérdőjelezi az USA-ban gyakorlattá vált lobbista befolyásolás, amelyet akár legális korrupciónak is lehet minősíteni, nem is szólva a politikusok kampányának áttekinthetetlen finanszírozásáról. A másik irányzat a szűk értelemben vett gazdasági liberalizmus, amely manchesterizmus néven ismert. A liberalizmus harmadik áramlata az ezt megelőző században született, Burke és Montesquieu által képviselt empirista-evolucionista iskola folytatásaként. (Kiemelkedő hazai képviselője báró Eötvös József volt.) E századi liberalizmus - a gazdasági irányzatokon kívül – fő problémája az egyéni és politikai szabadság, az alkotmányos liberalizmus és a politikai demokrácia kompatibilitásának kérdése. Több gondolkodó (Tocqueville) felveti a többségi elv alapján az egyénre gyakorolt erőszakot, valamint a plebs zsarnokságának – a plebiszciter – lehetőségére, ennek veszélyére, aminek egyfajta alsószintű nivellálódás, anti-intellektualitás, a nyárspolgári középszer uralma kap teret. Az egyéni szabadságot, a kiemelkedő elmének a közvéleménnyel szembeni véleményszabadságát hirdetik. Az egyéni szabadságot és a személyiség autonómiáját óvják a közvélemény középszerűségének és konformitásának erejétől. Védik továbbá a gondolat- és sajtószabadságot, ebben látják az egyén és a kisebbségek szabadságának garanciáját. Az előbb felsorolt kedvezőtlen lehetőségeken és veszélyeken felül Tocqueville felhívja a figyelmet az „atyáskodó” állam kialakulásának veszélyére, megelőlegezi a XX. század konzervatív liberalizmusának tömegtársadalom - ellenes érvrendszerét. Mint a leírtakból kitűnik, azért is nehéz a liberalizmust pontosan definiálni, mert számos változatban mutatkozik meg, mert folyamatos metamorfózison megy keresztül, tehát a klasszikus, az óliberalizmus és a XX. századi liberális gondolkodók, ideológusok akár lényegi kérdésekben is eltérő álláspontot vallottak, vallanak. Ortega a XX. sz. nagy, szabadelvű filozófusa szerint - visszautalva a felvilágosodás gondolkodóira – az élet az alapvető valóság, de az ész fegyelmének kell alárendelni.                                                                                     

Ma egy új zsarnokság kibontakozásának lehetünk tanúi, és időnként szenvedő alanyai, mégpedig a – látszatra szabadságpárti – liberális politika önkényének. Nyugat-Európa és az USA liberális politikusai, számukra egy tetszetős és hasznos elvnek -, amely elvet kvázi, joggá emeltek – önkényes jognak talaján beleszólnak más független országok belügyeibe. (Az Európai Unióban minden tagállam jogi szempontból egyenlő. „De vannak egyenlőbbek.”) USA ennél is továbbmegy. Megengedi magának, hogy szövetséges államok vezetőit lehallgassa – amit saját országában élő maffiavezérekkel, drogbárókkal, nehézfajsúlyú bűnözőivel szemben jogtalannak minősít –, és ezekkel a jogtalanul szerzett információk lebegtetésével alkalmasint, zsaroljon. Ez az igazi képmutatás. Ha a történelem a képmutatás és hazugságot története, akkor viszont jogos a kérdés: A liberalizmus mivel különb? Amikor az „impérium” vélt vagy valós érdeke úgy kívánja, az „engedetleneket” egyszerűen lebombázza (Szerbia), lerohanja (Irak), vagy számára ellenszenves kormányokat destabilizálja (arab-tavasz), vagy – mint Chilében – puccsot szervez, akár egy demokratikusan hatalomra került kormány ellen is. A világ „csendőre” szerep mögött a stabilitás helyett a programozott káoszt tartja fenn. Ha valaki figyelemmel kíséri a politikai történéseket, megfigyelheti, hogy a nagyhatalmi, geopolitikai érdekek háttérbe szorítják az igazságot és az emberi jogokat.  Ezt a gyakorlatot és elvet hívják imperializmusnak. (Nem abban az értelemben, ahogy a szocialista frazeológia értette. Ez az igazi birodalmi stílus.) Óhatatlanul felmerül, hogy ez stílus csak az „erősebb kutya”elvén alapul, vagy egy átfogóbb, egy megtervezett cél húzódik a háttérben. Az elfogulatlan, a politikától független elme akarva-akaratlanul, valamilyen, egy globális befolyásolást vél feltételezni, bár félve, vonakodva enged a feltételezés csábításának, hiszen tart a következményektől, miszerint paranoid összeesküvés-elméleteket fabrikál, tehát elmezavaros. Akarva, akaratlanul láthatjuk azt az utat, amely során egy csak a gazdaságra koncentráló politikai ideológia – mint a hernyóból kikelő lepke – átalakul egy pozitív eszmévé, hogy egy újabb metamorfózis során átmenjen egy szélsőség felé, és destruálódjon, majd marginalizálódjon egy törpe, de annál zajosabb kisebbségben. Nem haszontalan, talán jogos a liberalizmus létjogosultságának felvetése. Több gondolkodó szerint a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét, hiszen az alkotmányosság, az alapvető emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, a liberalizmus alapeszméi beépültek más eszmerendszerekbe, így megszűnt a létalapja. Újat már nem tud mondani, már csak a vadhajtások kifejlesztésére képes. A liberalizmus magyar képviselői más ideológiákkal való kapcsolata is időről időre változik. Jelentős közös halmazt képez az anarchizmussal. Hol a szocializmussal van ellenséges (1948-l990), majd látszatellenséges (l990-től napjainkig), majd konzervatívokkal kerül napjainkig, ellenséges viszonyba. A liberálisok magyarországi pártja két súlyos árulást követett el – saját elveivel és híveivel szemben. Első alkalommal elveit árulta el, amikor első demokratikusan megválasztott kormány ellen – követve Lenin nyomdokait és útmutatásait – puccsot szervezett. A második alkalommal az antikommunista választóit árulta el – a hatalom érdekében.  Ezek a jelmezváltások többeket arra késztetnek, hogy feltegyék a kérdést: ezek után lehet-e egyáltalán a liberalizmusról beszélni, van-e – ha próteuszi is – gondolati kontinuitása. A klasszikus liberalizmus a korlátozott végrehajtó hatalom híve. Az általa felkarolt értékek az egyéni, a vallási, a kereskedelmi, a gazdasági és politikai szabadság. Később kiálltak a társadalmi igazságtalanságok ellen, és fontos szerepet szántak az állami beavatkozásnak. Magyarországon a reformkorban és a dualizmus korában szinte minden kiemelkedő politikus és író a nemzeti-liberális eszmét vallotta: Kossuth, Széchenyi István, Petőfi, Eötvös József, Arany János, Deák Ferenc, Mikszáth, és még sorolhatnám e dicső neveket. (’48-as forradalom 12 pontja).