A tudat, az ész és a gondolkodás egymást feltételező rokonfogalmak. Kíséreljük meg definiálni a gondolkodást: ”A megismerés legmagasabb foka, a valóság bonyolultan közvetített visszatükröződésének folyamata. Az érzékszervek által szerzett információkon túli, önmagában csak érzékszervek által nem felfogható, objektív sajátosságok és folyamatok megismerésére törekvő agyműködés. A gyakorlati tapasztalatokat, valamint a már kialakult ismereteket, fogalmakat aktívan egymásra vonatkoztató tevékenység.  Azok a megismerési folyamatok, amelyek túllépnek az adott információkon. A gondolkodás magasabb szintje az alkotó gondolkodás, a kreativitás és az intelligencia, amelyek a probléma felvetését, elemzését, és többféle megoldási lehetőség kidolgozását jelentik.”

Az emberben újra és újra felvetődik a „kik vagyunk” és a „mivégre létezünk” kérdése. Az emberi kíváncsiság okokat keres, magára a gondolkodás keletkezésére, méghozzá, ennek a már kifejlődött agynak, és annak termőtalaján létrejövő, kibontakozó gondolkodásnak a segítségével. A gondolkodás, az intelligencia eredete is – mint minden biológiai jelenség - az evolúció történetébe nyúlik vissza. Dióhéjban vázoltuk az idegrendszer törzsfejlődését, filogenetikáját, Etológiai kutatásokból kirajzolódik, hogy milyen sokrétű az állatok közötti kommunikáció. Kétségtelen, hogy léteznek beszédnek nevezhető kommunikációk (pl. a delfinek, vagy Lorenz Konrad hollója, Alex és Griffin nevű szürkepapagájok.) Az embernél azonban kialakult egy sokkal magasabb szintű kommunikáció: az írás, azaz a hangok rögzítésére alkalmas jelrendszer (betű). Milyen tényezők eredményezték a megismerő képesség olyan mértékű felgyorsulását, amely időbeniségét tekintve már nem vezethető vissza evolúciós mechanizmusokra? Meg kell keresnünk a külső befolyásoló feltételeteket és ezek szükségletként történő megjelenését a társadalmi, tehát a munkamegosztás alapján szerveződő együttélésben. Ezek a kérdések viszont már a kulturantropológia, és/vagy a történeti szociológia tárgyát képezik. Meg kell találni azokat a motiváló erőket, amelyek az emberi gondolkodás kialakulására, finomodására és emelkedettségére döntő módon hatottak. Válaszra vár az a kérdés is, hogy az emberi észlelésben, megismerésben, döntésben, cselekvésben – legyenek azok racionális, vagy irracionális alapon nyugvók – miként játszanak össze biológiai és társadalmi hatások. Az emberi gondolkodás specifikus formáinak keletkezésére irányuló fejlődési folyamatnak három fázisa különböztethető meg: Az első tisztán evolúciósbiológiai történetben játszódott le. Kezdetben volt az öröklött, ösztönös magatartásforma. Az ösztön fogalmát Tinbergen határozta meg a legteljesebben: „Hierarchikusan szervezet idegi mechanizmus, amely bizonyos külső és belső figyelmeztető, kiváltó és irányító impulzusokra a megfelelő módon, élet- és fajfenntartó mozgásokkal válaszol”. Ezt a fázist a kialakuló tanulásra való képesség, a környezetből érkező ingerekre történő adekvát reakció határozza meg. Ez a tanulási képesség megteremti az egyéni emlékezetét -, amely valójában a jelenné formálódó múlt.  Az egyéni emlékezet alapja az emlékezés létrehozza a tapasztalást, ami biztosítja a viselkedési döntések rögzítését. Minél komplikáltabb és változóbb a környezet, annál nagyobb szerepet játszik a tanulási képesség. A tanulás, vagyis az információk felvétele során a szerzett emlékezetállomány talaján alakulhatnak ki a gondolkodási, vagyis összekapcsolási folyamatok. A gondolkodás az emlékezet hatékony felhasználásán és visszaidézésén nyugszik. Minden tudás alapja az emlékezés. Az ilyen kereső felidézés aktualizálja a tapasztalatokat, lehetővé teszi összehasonlításukat, és lehetőséget ad új összefüggések megismerésére. Ez szolgál motivációs alapként a jövőbeni eseményeknek kognitív úton történő extrapolálására. Az emlékezeti információk kereső felidézése a gondolkodás alapformája, amely az énnek és tevékenységeinek ahhoz a formájához vezet, amit öntudatnak nevezünk. Az öntudat az embernek önmagára, mint személyiségre, és az őt körülvevő világhoz való viszonyára vonatkozó tudata. Ez az emberi tudat első szintje. Tehát a tanulás alapja az észlelt jelek dekódolása. A gondolkodás az emlékezetben elraktározott információkon nyugszik, következtetve: a gondolkodás nem szakadhat el a tapasztalat világától. Ezek a szintek, az első és a második fázis, nemcsak az onto-, de a filogenezisben jelen vannak. Az emberi gondolkodás harmadik fejlődési stádiumát az absztrakció, a magas szintű asszociációs képesség jelenti, valamint, hogy a gondolkodás folyamatai túlléphetnek a valóságon. Ezt a jelenséget is a nyelv teszi lehetővé azáltal, hogy képes rekonstruálni a történteket. Ezen a ponton és szinten léphetnek be az irracionális és transzcendens elemek, miáltal lehetőség nyílik egy virtuális világ teremtésére. Az embert – többek között – az különbözteti meg az állattól, hogy képes a dolgokban többet látni, mint amennyi nyilvánvaló bennük. Mindnyájan külön kis világot építünk magunknak képzeteinkből és rögeszméinkből. Az absztrakt elme és a gyakorlati értelem közt néha megdöbbentő távolság van. (Szórakozott professzor effektus) Az ember rendelkezik egyedül a szabályképzés és –követés képességével. Ez a képesség erkölcsben és jogrendszerben, törvényekben konkretizálódik. A létrehozott szabályok azonban gyakorta hajlamosak az alkotójukon felülemelkedni, önállóvá, öncélúvá válni, majd teremtőjükön uralkodni. A gondolkodó, a töprengő embert, a konkrét és filozófiai kérdéseken túl, az élet értelmének kínzó kérdése is gyötri. Ez a felsőrendű öntudat ára. Nehéz az élet értelméről elmélkedni úgy, hogy elkerüljük a szentimentalizmust, a banalitásokat, az érzelgőséget és a kenetteljes frázisokat. Az élet értelmének problematikája az élet elmúlásának, eliramlásának, a halál elháríthatatlan eljövetelének közelében, annak egyre biztosabb tudatában, egyre gyötrőbb szorongással lép föl. Ekkor sokan megtérnek. A kérdés megválaszolása - különböző szinten – elkerülhetetlen. Nem óhajtom az emberi lét, talán legfajsúlyosabb kérdését szimplifikálni, de mindenkinek más és más az élet célja. Mondhatjuk pl. Madáchcsal: a küzdés maga, kinek a vallásos hit, kinek a hivatás, a tudás, a munka, jótékonyság, míg másnak a hatalom, a pénz, vagy maga az élet, a lét. Valakinek pedig, a létről való elmélkedés. Vannak viszont olyanok, akiket (sajnos nem kevesen) a hedonista, tartalmatlan szórakozáson, az üres semmittevésen, a tudatmódosult, bódult állapoton kívül minden más iránt közömbösek. Életelvük a hedonizmus, a romlottság, önzés, műveletlenség, és közöny. Ezek az emberek – Puskin és Csehov boldogtalan, önmagukat kereső, a „fölösleges élet” érzésével küzdő hőseivel ellentétben - nem szenvednek céltalanságuk miatt. Az intellektus hiányában, a célkeresés szintjéig el sem jutnak. Ha van is cél, az nem lehet más, mint ennek az életmódnak a folyamatos prolongálása. Az ideál hiába jelenik meg ezen emberek között, lényegét akkor sem ismerik fel, ha véletlenül találkoznak vele. Visszatérve az eredeti gondolatkörhöz, felmerül a kérdés: mégis, milyen idegrendszeri mechanizmus teszi lehetővé, hogy az ősi limbikus, - ezen belül, a nucleus amygdala - és hipothalamikus, valamint a hipokampusz körüli, a bázis ganglionok (nucleus caudalis), tehát az érzelmi, indulati impulzusok sokszor felülírják a kortikális, az irányító asszociációs kéreg racionális, logikus döntéseit? A legújabb kutatások szerint az n. amygdala stimulálása, aktiválása egerekben agressziót vált ki. (Lehet, hogy az emberi agresszióért is ez a központ a felelős?) Szánjunk még néhány percet a nagyagy alatti – de még az agy részét képező - anatómiai képletek szerepére, ugyanis a hipothalamuszban, a limbikus rendszerben, valamint az agytörzsben található az agy ”jutalmazási” központja. E kitérőre azért van szükség, mert hazánkat is elérte, sőt egyre terjed a már az egész világot sújtó pandémia, a drogfogyasztás, amely, eme jutalmazási központ alá tartozik, tehát a jutalmazási központ szerepét nem lehet vitatni egyes magatartástorzulások alakulásában (alkohol-, játék-, vásárlási-, internet- és egyéb szenvedélybetegség), kiváltképp a kábítószer-függőség elhatalmasodásában. Ezek a malformációk, az egyéni tragédiákon felül, komoly társadalmi veszélyt jelentenek. Megoldandó kérdés, hogy a nagyagy miért nem tudja korrigálni, felülbírálni az alacsonyabb szinten történő döntéseket?                                                                                                                                 

Tehát – mint az elébb már érintettük – a harmadik fejlődési stádiumban a beszéd, a nyelv funkciója határozza meg a gondolkodást. Ekkor érkezünk meg a nyelvbe, a nyelv lehetőségébe és kényszerébe, a szavak világába, amely nemcsak mint önkifejezési lehetőség, hanem mint kötelezően előírt rendszer jelentkezik. A nyelv az emberi érintkezés eszköze. A beszéd rendjében az értelem és a tudás rendjén felül a képzelet csapongása is tükröződik. A beszéd jelei, építőkövei a szavak, melyeknek segítségével fejezhetjük ki és tarthatjuk emlékezetben a tapasztalati világ dolgait, ugyanúgy a megnevezésekkel rögzíthetjük a gondolkodás eredményeit is. A nyelv a gondolat öltözéke. A különböző magasságú absztrakciós szintek kialakítása és rögzítése az emlékezet nyelvi kategóriáiba, amely a gondolkodás legfontosabb teljesítménye. Egyre magasabb szintekre érve, kognitívan a valóság mind szélesebb terrénumát foglalhatjuk el.     Ez a potencia a gondolkodás szabályainak, a matematikai és logikai formák megismeréséhez, a természetben és a társadalomban megnyilvánuló, mindamellett jelentős szabályozó szerepet betöltő törvények megismeréséhez és megfogalmazásához is vezet. Mindemellett, ez a képesség teszi lehetővé a tudományok létrejöttét, amelyek új és újabb felismerésekhez, felfedezésekhez vezetnek. Korunk ismeretelméleti felfogása alapján, az emberi tudás egy önmagát javító folyamat. Pszichológusok (Ranschburg) szerint a pszichológiai énen az ember, a funkcióinak, lelki jelenségeinek, viselkedésének felismerését érti. Nem veleszületett dolog, hanem évek hosszú fejlődésének eredménye. Az én lényegében nem pszichikai jelenség, inkább ennek a jelenségnek tudása. Az én voltaképpen a lelki életnek nevezett funkciórendszernek dinamikai központja. Az a jelenség, amit a fiziológus, az agykutató kortikális dominanciának nevez, vagyis az agy-kéreg irányító működése az agy többi része - az indulatokért, az érzelmekért felelős struktúrák - felett, vagyis a ráció felülkerekedése a szubjektum felett (Mátrai). (Akkor miért nem sikeres mindig ez a mechanizmus?) A filozófia és a pszichiátria régóta foglalkozik a tudatos és a tudattalan problematikájával. A tudatalattira Freud állított fel - később részletezett - korszakalkotó elméletet. Már nagyon régi az a megfigyelés, hogy az ember életében gyakran történnek olyan cselekvések, amelyeket nem előz meg tudatos átgondolás. Ilyenek például, a rutincselekvések vagy a zsonglőrök, a gondolkodás gyorsaságát is meghaladó mutatványai. Mindenki megélte már az automatizmus élményét, amikor a cselekvés hamarabb realizálódik „kézből”, mint „fejből”. Számos vélekedés (pl. Bergson) az intuíciót is a transzcendenciának vagy a tudatalattinak tulajdonítja. Nem egy szigorúan tudományos hipotézis, vizsgálat, esetleg következtetés iránya megsejtéssel kezdődik. Szinte nincs is nagy felfedezés a tudósok megsejtései nélkül. Ezt még a legracionálisabb természettudósok is vallják.  Véleményem szerint az intuíció eredményeként létrejött gondolatok, vagy korszakalkotó felfedezések elemei tároltan jelen vannak a tudatban, de ezek az információk térben távol állnak egymástól - különböző információt tartalmazó algoritmusokban tárolódnak -, és csak bizonyos, néha extrém asszociációkban találnak egymásra. A tudatalatti fogalma kívül esik a racionalizmus – irracionalizmus fogalomrendszerén, ezért ezt a fogas kérdést meghagyjuk a pszichológusoknak és a pszicho-analitikusoknak. Bizonyos, hogy valamilyen én a kognitív folyamatokban már az embert megelőzően megjelenik. Mégis, a szigorú értelemben vett történeti tudat nem létezhet nyelv, beszéd nélkül. Szükségessé vált egy alapvető agyi mechanizmus, a kognició (latin szó, eredetileg: cogitatio: gondolkodás) fogalmának definiálására, ami – erősen leegyszerűsítve - az a megismerési folyamat, amelyben az elme, egyre magasabb és elvontabb kódolási lépéseken keresztül teremti meg a felismerések rendszerét. A kognitív folyamat voltaképp egy kódolási - dekódolási mechanizmus, amelyben a külvilág sifre jeleit az agy dekódolja, majd a megfejtett jelekből algoritmusokat épít fel. Az algoritmusok különböző egyénekben különböző mértékben összegződnek, vagy idéződnek fel. Ezek a megismerési, tanulási részelemek rendezése, harmonizálása, asszociációja és szintézise révén, létrejön egy új szubsztancia, a gondolat. A felsorolt idegi folyamatok teszik lehetővé a gazdag – egyes személyekben extrém – képzettársításokat is. A kognitív, vagyis a megismerési folyamatok eredményei sikeresen közvetíthetők kommunikáció útján, mégis - nagy hatékonysággal - az egyéni elsajátítás révén szerezhető meg. Tartozom még az intelligencia fogalmának kiegészítésével, ami a legcélszerűbb megközelítésben: az a hasznos képesség, amivel bizonyos élethelyzetekben, kevesebb tudással is jobban tudunk célhoz érni. Rokona a kreativitásnak, amely az alkotóképességet, az új létrehozásában különleges jelentőségű gondolkodási folyamatot, az ötletességet, a hajlékonyságot, a rugalmasságot jelenti. Röviden összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az emberi magatartást különböző szintű idegrendszeri mechanizmusok (ösztönök, érzelmek, indulatok, a tudatalatti, valamint a cortex által vezérelt racionális gondolkodás) vegyülete határozza meg, kinél-kinél különböző arányban.