A XIX. század a filozófia fölbomlásának, válságának korszaka, jelenti ezt a minden ember számára érvényes és kötelező eszméknek, mind erkölcsi mind értelmi normáknak meghaladását. A filozófia kettéhasadt, nevezetesen: a természettudományos alapú és beállítottságú pozitivizmusra, valamint az értelmileg beláthatatlanként felfogott emberi létet vizsgálódásainak fókuszába állító irracionalizmusra. A tudományosság szinte mindent elsöprő hatásának filozófiai lecsapódása a pozitivista szemlélet, amelyben a tudomány szinte valamennyi szellemi tevékenység paradigmájává vált. A két ellenpártot alkotó gondolkodók egyetértenek abban, hogy világnézeti kérdések megoldására a tudomány nem illetékes, a tulajdonképpeni filozófiai kérdéseket az elméletből kiiktatja, és a személyes érzelmek körébe utalja. A másik oldalon álló egzisztencializmus, a tudományt érdektelennek tekinti, egy tudományon túli lét metafizikájában szenved/ szenveleg. A pozitivizmus az emberi megismerés mintájának és formájának, kizárólag a természettudományos megismerést tartja, a racionális gondolkodást általában jellemző elvként fogja fel. A pozitivizmus filozófiaellenes volt - több esetben, különböző formában ma is felbukkan ez a nézet -, a hagyományos „metafizikai” attitűdben, az üres, a minden tapasztalatot nélkülöző terméketlen spekuláció iskolapéldáját látja: „Amit a világról tudni lehet, azt a tudomány által lehet tudni.” A filozófia, ha mégis a racionális gondolkodás igényével lép fel, nem vetélkedhet a tudománnyal, az ismeretei nem lehetnek bizonyosabbak, mint a tudomány eredményei. Külső kritika nem érheti, de jogosult arra, hogy minden mást kritizáljon, mert mindennek mértéke. A logikai pozitivisták az egyes kijelentések értelmességének vizsgálatáról figyelmüket a tudományos fogalmak, ill. a teljes elméletek tapasztalati tartalmának elemzésére fordították, aminek során szükségképpen kezdett átjárhatóvá válni a határ a „metafizika” és a tudomány között. A XIX. század második felétől azonban erősen hanyatlik a pozitivista filozófiák nívója, amelyet a fokozódó népszerűségű természettudományos materializmus, valamint az evolúciós etika váltott fel, és amelynek a XX. században is akadtak hívei (A. Huxley,  A. Schweitzer). Ugyanebben az irányzatban kell keresnünk a napjainkban kibontakozó környezeti etika szellemi elődjét. Spencer ugyan már Darwin idejében felvázolta evolucionizmusának alapjait, melyben a világot a fejlődés és felbomlás egyetemes törvénye alá vetettnek látja. A tudományos materializmus végül a szánalmasan leegyszerűsítő vulgáris materializmusba süllyedt. Eközben kiderült, hogy a tudomány alapvető fogalmainak zömét nem lehet a szó szoros értelmében vett kísérleti műveletekre visszavezetni, a fogalmak az illető tudományos elmélet egészének össze-függésében nyerik el értelmüket. A „tudományos” és a „metafizikai” logika nem választható szét. A logikai pozitivisták a figyelmüket egyre inkább a tudományos fogalmak, illetve a teljes elméletek tapasztalati tartalmának elemzésére fordították, miáltal átjárhatóvá vált a határ a leíró – kontra - értékelő megállapítások, majd a tudomány és a filozófia között. Említettem volt, hogy maga Kant is hangoztatott értékes dialektikus megsejtéseket, a természet történeti fejlődéséről.                                              

Az emberi géniusz nagysága kevés területen nyilvánul meg olyan ragyogó formában, mint a XIX. század tudományos eredményeiben. A Newton által előkészített szilárd alapokon a fizikai tudományok több új ága jött létre, amelyek közül az elektromosságtan és a termodinamika a legjelentősebb Ebben az időben vált valóban nagykorúvá a biológia és a kémia. A biológiában a XVIII. század második felében tört utat a folyamatos fejlődés elmélete (Buffon). Az emberi felfuvalkodottságon másodikként – az első Kopernikusz volt - sebet ejtő Charles Darwin: A fajok eredete című, az addigi tanításokkal merőben ellentétes világnézetű művében megalapozta az evolúció tanát. Az etika megjelenésének kérdésében viszont kissé túlhangsúlyozta elméletét. Az erkölcsi tulajdonságokat kizárólag a társas ösztönökből eredezteti, amelyek szintén a természetes kiválasztódás útján jönnek létre. (Ilyen kis túlzásokra még a legnagyobb elmék is hajlamosak, ha erős a meggyőződésük.) No de, ne menjünk a dolgok elébe - az erkölcs kialakulásának problematikája egy későbbi fejezetben kerül fejtegetésre. Nem kívánok elmerülni Darwin óriási hatású, és nem kisebb jelentőségű elméletének taglalásában, mert gondolom és remélem, hogy ez a – akkor még hipotézis – mára már bizonyított tézis, mindenki számára ismerté, mondhatni intellektuális alappá vált. Darwin - a létért való küzdelem és a természetes szelekció - e két alapelvét összekapcsolták, azzal a Malthustól átvett teóriával, miszerint az élőlények mértani haladvány szerint szaporodnak, szemben az ettől, hatásfokban messze lemaradó gazdasági fejlődéssel, valamint az, hogy az élőlények között általános versengés folyik. Malthus nagy hatással volt Darwinra, ihletője volt az evolúciós elméletének. A malthusi elméletet – tudomásom szerint – még nem cáfolták meg: ez a tétel is, mint tabu, az elhárítás áldozatává vált. (Erre az elméletre is még visszatérünk.) Huxley kiegészítette és népszerűvé tette Darwin elméletét. Mindenképp meg kell említenünk Haeckel-t, akinek a nevéhez fűződik a biogenetikai törvény, amely kimondja, hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést.                                                                                                         

Bármennyire kényes kérdés is ma Marx munkásságának értékelése, mindazonáltal nem mellőzhető. Javasolnám az objektív, tárgyilagos, érzelemmentes és történelmi hűségű megítélést. Kétségtelen, hogy korának univerzális műveltségű gondolkodója volt. Munkássága széles spektrumot ölelt fel, kiváló filozófus, közgazdász, történész és szociológus volt. (Szerintem, A tőke c. főművének alaptémája, a gazdaságelmélet mellett, a mű szociológiai aspektusa sem elhanyagolható.) Közgazdasági eszmefuttatásai, tételei (a tőke természete, a kapitalizmus gazdaságtana, a piac törvényei) a kortárs köz-gazdászok fölé emelte. Rámutatott, hogy az óriási gazdasági fejlődést jelentő ipari forradalom áldásaiban csak kevesen részesültek, a profit elosztása durván aránytalan. Kétségtelen, hogy azok a kritikák, melyekből minden korabeli filozófusnak kijutott, kissé egysíkúnak bizonyultak, nagyon kemények, néha talán igazságtalannak is, de az egyedit, (pl. a Hegeli dialektikát) a zseniálist felismerte, hasznos alapelvét belefoglalta egy átfogóbb elméletbe. Vallotta, hogy a filozófia nem lehet „abszolút tudomány”, amely igény tart „minden rejtély megoldására”. Ezért teljesen alaptalan és helytelen, ha a természetfilozófiát szembeállítják a természet tudományával, a történetfilozófiát a történelemtudománnyal és így tovább, mert ezek szerves egységet alkotnak. Természetesen Marx sem volt tévedhetetlen, voltak komoly mellékfogásai, melyek közül leghírhedtebb a Kommunista Kiáltvány. (Azóta keserű tapasztalatokat nyerhettünk a proletárok és a műveletlen, ignoráns emberek diktatúrájáról.) Marx, akinek neve a poszt-szocialista országokban, a neofita túlbuzgóság miatt szitokszóvá, úgyszólván „anti-krisztusssá” vált, fényévekkel fölötte állt „követőinek”, és nem tehető felelőssé a kommunizmus rémtetteiért. Ha abban a vészterhes korban élt volna, biztosan nem lett volna tevőleges szereplő ezekben az törvénytelenségekben, embertelen tettekben (hacsak nem úgy, mint áldozat). Marx nem volt bolsevik, sem proletár, az eltorzított „marxizmushoz” csak érintőlegesen van köze. Íme, egy eklatáns példa arra vonatkozóan, hogy milyen veszélyes az elmélet és a gyakorlat szétválása, valamint az objektivitás kirekesztése. Elméleteit kiforgatták, fejetetejére állították (V. Iljics Uljanov), hogy felhasználhassák céljaikhoz. Nietzsche sem járt jobban, a filozófiáját a nácizmus ideológia egyik legfontosabb eszmei forrásának tekintették. Jézus – ha élt egyáltalán - sem felelős az inkvizíció, a „vérszomjas kereszt” rémségeiért. (A teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy mindkét eszmeiség haszonélvezői, magasztos eszmét hirdetve követték el a tömeg-gyilkosságokat.) A korunk „damaszkuszi útján megvilágosodott és megtért” politikai konjunktúralovagok „bátor” tette, a szobrának eltávolítása, bárdolatlan, szánalmasan faragatlan eljárásnak minősíthető. Marx egyoldalúan negatív megítélése filozófiatörténeti műveletlenséget, munkássága ismeretének hiányát bizonyítja. Tudományos alapossággal senki nem cáfolta elméletét, elvetése szubjektív és érzelmi bázisú. Marx racionalista eszméinek érzelmi, aktuálpolitikai megítéléséhez, és elvetéséhez hasonló sorsra jutott a tézisei talaján szárba szökött dialektikus materializmus. A politika „kiöntötte a gyereket a fürdővízzel együtt”, elkövetve azt a hibát, melynek elkövetésétől már Petőfi is óvott.                                

” Nem mondom én: a régi épületnek/

Dobjátok félre mindenik kövét,/

nézzetek meg minden darabot, mit/

Alapnak vesztek, s mely porhatag már, -                                       

De vessétek azt el, kérhetetlenül./ „                                                                                                                                

A dialektikus materializmus egy filozófiai irányzat, amely a korábbi filozófiai fejlődés két fő útját egyesíti: a materialista filozófiákat és a dialektikus világszemléletet, azaz külvilág és az emberi gondolkodás mozgásainak általános törvényszerűségeiről szóló tudomány. Nem látom be, miért veszítette volna el érvényességét, milyen hibáját „fedezték” fel. Táncsics Mihály világnézete sem állt nagyon távol a kommunizmustól, mégis pozitív szereplője a magyar történelemnek.

Már vázoltuk, hogy a század végére a pozitivizmus a világ jelenségeinek, egyre laposabb magyarázatát adta. A másik vonalon egyre jobban világossá vált az a felismerés, hogy a racionalizmus szinte csak a termelésben, a felszínen érvényesül. A társadalom mélyén ellenőrizetlen, kaotikus, de nagyon is valóságos erők, ismétlődő morális, gazdasági és társadalmi válságokat előidézve törnek a felszínre. A társadalom egyes rétegei egyre inkább egy olajozottan működő, de személytelen mechanizmus fogas-kerekének, egy embertelen káosz, fogódzó nélküli számkivetettjének érzik magukat. Eltűnik az individualizmus, helyette a nivellálódás következik (Kierkegaard). A kor irracionalista (szinte nincsenek is mások) filozófusai, drámaírói egyre kiábrándultabb, nihilistább, végletesen pesszimista nézeteket vallanak. Az emberekről alkotott – nem hízelgő - véleményét Nietzsche így fogalmazta meg: „szolgaerkölcsű látszatemberek”. Übermensché: tehát az erkölcsileg és értelmileg autonóm, értékteremtő emberré kell történetileg válnunk, az Isten emberi megfelelőjének:” Mert Isten meghalt.” Tennünk kell ezt azért, mert az áthagyományozott racionális és morális értékrend elvesztette tartalmát. Csak az ember adhat önmagának értéket, erre a feladatra azonban az átlag, a tucatember nem képes. A hagyományos erkölcs: tömegerkölcs, a szolgaerkölcs a gyengék önvédelmi eszköze a néhány erős ellenében. A korproblémák a gyengék erkölcsének talaján már nem oldhatók meg. A nihilizmus egyetlen alternatívája a minden értékek átértékelése, ám ennek megvalósítására, túl jón és rosszon, csak az Übermensch képes.” A XIX. század második felében folytatódik a filozófia hanyatlása. Erre a hanyatlásra a fent leírtakon kívül jellemzővé válik a materializmus és a racionalizmus elvetése, de többek már nem fogadják el a természettudományok eredményeit sem, sőt egyre inkább tért nyernek azok az irracionalista áramlatok, amelyek többé-kevésbé nyíltan szemben állnak a tudománnyal. Felelevenítik, felmelegítik egyes ógörög filozófus tételeit, vagy az előző nagy gondolkodók elméleteihez térnek vissza, azok epigonjaikká válnak -, gondoljunk az új-platonizmus, hegeliánus, a neo-kantiánizmus stb. „eszmeáramlatok” térhódítására. A századfordulóra a már hatalmassá nőtt technika, szinte mindenhatónak tűnik, a racionális, a rideg számolás az embert egy társadalmi gépezet alkatrészévé süllyeszti.     Az áttekinthetetlen mechanizmus egyfelől - a kultúra tragédiája, a személyiségnek a munkamegosztásnak történő áldozatul esése -, a misztika másfelől. A polgári eszmények illuzórikussá válnak, a magasan fejlett ipari civilizáció viszonyai között megszűnik az individuum belső világa. Ez a dekadens filozófia - mintegy Főnixként - különböző művészeti ágakban, kiváltképp az irodalomban, költészetben termékeny talajra talált (avantgárd), ott megtisztulva újjászületett. Ezáltal egymást megújítva, a késő modernnek (posztmodern) nevezett új világlátást, az „új poézist” hozta létre, amelyben az én radikálisan új elképzelését, eddig nem ismert mélyrétegét hallhatjuk ki, azaz eljutunk ennek a strukturált semminek, a lét titkának mélyére. A magyar irodalomban József Attila volt az, aki játszi könnyedséggel használta fel az összes avantgárd módszert aszerint, hogy mit akart mondani.