A kérdés bizonyos tekintetben analóg a Prométheusz-rejtéllyel. Azt, hogy ki volt Prométheusz - mindenki tudja. Természetszerűen adódik a rejtély: Mi történt? Miként merülhetett homályba, tűnhetett el az emlékezetből az emberiség legnagyobb jótevője? Még a máját marcangoló sas is kapott egy csillagképet! Az Ő emlékét egy kegyhely sem őrzi, sőt lopással vádolja még az ember is, az, akit gyámoltalanságában megsajnált, és a tűzzel, továbbá a mesterségekkel ajándékozta meg, ami nélkül alulmaradt volna a létért való küzdelemben. Tudjuk, hogy miután Héraklész majd’ egymillió év igazságtalan büntetés után kiszabadította, Prométheusz alámerült az általa felemelt és szeretett emberi közösségbe, még mindig elfogultan, és azzal a kíváncsisággal vezérelve: vajon mire jutott védence? Csalódottan állapította meg azt, amit Szerb Antal, egy regényhőse, John Bonaventura Pendragon által fogalmazott meg: „Minden jótett elnyeri méltó büntetését. És mégis!”Bár a Prométheusz-rejtély a klasszika-filológia segítségével, valamint a görög mitológia alapos ismeretének birtokában - figyelembe véve az emberi természet ellentmondásait – megoldható, a fenti kérdések talán örök rejtélyek maradnak.               

A tanulmányom témáját képező kérdéshalmaz megválaszolása több okból is várat magára. Juszt és Zeley: A nyugtalan értelem című interjúkötetében a filozófia: Nyíri Kristóf, Mátrai László, Herman István, Kéri Elemér, Lendvai László), a pszichológia, (Ranschburg Jenő) a pszichiátria (Buda Béla) elsőrangú gyakorlói, kiváló tudósai szólítattak meg, reményt adva a gyötrő kérdések megválaszolására, azonban csak a tünetek, esetek számának gyarapításában, azok ismertetésében, az anamnézis felvételében nyújtottak segítséget. Viszont, megerősítették a téma átfogó, több szempontú elemzésének indokoltságát. Értekezésem, lehet nem ad megoldást, - talán nincs is – mindazonáltal fokozza egy nagyon izgalmas enigma megfejtésének vágyát. Dolgozatom megírásához végső lökést Umberto Eco hitvallásnak beillő nyilatkozata adta, miszerint nem arról kell írni ami, mindenkit foglalkoztat, hanem amivel – különböző okokból – senki, vagy csak kevesen. További bátorítást Hankiss Elemér művei és a következő szavai adtak: „Az emberi személyiségnek ez az egyre gátlástalanabb apoteózisa a reneszánsz idején kezdődött, majd egyre erősödő hullámokban mára csaknem egyeduralkodóvá vált. Legfőbb parancs: „Szeresd önmagad!” Néhány adattal szélesíteni szándékoztam a társadalmi diagnózisok széles tárházát, ugyanakkor magyarázattal igyekszem szolgálni eme jelenségekre, sokszor érthetetlen emberi cselekedetekre. Lehetséges, hogy eddigelé senkit nem foglalkoztatott ez a kérdés, vagy ha igen, miért hallgatott? Kényes a kérdéskör? Nagyon! Talán sértő is? Lehet!  Már a kérdéskör is tabu, mert ez a hívők számára a „teremtés koronája”, az „isteni képmás” dogmájának megsértése, míg mások számára az emberi önhittség, az emberi természetfölöttiség illúziójának lerombolása? A gondolat, a vélemény szabad? Vagy ilyen, a valósággal szembesítő, az ember elé tükröt tartó, tabudöngető, illúzióromboló kérdések esetében - mégsem?