Amikor megfogalmazódott bennem e tanulmány megírása, a képlet, a feladat egyszerűnek tűnt - amint azt a bevezetőben írtam. „Vagyok, mint minden ember: fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség,/ Lidérces messze fény,”/ - írta Ady. Ilyen költői túlzások elfogadhatók, sőt elvárhatók egy nagy költőtől, de egy tudóstól nem, még egy társadalomtudóstól sem. Később kétségek támadtak bennem, hogy talán nem látom a valóság által elrejtett igazságot – „az igazat mond, ne csak a valót”.  Kétségeim csak erősödtek, amikor néhány morálfilozófiai tanulmányt elolvastam. Ezek után az a sejtés alakult ki bennem, hogy eme szerzők az emberről egy túlidealizált, antropoteista, nagyon is elfogult képről, egy mítoszról akarnak bennünket meggyőzni - ha nem is olyan szélsőségesen, mint Hegel – mi több, ennek az idilli képnek kétségbevonását, tudatlanságnak és kegyetlen etikai vétségnek tüntetik fel. Feltételezve, de nem megengedve: fő a tetszetős elmélet, még ha meg is hamisítja a valóságot. Átesve a fent említett morális válságon, majd racionális gondolkodásomat visszanyerve, arra a következtetésre jutottam, hogy sok - Hegelt követő - morálfilozófus súlyosan vét az Arisztotelész által megalkotott formális logika – különösen az indukció és dedukció – szabálya ellen. Konkrétan: egy végtelen kicsi számú Emberből - azokból, akik kivívták maguknak az elismerő jelzőket -, mint egyesből általánosítunk, majd ezt az általánost, mint egy axiómát, egy posztulátumot visszavetítünk minden emberre? Diogenészként, lámpással kerestem a fent magasztalt Embert, de a tapasztalat rideg valósága elrejtette. A társadalom, az emberiség arculatát mindig egy mérhetetlenül szűk, de kiemelkedő kisebbsége adja. Vegyük már észre, hogy Einsteinből, Shakespeare-ből, Mozartból, Leonardo da Vinciből, és más szellemóriásból, géniuszból, általában, az alkotó emberből végtelenül és kétségbeejtően kevés van, ebből a számból (cirka:1/6000000) általánosítani - elfogadhatatlan logikai hiba. Annak a kutatása, hogy mi az, ami a zsenik tudatában rejlik, mint többlet, vagy milyen faktor hiányzik, (illetve csökkent mértékű) a hétköznapi embernél - kitűnő, indokolt, és nagyon is aktuális, megoldásra váró kutatási téma lenne.  Sok olvasó szemében talán túl szigorúnak tűnök:, kevésbé vagyok empatikus, megértő az ember megítélésében. Nem vagyok egyedül. (Boldog lennék, ha nem lenne igazam!) Mentségemül pl. Buffont, XVIII. század nagy természet-tudósának véleményét idézem: „Az ember boldogan élhetné életét az általános békében, mégis valami esztelen őrjöngés arra készteti, hogy fegyvert fogjon a boldogtalansága érdekében, és harcoljon a saját bukásáért. Minden erejét önmaga ellen fordítja – az a célja, hogy mindent elpusztítson, ezzel pedig tönkreteszi saját magát is. Ha azután a hadi dicsőség gőze elpárolgott, szomorúan jártathatja szemét az általános pusztulás képén: saját boldogságának ásta meg a sírját.” Ide illeszkedik Karinthy Frigyes az Ítélet c. novellájában olvasható elmélkedése: „Lehetetlen feltenni, hogy a lélek, aki megbízatást kap, hogy isteni kinccsel ékesítse fel a Teremtés valamelyik részét, ép elmével kiválassza e részek közül a legszürkébbet és legjelentéktelenebbet, a természet ötletei közül a legszerencsétlenebbet és legellentmondóbbat, az élőlények, állatok és növények közt a legocsmányabbat, – s éppen annak adja az erőt, hogy önmagát terjessze és fejlessze, elharapózón, mint valami betegség.”  Végül, hadd idézzem Thomas Mannt: „Iktassátok csak ki egyszer némi időre agyondicsért modern civilizációnkból a büntető törvénykönyvet és a rendőrséget, és az emberiesség olyan eseteiben lesz részetek, amelyek állatisága majd megmutatja, mit is ér valójában a haladás örökös önelégült verklizése”.