Az embereknek, - a kultúrához való viszonya alapján - három fő csoportja  különböztethető meg. Az első csoportot a kultúrát alkotó, pozitív irányban alakító, - a fejlődéséhez bármilyen kicsi mozaikkal is hozzájáruló – emberek képezik. A második csoportot azok alkotják, akik élvezik, használják a kultúrát, annak javainak birtoklása az életük szerves részét jelentik. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik nélkülözik, megvetik, negligálják a kultúrát. Jobb esetben valamilyen szánalmas szubkultúrával rendelkeznek. (Mielőtt bárki megvádolna vaskalapos, szemellenzős, könyökvédős nyárspolgárisággal, elfogadom a kísérletezést, az addigiak pozitív meghaladását, ha az nem öncélú exhibicionizmus, egyénieskedés, feltűnősködés, vagy öncélú, durva polgár- pukkasztás. Figyelemmel kísérve pl. az underground zenei szerzeményeit, nem tagadhatjuk el, hogy zömük magasan felette áll pl. a szocialista realizmus sematikus, hivatalos „művészetén”. Egy másik példaként megemlíteném a szintén szubkultúrát képező Trisztán Tzara vezette dadaizmust, melynek tagjai – paradox módon – képzettek, és magasan kulturált művészek voltak.) Az akadémikus festészet soha nem lesz barátja az impresszionizmusnak, a szürrealizmusnak, az avantgárdnak. Több mint valószínű, hogy minden kultúra szubkultúraként indult útjára, majd később vált – ha vált – korszakalkotóvá, általánosan ismerté, elfogadottá. Szerencsére, a szubkultúrák nagy része megmarad a magzati szinten.                                    

    A harmadik csoport tagjainak, „köszönhetjük” a szemetes utcákat, megrongált parkokat, erdőket, a romhalmazzá amortizált köztereket, járműveket. Ezek kínozzák az állatokat, károsítják környezetünket, keserítik meg közérzetünket. Az emberiségnek azt a hányadát adják, amelyik a közösség, a társadalom javára semmit nem adnak, de minden kedvezményre igényt tartanak, mondván:” nekem ez alapjogon jár.” Miért is? Idézzük Márai Sándort e réteg jellemzésére:„Olyan harsány örömmel barmosítja el a világot, hogy bömbölése előtt néha a legjobbak is csüggedten elhallgatnak. A szellem számára eleve gyanús.” Ez a csoport a demokrácia, a liberális társadalom legnagyobb haszonélvezője: mert „minden ember egyenlő, egyenlő jogok illetik meg.” Élnek, és visszaélnek a mások által kiharcolt szabadsággal. Ez a réteg több hatalomnak is kedves, mert fel lehet őket használni az ellenzék leverésére, akár napjainkban is (pl. Zsil-völgyi bányászok bevetése.) A csőcselék fő bázisát képezik. Ez a réteg, amelyik nem ismeri a múltat, nincsen jövőképe, nincs kultúrája, csak a mának él. Jólétének megteremtését, érdekét az erkölcs, a jó ízlés, az előző két csoport elé helyezi. Nincs erkölcse sem, mert az erkölcsiség a személyiség érettségének szintje. Ennek a rétegnek csak joga, van kötelessége nincs. Joga van nem dolgozni, és ahhoz is, hogy a társadalom eltartsa. Ez a réteg határozza meg jórészt a már előbb kritizált tömegigényt, a közízlést. Több szocialista, baloldali társadalomkutató szerint a nyilaskeresztes mozgalom a csőcselék forradalma volt. Ez a megállapítás igaz, csak azt hallgatták el, hogy az ÁVH, a pufajkások, a munkásőrség önkéntes és lelkes tagjai szintén a csőcselék részét képezték. A két halmaz tekintélyes közös halmazt is képezett. („Kis ország vagyunk, csőcselékünk is csak egy van.”) A teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy az USA „alapító atyáinak”, akik a francia felvilágosodás emlőin nevelkedtek, a demokráciáról nem voltak nagy véleménnyel. Ők is – az eszme kigondolóihoz hasonlóan – a művelt, felvilágosult értelmiség hatalmában vélték megtalálni az optimális, ideális kormányzást, a társadalom irányítását, a jóléti állam kialakítását.                                  

     A fent jellemzett rétegnél is van hitványabb csoport, mégpedig az emberek sorsa iránt közömbös, hazug, esküszegő, korrupt, amorális, képmutató politikusok, és azokat irányító, felhasználó pénzemberek rétege. Ezeket a súlyos hibákat, bűnöket esetleges kulturáltságuk, műveltségük sem kompenzálja, erkölcsi hullák.

Megfontolásra javasolom a tudás, a műveltség jelentőségének növelését, mert – szerintem – ez fontosabb, mint az öncélú, felelőtlen, irracionális szabadság. A művelt, a világot nagyvonalakban ismerő ember szabadabb, mert felismeri a szabadság határait, korlátait, érti és értékeli a szabadságot, és még a diktatúrában is képes szabad lenni. A butaság, a műveletlenség, a tudatlanság potenciális veszélyforrások. (Ez nem eredeti gondolat: már az ógörög filozófusok, és a felvilágosodás gondolkodói is felismerték és hirdették.)

         Eretnek és tabudöngető gondolatok a demokráciáról  

      A demokrácia fogalma és története az ógörög múltból gyökereztethető (demosz=nép, kratia=uralom, tehát népuralom). Vita tárgyát képezi, hogy ki a nép? De, ebből egyenesen és logikusan következik, hogy mindenki egyenlő? A hívők szerint Isten szemében valamennyien egyenlőnek vagyunk teremtve, és egyenlők vagyunk – állítólag – a törvény előtt is, mindazonáltal, létezik emberi minőség is. Értve ezalatt, hogy az emberi jellem és az intelligencia skálája rendkívül széles, a hitvány, amorális embertől a szentig, illetve, az idiótától a lángészig terjed. A faj nevét adó legfontosabb, legjellemzőbb tulajdonság (differentia specifika) semmilyen más fajnál nem mutat ilyen extrém szélsőséget, mint az emberi fajnál (Homo sapiens) az értelem. Azt a társadalmi rendszert nevezhetjük demokráciának, amely mindenkinek lehetőséget biztosít a tudás megszerzéséhez, az egészsége megtartásához, ill. a gyógyulása biztosításához, a felelősségteljes képviselő választáshoz szükséges információk megszerzéséhez.  A fent jellemzett harmadik csoport valóban alkalmas, hogy véleményét – ha egyáltalán van - kinyilváníthassa, képviseltesse? A demokrácia tárgyát képezi a kultúrák egyenlősége is? A kultúra és a művészet szélső értékei közötti különbség nem egyszerűen quantitatív, henem már qualitatív, Sem világnézeti, világértelmezési kérdésekben nem szerencsés a relativitás elfogadása, még ízlés tekintetében sem. Az emberek tudása, ismerethalmaza, intelligenciája, műveltsége nem egyenlő, sőt…csak politikai értelemben létezik az egyenlőség. Ez természetellenes, viszont politikai érdek, A szó nemesebb ételmében vett ember számára, a kultúra, a műveltség léte, vagy hiánya, nem alternatíva. Az emberek egyenlősége egy dogma, erről szóló vita pedig tabu.                   

Be kell végre látni, hogy korunkban a természettudományok, a reáliák is alapvető és szerves részét képezik az általános műveltségnek, ugyanúgy, mint a klasszikus humaniórák. A természettudományok nélkül lehetetlen megismerni és megérteni a világot. Ezt a tényt a filoszoknak is el kell fogadni. A társadalom-tudósnak nem kell azzal a kemény intellektuális fegyelemmel bajlódnia, amivel a természettudósnak. A társadalomtudományok bizonytalan és elmosódott tudományterületek. A filozófusok szerint a természet-tudományok általánosító, a társadalom- és szellemtudományok pedig individualizáló módszerrel dolgoznak, tehát a két tudományág különbsége végső fokon az általános és egyes logikai különbségére vezethető vissza. Természet- és társadalom-tudományok: mindkettő ugyanarra a tapasztalati valóságra irányul, csak épp más-más szempontból, és ez a módszerbeli alapvető eltérés teszi lehetetlenné közeledésüket. A természet-tudomány a történés törvényeit keresi, legyen az a testek, elemi részecskék, energiák mozgása, az anyag egyes létezési módjának változásai, az élet kialakulása, az élő organizmus működése, a gondolkodás, az érzékelés stb. „A természet törvényei kódoltak. A tudósnak az a dolga, hogy „feltörje” ezt a kozmikus kódot, és ezáltal megfejtse a Világegyetem titkait.” (Paul Davies) Widelband szerint: „A szellemtudományok az individualizáló fogalomalkotásra épülő, az egyszeri, időben határolt valóság egyetlen történésének teljes és kimerítő ábrázolását törekszik nyújtani.” A művészet-történetet, mint önálló diszciplínát megteremtő Winckelmann ars poeticája ennek a definíciónak gyökeresen ellentmond. Elve alaptételének azt tekintette, hogy: „A szellemtudós feladata keresni a művészetnek az általános jellegét a különböző stílusokat közös nevezőre kell hozni, hogy a stiláris különbségek szembetűnővé váljanak. Az ecset, amit a művész használ, az értelembe legyen mártva. Minden művészeti emlék a művészet általános történetébe illeszkedik, mindamellett, hogy a művészeti alkotás eredeti, egyedi megismételhetetlen alkotás.” Nos, remélem, Widelband definíciója, - bár ebben is van igazság! - elmélete csak kevesek által vallott hipotézis, és nem osztja minden – Wickelmannhoz hasonló realista, objektív, józan gondolkodású – szellemtudós. Az előbbi vélemény egy művészettörténészé volt, most lássuk egy zenetudós, Somfai László, szinte természettudományos tételét: ”Amikor egy valódi kutatási problémát vélünk felfedezni és azon szinte a természettudományok alapkutatásaira emlékeztető összpontosítással, a probléma izolálásával, tézisekkel, antitézisekkel, mondhatni kísérletekkel - ellenpróbákkal dolgozunk. Tesszük ezt azért, mert a kérdés válaszra vár, és talán előbbre viszi magát a tudományt” Az igazi tudás abban áll, hogy felhalmozzuk magunkban a kutatás tárgyának jellegzetességeit, és csak azután fogunk hozzá a tapasztalatok, a következtetések leírásához, a kutatási adatok rendszeres ismertetésekhez. Példának okáért vegyük a történelmet, amely sodrásában az események nemcsak egyediek, mindnek van előzménye és összefüggése más történéssel. Ha nem vonunk le általános törvényszerűségeket a múlt történéseiből, hogy miért történt ama esemény pont akkor és pont ott, milyen következtetést, tanulságot vonhatunk le - akár egy rossz döntés elkerülése érdekében -, az akkor csak sztori, adoma, legenda. Ha egy történést csak, mint egyedi jelenséget tartunk számon, akkor hogyan veszünk tudomást a tettek és sorsok összefüggő soráról, egy nép életéről, történetéről, egy nyelv fejlődéséről, nyelvcsaládokba történő besorolásáról, irodalmi, művészeti stílusok, kategóriák, korszakok lényegéről, azok változásairól, a vallások összehasonlításáról. Ezeknek a törvényszerűségeknek megállapítása az általánosítás módszere nélkül lehetetlen. Ha a szellemtudós – a művészhez hasonlóan – csak az egyedin keresztül tudja bemutatni az általánost, az egyedit úgy kell megválasztania, hogy az egyben általános, azaz tipikus is legyen. A nagy művek (s a nagy személyiségek) mindig a nagy műveknek és a nagy személyiségeknek) bonyolult hálózatát, történeti vonatkozásrendszerét tudhatják maguk mögött. A nagy művek mindig rámutatnak az ember egyetemes kérdéseire, vágyaira, reményeire, céljaira. Vegyük példának a történészszakmát, amely tekintélyének sokat árt, ha – par exemple - a magyar történelem a politikai kurzusok elvárásainak megfelelően, annak alávetve változik. A történelemtudományt objektívé kellene tenni, mert a mai napig: „A történelmet a győztesek írják!” Shakespeare és Goethe felülemelkedtek, túlnőttek e nézeten, az egyesben az általánost mutatták meg, a művészi ábrázolás szemszögéből tehát megvalósították az esetlegesség és a szükségszerűség dialektikus egységét, valamint azt, hogy az egyes eset, mint jelenség mögött, törvényerejű lényeg húzódjon meg. Madách szintén egyesítette az egyest az általánossal. Minden történelmi korszaknak megragadta a lényegét, annak erényeit és hibáit. Szomorúan vonta le a következtetést, hogy a történelem mérlegén a bűnök serpenyője mindig jóval nehezebb, mint az erényeké. A valódi művészet túlmutat az egyedin, a konkréton, az egyetemesre, a törvényre, az eszmére való átutalást elengedhetetlennek tudja. No, de váltsunk hangnemet, a zordan komolyat, a patetikust váltsa fel a humor, amihez Karinthy Frigyest hívom segítségül. A műveiben szereplő figuráiban nem egy konkrét személyt, hanem az általánost ábrázolja, például, nem egy  jó tanulót, hanem A jó tanulót. Rejtő Jenő, Karinthy Frigyes, Örkény István megmutatták, hogyan lehet az ősi emberi magatartásformákat, akár a szenvedést is megfogalmazni a nevettetés eszközeivel. A csakis egyedi jelenség összehasonlítás nélküli lenyomata: magában lebegő, egy sehová sem beilleszthető mozaikdarab marad. Ismét Widelband: „A szellemtudományokban a megismerés célja az, hogy az emberi élet egy alakulatát, amely az egyszeri valóságban bomlott ki, ebben az ő ténylegességében reprodukáljuk és megértsük.” Ez a vélemény viszont – bár nagyon szép gondolat, adott helyen lehet, hogy van is létjogosultsága - nem üti meg a tudomány definíciójának mércéjét, nem tarthat igényt a tudomány rangjára. Ez a vélemény semmilyen, még a szellemtudományokra sem érvényes. A tudomány és a művészet is a valóság tükrözésére törekszik, de míg a tudomány logikai formában, fogalmakban, a művészet az, ami képszerű, érzékletes formában tárja elénk felismeréseit. Kétségtelen, hogy a költészet, a világirodalom remekei, amelyek Hamlet, Lear király, Macbeth, a görög tragédiák hőseinek a végzettel való vívódásait, a titáni egyéniségnek a külvilággal történő összeütközését, Faust mérhetetlen tudásvágyát, a marasztalt pillanat utáni sóvár vágyát ábrázolják utolérhetetlen művészi hitelességgel. Ezek a remekművek hihetetlen intellektuális élvezettel ajándékozzák meg az olvasót, viszont nem is pályáznak a tudomány rangjára. A tudományos megismerés annál tökéletesebb, minél szorosabbra fűzi az oksági láncolatot. Szokták mondani a kiemelkedő tudományos elméletekre, hogy az oksági levezetés, a logikai láncolat olyan tökéletes, hogy az már szép, az már művészet.  Természettudósok számára ez a kijelentés, komoly dicséretnek számít. Csak a művészet az, ami be tudja mutatni az emberi élet egy alakulatát, az egyszerit, az időben határolt valóság egyetlen történését, mondhatni a művészet a természet antitézise. Ez nem tudomány - mint már említettem –, és ez a tevékenység nem is célja a tudománynak.  A megismerés világa a szükség-szerűség világa, míg a cselekvéssé a szabadság világa. A művészet remekei megismételhetetlenül egyediek Időnként erőt vesz rajtam egy kényszerképzet, hogy némely modern zene is inkább tudomány, mint művészet. Szerzői mindent tudnak a zenéről, a zeneszerzésről, a stílusokról, az összhangzattanról, általában a szakmáról, ezért képesek szerkeszteni zenét úgy, mint egy mérnöki alkotást. Ők a zene mérnökei. A művészi kortárs-zene – a sokszor észlelt dallamtalansága ellenére – a legmélyebb filozófiát fejezi ki: valahol ott lappang a mindenség mélyén a harmónia, az állandó melódia, néha hallható egy pillanatra, de állandóan elnyelik az egymásba fonódó diszharmóniák. Ellentmondásnak tűnik, de egy zeneműben, az egymás utáni hangok sajátos logikával követik egymást, tehát a zenének van egy sajátos belső logikája. Nincs könnyű- és komolyzene, csak ihletett és szerkesztett.  A zene is, mint minden művészet, koronként, stílusokként változó, de csak két kategória van: jó és rossz. Beleértve még a szórakoztatóipar termékeit is. (Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a zeneelméleti szakmai szabályokat, vagy az operában elkerülhetetlen dramaturgiai elemet, a recitativót, valamint a szükséges zenei frázisokat.) A valódi művészet abszolútum, az eredeti, az időben behatárolt egyetlen történésnek ábrázolása, amiben megcsillan az „isteni szikra”, amelyre legjobb példákat „a pillanat művészete”, az impresszionizmus alkotásai adják: pl. Debussy, Ravel zenéje, vagy Manet, Pissarro, Renoir, Monet – a teljesség igénye nélkül – festményei. Az eredeti festményt egy tehetséges szakember – szinte tökéletesen - le tudja másolni. De az csak technika. A művész a maga egyéni módján érzékeli a világot, az életet, a mesterember úgy tesz, mintha érezné, de csak mások érzéseit utánozza. A tudomány egy meglévő valóságos, objektív világ egy szeletét tárja fel, míg az igazi művészi alkotás, kvázi egy idea, térben és időben korlátlan. A valódi tudomány kitárja azt, hogy ha képesek lennénk élni ezzel a csodálatos adománnyal: a tudással, ha ki tudnánk használni azt a világon talán egyedülálló agykapacitást, az evolúció ezt az egyedülálló ajándékát, ha jobban élnénk eme potenciális lehetőséggel, ha tudatunkból kiiktatnánk a fideizmust - ezáltal megjavíthatnánk, élhetőbbé tehetnénk a közeli és tágabb környezetünket. Nem kötnék gúzsba gondolkodásunkat tabuk, tudománytalan téveszmék és dogmák. Továbbá, átláthatóbbak, őszintébbek lennének az interperszonális és társadalmi kapcsolatok, valamint a Föld többi lakójával való viszonyunk is. Az emberiség sorsát a tudományhoz való viszonya határozza meg. Amennyiben az irracionalitást, a szubjektivitást a maga helyén kezelnénk, a logikát helyeznénk célszerűen előtérbe konfliktushelyzetekben, ez a paradigmaváltás talán elhozná az időt arra is, hogy pl. a történelmi személyeket, és az általuk bekövetkező eseményeket objektíven - sine ire et studio – értékelnénk, és tennénk azokat, az őket megillető helyükre. Nagy szükség lenne ma is - mielőtt még újra elhatalmasodik a fideizmus – egy, a korunk minden tudományos eredményét átfogó filozófiára, a nagy szintézisre, a Nagy Enciklopédiára, egy arkhimédészi pontra, aminek biztos bázisán kellő időre megállhatunk, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat”. Osztom számos tudós véleményét, akik szerint, fontos információk, adatok fölött, időhiány miatt átsiklunk, mert a publikálási kényszer, a „publikálj, vagy pusztulj” elve és gyakorlata értelmében mindenki - a karrierje érdekében - elsősorban ír és publikál. Időnként meg kell állni, összegezni. Idézzük fel emlékeinkből Watson és Crick, a DNS szerkezetére vonatkozó, mindössze 900 szavas, Nobel-díjjal jutalmazott „javaslatát”. Különböző tanulmányokban szinte minden adat megvolt, csak a zseni szintetizáló agya, fantáziája kellett a modell megszületéséhez.                                                                                                                      

        A történelem bővelkedik háborúkban. Vajon a nagy hódítókat mi vezérelte, az egyéni hiúságuk, alkalmasint a sérült pszichéjük, esetleg a mértéktelen elbizakodottságuk és a félreértelmezett küldetéstudatuk? No, és az érzéketlen tömeggyilkosokat mi vezérli? A háborúk oka is a hübrisz, vagy inkább kevésbé fennkölt okok, úgymint nyerészkedés, mohóság, hatalom, pénz lappang az eszmék hátterében, ahogy már Cicero is mondotta:” Nervus belli pecunia infinita. A háború mozgatója a végtelen sok pénz.”Tehát marad a kérdés: A háborúk oka racionális, vagy irracionális?                                                                                                      

   Tanulmányom az emberi elme aszimmetriáját igyekszik boncolgatni, górcső alá tenni, mintha – a felületes szemlélő nézőpontjából - a természetben az aszimmetria különleges és ritka jelenség lenne. Távolról sincs így, sőt a szimmetria előfordulása a ritka. Akkor lenne szimmetrikus a világ, ha üres lenne, és nem lenne benne anyag. Az Ősrobbanás pillanatában, elvben egyenlő mennyiségű anyag- és antianyag-részecske keletkezett, de – egyelőre megmagyarázhatatlan módon - mégsem, hiszen egymást kioltva nem lenne anyag csak sugárzás. Mint látjuk, halljuk, érzékeljük, tapasztaljuk, az anyagi világ létezik, benne magunk is, tehát a kétféle anyag keletkezése – eo ipso – aszimmetrikus volt, valamivel több anyagrészecske lett az Ősrobbanás után. Egy másik – talán nagyobb valószínűségű - elmélet szerint, viszont egy rendkívül kicsi anyagtöbbletet az Univerzum generált, dinamikus módon. Nem vagyok fizikus, de véleményem szerint ez a hipotézis, Einstein elméletének, az E=m x c2 – a világ leghíresebb alapképlete - alapján lehetséges: a fizika törvényei szerint az ősrobbanáskor egyenlő számú anyag- és antianyag keletkezett, amelyek azonnal ki is oltották egymást, miközben elképzelhetetlen mértékű, végtelen sok energia keletkezett. Ha a képlet igaz - márpedig igaz –, e tétel alapján az anyag átalakulhat energiává, úgy a folyamat fordítva is fennállhat, a keletkezett szinte határtalan mennyiségű energia egy része átalakulhatott anyaggá, hiszen a képlet alapján az anyag statikus, „fagyott” energia. A hipotézist megkérdőjelezi a fizikusok az tétele, hogy az anyag keletkezésekor mindig egyenlő mértékben keletkezik az anyag és antianyag, bár egyes fizikus szerint, mégsem. De részemről jogos a kérdés: ez axióma? Több fizikus tagadja. (Mentségemül szolgáljon, hogy számos, ennél vadabb elméletet lehet olvasni.) A fizikusok más csoportját a – jelenleg definiálhatatlan, megfoghatatlan – megmagyarázhatatlannak tűnő un. „sötét” anyag és energia problematikája foglalkoztatja, amely az Univerzum döntően nagyobb részét (70- 90 %) teszi ki, amely szerepe még ismeretlen, de nélküle nem alakultak volna ki a galaxisok. A kémiában is ritka jelenség a szimmetria, élő organizmust felépítő szerves vegyületek elenyésző része szimmetrikus, gondoljuk csak az – optikai-, sztereo-, cisz-transz - izomériákra. Zenetudósok előadásait hallgatva kitűnik, hogy nagy zeneművek - pl. Mozart hallhatatlan művei - is aszimmetrikusak. Az anatómiánk is aszimmetrikus, az elménk – bonyolultsága okán és annak következtében -, miért lenne más. Felületesen szemlélve az egyensúly és a szimmetria egymást feltételező fogalmak, holott közöttük alapvető eltérés, különbség van. Az egyensúlyi folyamatok dinamikusak, állandó mozgást és változást feltételeznek, a szimmetria ugyanakkor lezárt és statikus.                                                                                                                                                                       

 Amennyiben nem hibás, sőt logikus a gondolatmenetem, megállapít-hatjuk, hogy az agykapacitásunk jelentős részét a szubjektív világunk foglalja le. Az irracionalitás kizárólagosan emberi sajátosság, bár magasabb értelmű állatok (kutya, delfin, főemlősök, elefánt) viselkedésében is sokszor fel lehet fedezni emocionális, irracionális megnyilvánulásokat, amelyek, elsősorban, az emberrel történő interaktív kapcsolatokban mutatkoznak meg. A természetben, a „struggle for life” közegében az élőlények nem engedhetik meg maguknak a képzelődés, a tétovázás, az irracionalizmus luxusát. Az állatoknak mindig adekvát, természetes, racionális, logikus reakcióval kell válaszolni a környezetükből feléjük irányuló fenyegetésekre, jelzésekre, kihívásokra Az ember azonban társadalomban él, és ebben a szoros, egymásra utalt - alkalmasint, egymásra szoruló -, közösségben olyan rendező erőkre, szabályokra van szükség, amelyek legalább elviselhető szinten teszik konfliktusmentessé, hatékonnyá, aránylag biztonságossá a közösséget. Az azonban még mindig hallatlanul izgalmas - ez ideig megválaszolatlan kérdés -, hogy a szubjektív dimenzióban milyen neurológiai folyamatok történnek, milyen molekuláris, vagy más mechanizmusok működnek? Van-e a neuro-transzmittereknek, a szinapszisoknak is filogenezise? Van-e korreláció a különböző értelmi szintek és a transzmitterek sokfélesége között? Van-e fajunknak specifikus szinaptikus transzmittere? Nyílván nincs, de megértést bonyolítja, hogy adott esetben egy gondolatfüzér, bármilyen extrém irracionális talajon csírázik is ki, de a cselekmény a továbbiakban logikus gondolatmenet fonalán bonyolódik, és fordítva. Az ilyen ember nagyon keskeny ösvényen jár: belül teljes zűrzavar, kívül jeges fegyelem. A pszichopata a normális ember álarcát hordja. Gondolataink sokaságában gordiuszi csomóként keverednek a racionális és irracionális elemek. „Őrült beszéd, de van benne rendszer!” Gondoljunk a medicina, a matematika és a zene kohéziójára, egymás iránti vonzalmára - (A. Schweitzer, „mellékesen” világhírű orgonaművész is volt, az orvosok zöme zenerajongó és zeneértő, Teller Ede a zongora, Einstein a hegedű virtuóza is voltak, Bólyai János kiváló zene-szakértő volt) -, hiszen a zene-, valamint a matematika értése is a jobb agyféltekében található. Euler, a nagy matematikus mondotta: „A zene hangzó matematika.”                                                                                                          

Rendszerelméleti szempontból felvetődik az a kérdés, hogy egy rendszer – az agy – teljes mértékben megismerheti-e önmaga működését, amihez felül kell emelkedni önmagán? Az autizmus, - amit felfoghatunk az elme két oldala közti egyensúly felborulásának, a két fél szétválásának végletes és speciális formájának – valamint a schizophrenia, és más agyi elváltozás patho-mechanizmusának funkcionális-anatómiai, molekuláris–biológiai és élettani szintű feltárása, majd az adatok közös nevezőre hozatala, szintézise, általában az agykutatás fellendítése – közelebb hozná az elme aszimmetriájának megértését. Vajon specifikus neurotranszmiterek működtetik a szubjektumot, vagy nincs különbség a kétféle tudat fiziológiai mechanizmusában? Ha ugyanazok, tehát univerzálisak az idegélettani és biokémiai folyamatok (mi mások lehetnének?), akkor az agy hogyan működteti, és tartja egyensúlyban az elme aszimmetriáját?   

Tanulmányom célja, hogy választ adjon arra a következő alapkérdésre: „Hogyan lehetünk egyszerre ilyen okosok, és ilyen ostobák?” Hiszem – remélem, nem esem az önhittség hibájába –, hogy értekezésem választ ad a kérdésre. Dolgozatomban leírom, hogy az élet teljességének igénye megköveteli a racionalizmust, az objektivitást, de az irracionalitást, a szubjektumot, az érzelmeket is. Mindkét dimenzió az emberi elme attribútuma, de a személyiséget e két entitás aránya determinálja. Megállapítottuk, hogy alapvető e kettő egyensúlya. Láthattuk, hogy milyen súlyos következményekkel jár bármilyen egyensúly eltolódása. Végső következtetésként megállapíthatjuk, hogy az ember potenciálisan! nagyon okos, (bár intellektuálisan sokszor rest és igénytelen), de szertelen, bizonytalan, befolyásolható, hiszékeny, esendő és önző. Racionális, de irracionalitása sokszor győz a józan énje felett. Az emberiség jövője függ attól, hogy melyik adottságát tartja fontosabbnak és helyezi azt előtérbe.

      Továbbgondolva a morálfilozófusok gondolatmenetét – lám, van pozitív hozadéka is! – ezek a ditirambikus, tömjénező, magasztos emberábrázolások azt a hipotézist, elképzelést generálják, hogy az emberben lakozik egy új, az eddigieken túli szubjektív dimenzió. Az elképzelésem szemléletessége érdekében egy fizikai – a halmazállapot jelensége – hasonlattal élek: Az ember, mint biológiai lény, térben és időben létezik, tehát a tér és idő négy dimenziójában, mint minden anyagi forma, és amelyet a természet törvényei determinálnak: „Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált”. A három ismert fizikai halmazállapoton túl a fizikusok definiálnak egy negyediket is, amit plazmaállapotnak nevezünk. A tudati dimenzión – amellyel az intelligens állatok is rendelkeznek – túl is létezik egy újabb, a szubjektív dimenzió - nevezzük ezt léleknek -, ami viszont tényleg csak az emberé. Ez dimenzió teszi az embert, mint biológiai lényt, szubjektív, érző, sokszor a természettől elrugaszkodott, irracionális, „félig isten-félig állat” személlyé. Az ember gyöngének érzi valóságos eszközeit, és ezért egészíti ki azokat irreális, hatékonynak gondolt mágikus instrumentumokkal. Az ember roppant erőfeszítéseket fejt ki, hogy ezt a nem racionális dimenziót létrehozza, fenntartsa és működtesse. Már az archaikus ember is leküzdte – vagy úgy vélte – barlangrajzaival a valóság abszolutizmusát. A képi ábrázolás már szembeszegülés a feltáratlan világ félelmetességével. Az ember létrehoz egy világot, amiben minden lehetséges. Az archaikus ember védtelen lény, (Prométheusz ezért is vonta védelme alá) nemcsak támadó és védekező eszközökkel szerelkezik fel, hanem az új dimenzióját megjelenítő tárgyaival is: templomokkal, piramisokkal, mauzóleumokkal, totemoszlopokkal, fétis- tárgyakkal, bálványokkal, miáltal kiegészíti önmagát. Ha az ember racionális akarna lenni, ki kéne rostálni mindazt, ami szükségtelen, a „túlszerelkezést” jelenti. Ilyen szelekciónak, mintegy immunreakciónak – mint mondják – áldozatul esnének pl. az emberi érintkezések. Ez az új dimenzió nem fizikai formában létezik, ez elvont, a szubjektumban létező világ, ami csak az ember karakterisztikuma, vagy inherenciája - talán - attribútuma, és erre alapvető szüksége van. Az ember az egyetlen olyan élőlény a földön, amelyik, nem érzi, hanem tudja, hogy meg fog halni. Ennek ellenére tud nevetni, Aquinói Szent Tamás szállóigéjével élve: „A nevetés a lélek pihentetése.” Azonban az elmúlás érzése, az a tudat, hogy halálával megszűnik létezni, elviselhetetlen számára. Kell, hogy valami maradjon utána, és ez, a szubjektív világa, a lélek, az új dimenzió, amelyben örökké él. Amennyiben a morálfilozófusok logikáján haladunk, ez a nem-valóságos világ elengedhetetlen része a tudatnak, akkor ez több mint, karakterisztikum, ez már attribútum. Ha már attribútum, akkor nem választható le a tudatról, és nincs mit tenni. Ha karakterisztikum, akkor van remény, hogy ez a belső világ is plasztikus, változásra képes, bizonyos korokban és történelmi régiókban, képes az adott helyzethez alkalmazkodni. Ennek megvalósulásától, viszont óva intenek, mondván: ha egy társadalom tagjai csak racionalisták lennének, mint társadalom eltűnne. Ha az ésszerűség nevében csak a „fölösleget” mellőzné az életéből, már ez sem valósítható meg lelki károsodás nélkül Ha a modern individuum a mértéktelenségeiből akar kigyógyulni – ha mégis sikerül – úgy lelki világtalan lesz. Ha megkísérli önmagát varázstalanítani, ismét védtelen lesz. A fenti érvelés szerint ez egy ördögi kör, ami viszont a racionális alapokon álló emberből azt a visszás érzést váltja ki, hogy nem szabad a tudományra, a modern világ technológiai csodáira mindent feltenni, mert azok lerombolják a szubjektív világunkat, és a biztonság hamis illúzióját keltik. Elveszítjük a Paradicsomot, - „bár az első emberpár is a tudást választotta!” - lelki szegényekké válunk, hiszen a remény, a hit, és ezeknek rokonfogalmai be vannak ágyazva az emberi létbe, minden szituációba és reakcióba, amelyek az életet alkotják. A vallás ezt a dimenziót igyekszik egyféle mederbe terelni, kisajátítani magának. Az újkori ember hübrisze – amit már az Olympos istenei sem toleráltak – nem adja alább, önhittségében magát Istennek képzeli, a természetet akarja legyőzni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen szép lenne, ha a természetrombolás mögött csak a fenti eszmék lennének.) Azt hiszem, senki nem vonja kétségbe, hogy az eszmék mögött – az irracionalizmus helyett, sokkal prózaibb, kőkemény érdekek - a racionalizmus árnyoldalai (hatalom, pénz, egoizmus) húzódnak meg az. Ezért jó, hogy az elme aszimmetrikus, így képes az egyik oldal dominanciáját visszaszorítani, és a két oldalt egyensúlyban tartani. Ha már visszatértünk a rideg valóság talajára, ki kell mondanunk, hogy a fentiek az emberi elme egyik elvitathatatlan részét képezik, az aszimmetria egyik összetevőjét. Az emberi elmének van azonban egy, az irracionalitással ellentétes - antinómiájának tekinthető -, másik összetevője is: a racionális mag. Nem vitatom az irracionalitás, a szubjektív világ létjogosultságát, hiszen sok pozitívumot fogad magába: empátia, szánalom, szeretet, szerelem, segítőkészség, altruizmus stb. Ezekre az értékekre vigyáznunk kell, ne hagyjuk, hogy a racionalizmus vadhajtásai pl. a technokrácia, a pragmatizmus megfojtsák ezeket az erényeket. Sajnos, mindkét oldalnak megvannak a káros manifesztációi. Érthetetlen, hogy az emberek többsége miért a két véglet (hit - technokrácia) egyikét választja. Az egyikben lemond a világ megismerésének élvezetéről, a másik végletben, az agya helyett egy gépben tárolja „tudását.” Az irracionalizmus térvesztése valóban észlelhető tendencia, és a morálfilozófusok aggálya némileg jogos. De szubjektív világunk sem adja fel könnyen, tudván, hogy a lélek szükségleteinek hálójában élünk. A lélek pedig ígéreteivel, csalétkeivel: túlvilág, feltámadás, újjászületés, öröklét, lélekvándorlás, üdvözülés, boldogság (a szerelemhez hasonló tudatalatti állapot) illúziója – megkísérti gondolkodásunkat. Azért sajnálatos ez a veszteség, mert ami elvész ebből az irracionalitásból, az nem a racionalitást erősíti, hanem valóban elvész, ezáltal lelkiekben szegényebbek leszünk, elveszítjük a belső világunk egy részét, és cserébe nem kapunk semmit.                                                                                                                                   

        Egy, a biológiából kölcsönzött elmélettel hasonlítom össze a két folyamatot. Teszem ezt azért, hogy közelebb hozzam egymáshoz, a látszólag ellentétes, két külön világot jelentő, egymást bizalmatlanul méregető, egymást kissé lesajnáló tudományterületet - a természet- és társadalomtudományokat. Ez próbálkozás, - egyes filozófusok szerint - meddő vállalkozás, aminek cáfolatára a következő fejezetben példákat sorakoztatunk fel. Jöjjön az analógia: A sejtek osztódásakor a kromoszómák végein, szintén DNS-ből álló „védősisak” foglal helyet, amit telomérnek neveznek. A telomérek az idő múlásával lassan de biztosan rövidülnek, és mikorra teljesen eltűnnek, egyúttal az élet is elillan. A szubjektív világból eltűnő részt nem a ráció foglalja el, hanem a mellékterméke a testkultusz, hedonizmus, az alkalmazott, hétköznapi technológia, technokrácia és a valódi emberi kapcsolatokat pótló közösség-oldalak, a „szörfözés”, „lájkolás”, „szelfizés” stb. Ez a virtuális közösség nem számit közösségnek, mert hiányzik belőle a fizikai kontaktus, az ami valóban hatással van az emberre. Ebből a gyors, felületes, gépies információ-átadás jellemzett világból hiányzik az elmélyülés, a sok információ feldolgozása, értékelése. Újólag kijelentem, hogy ez a folyamat bár realitás, de álracionalizmus, praktikum, a robottá-válás első foka. „Ez a jövő!” De ki garantálja, hogy üdvözítő-e ez a jövő, ez a „szép új világ” nincs más alternatíva. Üdvözítő-e ama út, amelyben az emberi kapcsolatokat a computer helyettesíti, példának okáért említsük meg a hivatali ügyintézést, amelyben a hatékonyság maradt a régi szinten, de sokszor meghibásodó, improduktív, személytelen. (Aki volt már szenvedő alanya a telefonos ügyintézésnek, az tudja, miről beszélek.) Milyen szánalmasan rövidlátó – ugyanakkor a rációt nélkülöző - jövő az, amelyben a munkaerőpiacon csak a fiatalok érvényesülnek? Mellőzhető-e az idősebb kor több erénye, tapasztalata, átfogó tudása? Milyen marginális, szűk érdeket képvisel az a „racionalitás”, hogy automatákkal, robotokkal helyettesítjük az emberi munkát, miközben már hárommilliárd munkanélküli tengődik a Földön. Fel kell ismerni, hogy a robotokra, automatákra épülő társadalom elpuhul, ellustul, dekadensé válik, elveszti életerejét. „Ez a fejlődés!” Lehet, de hová vezet? A technokrácia már nem tűr meg – felesleges ballasztnak tartja - semminemű irracionalitást, beleértve az etikát, a hitet, de közömbös a művészetek, hovatovább az ember szubjektum iránt is. Tegyük helyére az informatikát, a technokráciát, amely csak eszköz - de nem cél és nem fétis. A modern technológia kitűnő eszköz lehetne a műveltség növeléséhez, a tudomány titkainak megismeréséhez, akár mindennapjaink racionális, alapszintű tudományos szemléletéhez. Alapszintű természettudományos ismeretekre a világ objektív látásán kívül, önvédelmi szempontból is szükség van, hogy ne essünk áldozatává pl. az áltudományos „gyógyítóknak”. E gépies civilizáció elhatalmasodásával, a pozitív irracionalitásban rejlő emberi értékek visszaszorulásával, lassú eltűnésével válik szorítóvá az irracionalitás hiánya, rádöbbenünk mennyire fontos volt számunkra a szubjektum diszkrét bája. A felvilágosodás korának gondolkodói nem ezt értették a racionalizmus, a ráció hatalma alatt. A számítógépes, a mechanikus logika, a „mesterséges intelligencia” valamint az emberi ráció, a józan ész között, alapvető – ma még felderítetlen – de lényegi különbség van. A kérdés analóg a fizikusok közötti vitával, amelyben a gyakorlati logika határát nem túlhaladó relativitás elvének talaján álló fizika ütközik, a modern technológiára épülő, a spekulatívnak tűnő kvantumfizikával. Ez az ellentmondás először az ógörög Zénon filozófiájában bukkan fel. Levezetése szerint, a tér és az idő végtelen oszthatósága lehetetlenné teszi a mozgást. Elméletét az „Akhilleusz és a teknősbéka” metaforával igyekszik szemléletessé tenni. A biológiai mozgás-forma, az agy működése magába foglalja a kémiai- és fizikai mozgásformákat, továbbá a matematikát is -, remélem ez az eszmefuttatás nem idealizmus –, de több mint eme mozgásformák összege. E nagyon fontos elméleti kérdés mögötti rejtélyek felderítésének feladata, a jövő természetfilozófus generációkra hárul. Ennek ellenére, el kell fogadnunk, hogy az ember már túlhaladta a mágia, a mítoszok, a rítusok korát, a szubjektív dimenzióját új alapokra kell építenie. A történelem mágikus korszaka, a miszticizmus fokozatos visszaszorulásával végbemegy a világnak a varázslat alóli feloldása, és a racionális cselekvések korszaka jöhet el.

A liberalizmus komoly sikereket könyvelhetett el a gazdaság, a politika és az ideológia területén, nem úgy a társadalmi folyamatok területén. A liberalizmus feléledése, - mivel nem érintette meg a társadalom jelentős részét, hiszen megkérdőjelezi a társadalom zömének munkát adó modern ipari civilizáció szerkezetét, - ezért csak alternatív - posztmateriális értékek mentén alakulhatott ki. A 60-as évek ellenkultúráinak örökösének tekinthető alternatív mozgalmak ideológiai gyökerei főképpen az anarchizmus szellemi és mozgalmi kétes szokásrendjéhez kapcsolhatók. Ennek ellentételeként megerősödött a konzervatív, tradicionális polgári értékeket vallók tábora Érdemes megemlíteni, hogy ezek az alternatív mozgalmak milyen alapelveket állítottak fel: 1. a munka társadalmának elvetése, 2. a makrótársadalmi-politikai intézmények elutasítása, 3. az életforma, életstílus, életmód alapvető megváltoztatása, és annak hirdetése, reklámozása, propagandája. Arra is érdemes kitérni, kik alkotják ezeknek a mozgalmaknak társadalmi bázisát. Nos, a jóléti állam haszon-élvezői, eltartottjai: diákok, egyetemisták, háztartásbeliek, munkanélküli, munkakerülő fiatalok, nyugdíjasok, tehát mindazok, akiket nem fűznek erős kötelékek a munka társadalmához, ráadásul sok szabadidővel rendelkeznek, amit valahogy az életstílusuknak megfelelően, „illően,”„agyon kell ütni”. Felmerül a kérdés: lehet-e ezeket az alternatív mozgalmakat a polgári társadalom számára integrálni? Több évtizedes tapasztalat azt mondatja, hogy az alternatív-zöld mozgalom mérsékelt-pragmatista szárnyán kívül nem voltak sikeres az integráció, még feltételesen sem. A zöldek integrációjának pozitív hozadéka volt, nevezetesen a környezetvédelem, az energiatakarékos szerkezetváltás tekintetében, a környezettudatos szemlélet kialakításában.            

A liberalizmus a mitológiai Anteushoz hasonlóan újra és újra talpra áll, meg-megváltozva, az adott korszakhoz igazodó alapelvekkel. Röviden összefoglalva, a liberalizmus történetében három nagy, progresszív korszakot különböztethetünk meg. Az első nagy korszaka a szabadság-eszmény jegyében született meg a XVII. században, amely az európai progresszív változások előmozdítója volt, reális programokkal. A második korszakát – felismerve a gazdaságba történő szociális-, illetve válságellenes célzatú állami beavatkozás szükségességét - a szociálliberális korszaka jelentette. Mint az előbbiekben kifejtettem, az 50-es évektől kialakult a jóléti állam, amely válságba jutott, a túlzott szociális ki-adásoknak a kelleténél több haszonélvezője miatt. Az egyéni, politikai és gazdasági szabadság rovására történő kiterjesztése – egyesek szerint – azonban ismét a szabadságeszme jegyében – vagy ürügyén – történő megújulást hív életre, de most már a szociális biztonság és a politikai demokrácia bázisáról. Sokan ezt az ismételt felújulást tartják az európai liberalizmus harmadik progresszív korszakának, amelyben már a neoliberalizmus túlzásait lehet tetten érni. Hosszan lehetne elemezni, hogy a liberalizmus milyen formációt mutat különböző régiókban: Észak-Amerikában, Nyugat-Európában, Közép-Európában, de ez szétfeszítené tanulmányunk kereteit. Egy érdekes jelenségre azonban felhívnám a figyelmet, jelesül a németek viselkedésére. A németek nem csinálnak semmit félszívvel. Esetükben az agymosás nagy hatásfokkal működik, ha egy nézetet mint magot elvetnek, az előzően termékeny talajra hullt, kitartanak mellette végig, a katasztrófáig. A nácizmus erkölcsi terhe olyan kompenzálási komplexust idézett elő, hogy átmentek a másik végletbe. Hasznosabbnak vélem a jövővel foglalkozni, azért, hogy a jövőben, vagy a jelenben tervezett korszakváltás milyen irányba – liberális, vagy konzervatív – menjen, milyen utat válasszunk? Mehetünk a már felvázolt neoliberális, az anarchiát potenciálisan magába foglaló libertinizmus zsákutcájába, vagy a szabadságot, az alapvető emberi jogokat alkalomadtán korlátozó, a fejlődést időnként gátló konzervativizmus irányába. Véleményem szerint ötvözni kell a két utat, a másik tanulmányomban vázolt az „egyensúlyra való törekvés” elméletének szellemében. Ennek a liberális-konzervatív szellemi program megvalósulásának kezdeményét, kísérletét láthatjuk az angolszász országokban, ahol a liberalizmus és konzervativizmus sajátosan és tradicionálisan összefonódott, bár az egyensúly a liberalizmus dominanciája felé tolódott el, - ami nem véletlen. A liberalizmus irányába történő eltolódás logikus, és nyilvánvaló, ha belegondolunk a kozmopolita liberalizmus és a nemzetállamokat eltörölni kívánó globalista tőke szövetségének tényébe. Pedig a valódi egyensúly léte a jövő szempontjából rendkívül fontos, mondhatni létkérdés, mert a szabadság, az egyén kiteljesedésének maximális biztosítása mellett, az emberiség jövőjét fenyegető veszélyekre való felkészülés, azok kivédése, megakadályozása összefogást és – sok esetben – az egyéni érdekek feláldozását igénylik. Ez a két ideológia egymás kiegészítőjévé, egymás hibáját kioltó, egymás erényét erősítő, egy hatékony szintézist, egy az alkotórészeket egyenként felülmúló, stabil ötvözetet kell, hogy alkosson. Ha figyelmesen hallgatjuk a liberális okfejtéseket, élő és eklatáns példáját láthatjuk egy szellemi irányzat dogmatizálódásának, nézeteiket kőbe vésett örök igazságnak, megkérdőjelezhetetlen tabunak gondolják. Ekkor már nem tűrik a vitát, de a párbeszédet sem. Erre a folyamatra a történelem számos példát nyújt: a keresztény vallás rettegett több vadhajtása: az inkvizíció, a pogromok, az egyházhasadás, a protestantizmus elleni vallásháború, vagy a muzulmán vallás „szent háborúja”, a dzsihád dogmája, és a közelmúlt agyréme a kommunista terror. Az említettek intő példák, egy tisztának induló eszme agresszív dogmává válásának. Mint láttuk a „magasztos eszmék” oltárán embermilliókat áldoztak már fel. A liberalizmus is már számos áldozatot követelt, azáltal, hogy nem szabott hatékony korlátokat, korlátozza a szólás- és sajtószabadságot. (Felesleges tagadni!) Az emberiség eddigi történelme konfliktusok, háborúk története volt. Ma is ezt látjuk a nagyvilágban, különböző – néha mondvacsinált – okok miatt. Amennyiben nem születik meg egy globális konszenzus, egy szükségszerűen bekövetkező általános, globális háborúban mindenki elpusztul. Az emberiség, S. Dali: A polgárháború előérzete című festményén vizionált módon széttépi önmagát.          

Az életmódot, életstílust, életformát természetesen nemcsak a gazdaság, az életszínvonal határozza meg, hanem szubjektív, kulturális tényezők is, sőt talán ez a dimenzió erősebben, hiszen a tudat eme dimenziója, csak az emberben található meg. A liberalizmus ezt a szubjektív dimenziót figyelmen kívül hagyja, mint azt már elébb megemlítettük. Egy egészségesen fejlődő, minden a társadalomba beilleszkedni képes és erre hajlandó ember érdekét figyelembe vevő társadalomnak ezzel élni – nem visszaélni - tudni kell. Ezt a - kissé utópisztikusnak tűnő - társadalmat irányító állam nem lehet paternalista, manipulatív, igazságtalan, kettős mércét alkalmazó, de maximálisan kell segítenie az egyéniség fejlődését. Lehangoló, hogy a fenti elvárások, amelyeket minden, a közösség érdekét is szem előtt tartó ember számára kedvező társadalom iránt támasztunk, az utópiának minősül. Egy ilyen társadalom még nem ideális, a platóni filozófia értelmében.                                                                                           

Az utópista a jelent állítja potenciális katasztrófaként, s ezzel a jövőt veszi védelmébe. Ezt nevezhetjük negatív utópiának, amely kritikus a jelennel szemben, felhívja a figyelmet a veszélyre, a negatív tendenciákat elméleti úton extrapolálja, és ezek alapján bizonyítottnak látja a jelenlegi állapotok jövőbeni kudarcát. Ez a fajta utópiák egy jelentős része tulajdonképpen nem is utópia, inkább tudomány, futurológia, amely természet-tudományos alapokon nyugszik. Ezekkel a katasztrófák előrevetítésekről szóló tudományos igényű elemzésekkel nap, mint nap szembesülünk, olvashatunk. Ugyanakkor ezen utópiák – mint megjegyeztük - pozitívnak is tekinthetőek, hiszen féltik az emberiséget, - „nem ellene, érte haragszanak” – az élhető jövő érdekében javasolnak megoldási lehetőségeket. A jövőt veszélyeztető valóban létező kockázatok - a betegségek megelőzéséhez hasonlóan, ha időben felismerjük és komolyan vesszük - elkerülhetők.               

A pozitív utópiára kitűnő példa Platón némely műve, amelyben a politikával, a platóni filozófia legfontosabb aspektusával foglalkozik. Melyik a lehető legjobb rendszer (Az állam)? A legjobb megvalósítható rendszer (Törvények)? Miben áll a helyes politika? Platón szerint az igazságosság a legfontosabb társadalmi tényező, és az a legjobb állam, amelyben a legnagyobb tudással bírók, a filozófusok az állam vezetői. Korunk rácáfol Platónra, bár ez az értelmiség sem az igazi!    

 A negatív utópiák gyöngyszemeket szültek (I, Asimov: Az alapítvány trilógia, A. Huxley: Szép új világ, G. Orwel: 1984 ), de ebben a szellemben fogant a világ-irodalom legnagyobb remekműve,: Madách: Az ember tragédiája is.

A fent vázolt objektív veszélyekre, azok kivédésére, prevenciójára kidolgozott megoldások, metodikák kidolgozására, az erre szakosodott természettudományos képzettségű kutatók feladata, akik ennek a feladatnak eleget is tesznek, amennyiben a társadalomtól, és a polgárok által megválasztott politikusoktól erre megbízást, meg-hatalmazást és pénzt kapnak. A negatív társadalmi tendenciákra, a jövőt veszélyeztető káros irányzatokra történő figyelmeztetés azonban a társadalomkutatókra hárul. És itt a bökkenő: mivel a társadalomtudományok nem egzakt tudományok, azaz szubjektívek, tehát honnan tudjuk, hogy kinek a birtokában van a „bölcsek köve”? Melyik irányzatnak – liberális, vagy konzervatív – van igaza? Tisztában vannak-e azzal az emberek, hogy ha rossz úton megyünk, akkor egy „kritikus pont” túllépésével már nincs visszaút, és a katasztrófa elkerülhetetlen? Napjainkban eszmei téren a liberalizmus van szinte hegemon helyzetben. Mivel a hangadó értelmiség az liberális, az objektív, mérsékelten konzervatív értelmiség még gyenge, ezért a liberálison kívül más hangok nem is engedélyezettek, ezért a jövő útja, mintegy, kijelöltetett. (Sajnos, napjainkra veszélyesen megerősödött egy konzervatív, de annál agresszívebb irányzat, a fundamentalista iszlám, amely kialakulásának okai között komoly szerepe volt a nyugati hatalmak agresszív térhódító, leigázó politikájának is.)                                                                                           

Tanulmányom témája a liberalizmus kritikája, célja a jövő útjának alapos, felelősségteljes megfontolására, átgondolt kijelölésére, az irányzatok közötti optimális egyensúly betartására történő – remélem, nem hiábavaló – felhívás, figyelmeztetés.

Laikusban, és szakemberekben egyaránt, sokszor felmerül az agykapacitás kihasználtságának kérdése, amely iránti érdeklődés jogos, annak az ismeretnek fényében, hogy - az idegkárosultak kivételével – minden ember közel azonos számú idegsejttel és közel egyenlő agymérettel születik. Ugyanakkor az emberek szellemi képessége megdöbbentően tág határt és szélső értékeket mutat. Ez valóban csökkent használatot bizonyít. Több elmélet létezik e paradoxon magyarázatára. Egyesek szerint a szinapszisok száma, a különböző agyterületek kapcsolatának mértéke, foka a meghatározó, mások szerint az idegsejteket tápláló neurogliasejtek száma. Több becslés létezik a kihasználtságot illetően, de ezeknek nincs tudományos alapja. Mihez képest? E kérdésnek megválaszolása jelenleg lehetetlen, hiszen sem az információ tárolását nem ismerjük, sem általánosan az emberek, vagy konkrét személy agykapacitását nem tudjuk tudományosan definiálni és mérni. Tény, hogy a gondolkodás intenzitása, hatékonysága, minősége nagyon széles határok közt mozog. Ha következtetéseket próbálnánk levonni egy zseni és egy átlag alatti ember intellektuális szintjének különbségéből, politikailag ingoványos területre vetődnénk. Egyébként is értelmetlen a kérdés annak fényében, hogy agy-kutatók szerint a tanulás nehézsége együtt növekszik a felveendő információ mennyiségével, nem úgy, mint az elektronikus információtárolásnál. Továbbmenve az analógia vonalán: Ha nincs input, nincs output sem. Ha egy szervet nem használunk, az elsorvad. (Tudományos tény, hogy az Alzheimer-szindróma és a demencia később manifesztálódik az idős korban is intenzíven gondolkodó egyénekben.) Objektíven összevetve az embert felülértékelő véleményeket, nézeteket Nietzsche intellektuális-arisztokratikus megvető véleményével, valószínű, hogy valahol a kettő között rejtőzik a való. A filoszok az általuk elképzelt ideának szeretnék látni minden embert. Sok társadalomtudós még ma is azt gondolja, hogy a biológia törvényi az emberre nem vonatkoznak. Ez szemlélet eklatáns példája a tapasztalat és a spekuláció tökéletes ellentétének. Tapasztalat!? A filoszok most megvetően felhorkannak: Mindez csak üres, a felszínt karcolgató empirizmus! Hát lehet, hogy annyi okos ember tévedjen? Ezekben a művekben a szóban forgó témáról, ha objektíven vizsgáljuk őket, szinte kivétel nélkül kiderül, hogy nem objektív következ-tetéseken, hanem feltételezésen alapulnak. Feltételezés a tévedés szülő-anyja! Valószínű, hogy ha időnként leereszkednének az elefántcsont-tornyukból, a földhözragadt való világba, más lenne ez az idealizált kép. Márai Sándor is felemelte szavát a tömegember lelki típusa ellen: „Olyan harsány örömmel barmosítja el a világot, hogy bömbölése előtt néha a legjobbak is csüggedten elhallgatnak. A szellem a számára eleve gyanús” Az elméletet összevetve, szembesítve a rideg valósággal, az elvont óhajjá légiesedik, amely nem vesz tudomást a valóság, gyakran nagyon is kiábrándító tényeiről. Teóriát gyártani a gyakorlat kontrollja nélkül, meglehetős felelőtlenség. Hobbes: „Aliter in theoria, aliter in praxi” (Más az elmélet, és más a gyakorlat.) Hasonlóan vélekedik Goethe is: ”Szűrke öcsém, minden teória,/s az élet aranyfája zöld” A morálfilozófusok azon tételét sem tudom elfogadni, hogy a középszerűségből történő kitörési kísérlet nem más, mint az emberi sorból való kilépés, valamint, hogy „az emberi lélek nagysága abban áll, hogy tudjon megmaradni a középszerben.” Még akkor sem, ha Pascal mondta. Egyébiránt is, Pascal sunyi méricskélése, latolgatása, a hit kapcsán, számomra hiteltelenné teszi őszinteségét, erkölcsi kérdéseket illetően. Ady – önmagát nem megtagadva - indulatosan utasította el a középszert: „Én nem leszek a szürkék hegedőse!” Ha megvalósulna az iménti, egalizáló, nivelláló, fűnyíró elv, ez esetben az intellektuális kiemelkedés, a mindent tudás vágya, az alkotás vágya és igénye, mindezen értékek egy szellemi Prokrusztész-ágy prédájává válnának, hiszen az ember egyik legértékesebb tulajdonsága a világrengető tettekben való rendíthetetlen hit. ”A mindenséggel mérd magad!” Aki kiváló lehetne, de beéri azzal, hogy középszerű marad, arra nincs mentség. A középszerűséget ne tévesszük össze a megfontolt középúttal, vagy az egyensúlyra való törekvésnek. Nem tartom azt sem nagy tragédiának, amit Lefébvre mondott az irracionalitások átalakulásának törvényéről szólva, hogy a szent, a mágikus, a rituális, amelyek a mindennapok szerves részei voltak, a racionalitás térnyerésével, erősödésével átalakultak, degradálódtak. A rítusból gesztus, a mítoszból legenda, történet lett. Ami kozmikusan szent volt, az művészetté, vagy játékká alakult. Minél inkább fogy a hit a mítoszból, annál erősebben cseng ki belőle a játékos hang. -  A művészet miért is alábbvaló, mint a szakralitás? -  Megvallom, értetlenül állok e régmúlt iránti nosztalgia előtt, ugyanis létezik olyan kozmikus, és az állandó változás objektív folyamata, amit fejlődések nevezünk. A rövid, és vázlatos eszmetörténeti részben igyekeztem kifejteni, hogy az európai történelemben milyen eufórikus érzést váltott ki a mítoszok, a szakrális dogmák alóli felszabadulás, amely lehetővé tette a „görög csoda” időszakát, a reneszánsz, majd a felvilágosodás korát. Ez a fejlődés tette lehetővé a tudományok szárba szökkenését is. Az átalakulásból keletkező hiátust, jó esetben a tudomány tölti ki, rosszabb esetben a hedonizmus és a nihilizmus. Rajtunk múlik. Hát nem felemelő érzés a tudás, magyarázatot keresni, találni, hogy milyen és miként működik a világ, hogyan alakult ki, majd fejlődött az élet, a tudat, milyen fizikai, kémiai, biológiai törvények léteznek, s azok által hogyan változik, formálódik, fejlődik az anyag? A tudomány által megszerzett tudás, kapcsolatot, összhangot teremt köztünk és a természet titkai között. Az ilyen szerencsés ember nagyobb és izgatóbb csodában részesül, mint amit a vallás nyújt. Úgy tűnik, hogy minden ember „lelke” igényli a felemelő spirituális élményt. Ezt az élményt számomra az evolúció, a természet és az univerzum csodáinak fürkészése, felismerése nyújtja. Kétségtelen, hogy egyszerűbb a villámot úgy elfogadni, mint Zeusz (isten-)nyilát, kézenfekvőbb, hogy a Nap forog a lapos Föld körül, hiszen ezt látjuk. Tudás híján mindig a babona állt a tettek hátterében. A történelem magyarázata valóban egyszerűbb ilyetén megközelítéssel: „Isten a történelem ura, minden az ő akaratának alávetve történik. Isten minden nemzetnek adott egy földrészt”. E kijelentés okozta sokkot, majd elkeseredést csak fokozta, hogy eme „mélyenszántó gondolat” nem a középkorban, hanem a napokban hangzott el, egy – megélhetési, de a közvéleményt befolyásolni képes - politikus szájából. (Attól tartok, ez a múltba visszavezető tendencia egy intellektuális válság, a vég kezdete.) Elfogadom, hogy egy esztétának, egy filosznak lehangoló és illúzió-romboló belátni a „földhözragadt” realitást, nehéz elfogadni a természet-tudományok objektív megállapításait. „Milyen szánalmas, izzadtságszagú, vulgáris az gondolat, hogy a magasztos szerelem, az bizony biokémia”, a fogantatás és szülés nem misztikum, hanem természetes biológiai mechanizmus, valamint, hogy a kizárólagosan embernek kisajátított tulajdonságok is – elkerülve behaviourizmus és a szimplifikáció csapdáját - jórészt, az evolúció magas szintű képződményei.

El kell ismerni, hogy a liberalizmus elvileg, megfelelően adagolva, egy, erre az emelt szintre felnőtt társadalom számára valóban nemes és követendő eszme lenne, ha számos alapelveit nem involválták volna más eszmerendszerek. Mint már említettem volt, ennek széles körben történő, kellő racionalitással átgondolt gyakorlatához egy szellemileg, erkölcsileg felnőtt társadalom szükségeltetik. Amennyiben időnek előtte, nem a megfelelő dózisban adagoljuk, akkor egy betegség, a pubertas praecox-hoz hasonló állapotba kerül a társadalom. Az analógiát kifejtve: a nemi fejlődés, az ivarérettség, alapvető kritériuma a felnőttségnek, elengedhetetlen feltétele, faktora a teljes életnek, de a normál pubertáskor előtti ivar-érettség, szellemi és testi retardációt eredményez.            

 A múlt ismerete nélkül lehetetlen a jövőt kiszámítani, irányát extrapolálni. Nem nehéz – és nem erőltetett - párhuzamot vonni a Római Birodalom és jelenünk között. Természetesen, nem kívánjuk részleteiben felidézni a dicső múlttal, de dicstelen bukással végződő birodalom történetét, - ez intellektuális minimum – de erősen leegyszerűsítve, a bukás legfőbb okai a barbár népvándorlás, és az állam érdekét mindenek fölé helyezett tudat és erkölcs, a köztársasági római erények eltűnése, az eltúlzott individualizmus, valamint a hedonista attitűd térnyerése voltak.      

    Lehet és kell tanulni a múlt hibáiból, ha felismerjük a történelmi hasonlóságokat, és igyekszünk kikerülni azokat a csapdákat, amelyekről bebizonyosodott, hogy zsákutca volt. Röviden vázoljuk fel korunk történetét, az ipari társadalmak korszakait.  Először az ipari-technológiai magas szintje alakult ki, amelynek eléréséig a kapitalista gazdaság dinamikáját elsőként, főleg a belgazdaságra szorítkozó, modern technológiára épülő tőkés iparágaknak, a tradicionális ágazatok rovására történő fokozatos, de egyre intenzívebb kiterjesztése, a külgazdaságban pedig a fejletlenebb országok felé irányuló piacszerzés, a fogyasztási cikkek kereskedelmi exportja adja. A kapitalista gazdálkodás globalizációja, a modern technológia és termelési módszerek, termékszerkezetek elterjesztése a fejletlen országokban a hazai ipari termelés, a gyárak bekebelezését, a hagyományos ágazatok sorvadását, a fejlett országokban viszont az extenzív kapitalizmus válságát eredményezte. Ezt a korszakot a tömegfogyasztás korának nevezhetjük. Ez maga után vonta a fogyasztói társadalom kialakulását, amelyben a gazdaság húzóágazatává a tartós – de egyre rosszabb minőségű – fogyasztási cikkeket gyártó vállalkozások és szolgáltatások váltak. Ezen ágazatok a társadalom figyelmét a kínálattól a kereslet, a termelésről a fogyasztás felé irányították. Az ipari-technológiai érettség státuszának elérése után több irányba lehet fordulni. 1.: expanziós-katonai célok elérése, 2.:a fogyasztói társadalom megteremtése, 3.: a jóléti állam kialakítása. Mindegyik alternatívára lehet példákat említeni, amitől most természetesen eltekintünk. Létezik azonban ezeknek együttes megléte, keveréke is, amelyre már hoztunk példát. A fogyasztói társadalom, korunk realitása. A tömeg-fogyasztás, és a jóléti állam megteremtése sok esetben azonos pályára fut, mindazonáltal különböző utakon kívánják megvalósítani. Nem kívánunk a közgazdasági fejtegetések irányába elcsábulni, ezért ezt az elmefuttatást most lezárjuk. Az azonban megemlítendő, hogy a piacgazdaság kizárólagosságát igyekeznek a vállalatok tompítani, és az államok, egyre inkább a tervezés felé fordulnak. A piac szerepét a tervezés veszi át, a modern ipari szervezet lassan egybeolvad az állammal. (Kitűnő példa erre Dánia. Az utóbbi évtizedben több Nobel-díjat is kiosztottak a tervezést preferáló közgazdászok között.) A nagy részvény-társaságok ma már nem a profit maximalizálására, hanem az üzlet biztonságára, a technikai fejlesztésre, innovációra, valamint a társadalmi presztízsük javítására törekednek. A tervezés a kiugróan magas jövedelmek keltette feszültségek tompítását is szolgálhatja. A társadalmi tervezés és beavatkozás két egymással ellentétes irányát figyelhettük meg. Az egyik út, amely egy a mindent felforgató, nagyméretű társadalmi forradalom alternatívájaként kidolgozott tudományelméleti koncepció, amelyik a speciális, részleteket érintő korrekciókat, a reformokat javasolja. A másik út, a libertáriánus progresszív út, amely szemben áll a józan, mértéktartó társadalmi reformok, a kisméretű állami beavatkozások koncepciójával, és mint a klasszikus liberalizmus mai követője, szószolói az individualizmus, az antietatizmus és a szabadpiac hívei, hirdetői. Az antagonisztikus ellenfélről, a szocialista forradalom híveiről ne is essék szó. A nyugat-európai országokat jellemző folyamatos gazdasági fejlődés, a jövedelmek szociális szempontú állami szétosztásának növekvő aránya, a széleskörű „szociális-háló” kiépülése viszonylagos társadalmi béke, a társadalmi csoportok közötti érdekegyensúly mellett ment végbe. Ezt az 50-60-as évektől tartó, főleg Nyugat-Európára jellemző korszakot nevezzük a jóléti állam korának. A jóléti állam lényege a jövedelmek, a táplálkozás, a lakás, az egészségügy és oktatás egy alacsonyszintű, de biztos állami szavatolása, minden állampolgár számára politikai jogként, - nem jótékonysági – megadatott. A baloldali törekvések, az érdek-érvényesítési mechanizmusok túlzott követelése, ami a szociális jogok „mértéktelen” kiterjesztéséhez vezetett, kezdte aláásni a gazdaság ösztönzési rendszerét, a jóléti állam saját alapjait kezdte rombolni. A számos kedvezőtlen közgazdasági és politikai ok, valamint, az, hogy egyre több lett „potyautas,” – mivel az ingyen dolognak nincs becsülete, tehát pazarol, - mindezen kedvezőtlen jelenségek következtében a jóléti társadalom a válság jeleit kezdte mutatni. Ezt a korszakot nevezték szocialista terminológiával a „rothadó kapitalizmusnak”.         

Erre a nagyon vázlatos és szimplifikált kitérőre azért volt szükség, hogy alapfokon megértsük, hogy a gazdaság miként befolyásolja az életmódot, életformát. A II. világháború utáni nemzedékek csalódottsága, anarchikus lázadása mind az USA-ban, mind az egyre inkább amerikanizálódott Nyugat-Európában újra és újra kirobban, mert – úgy vélték - nem történtek meg a remélt, valódi társadalmi változások. A fiatalság egy része tehát – noha cél nélkül – lázadozott: általában a polgári életforma ellen, szabadságot követelt a szükségszerű ellenében, a „csak azért is”, a féktelen önérvényesítés szándékával. Az életformák pluralitásának forradalmát a gazdaságilag fejlett nyugaton az alábbi tényezők alapozták meg: A tömegtermelés, a tömegfogyasztás, kialakította a fogyasztói társadalmat, aminek köszönhetően növekedett a szabadidő. A 60-as évek (68-as diáklázadások) diák- és ellen-kulturális mozgalmai egy új, az előző generációktól szögesen eltérő életmódmintákat hoztak a felszínre, amelyek végül áttevődtek az egész társadalomra. A korábban deviánsnak mondott viselkedési formák, (homoszexualitás, kábítószerezés, promiszkuitás, munkakerülés stb.) életstílusok elfogadottá váltak. Az állam, a jogrendszer – először választási kényszerből, majd önként vállalva, hiszen ebben szocializálódtak – követte ezt a trendet. Be kell látnunk, nem elfogadható a liberálisok azon követelése, hogy minden szélsőséges emberi vágy, emberi joggá emelkedjen. Adódik egy feltételezés: a politikai döntéshozók – a valamit, valamiért elv alapján – a felső réteg bűntetteinek enyhe megítéléséért cserébe, a bűnözést általában enyhén, liberálisan kezelték. Megnő a vallási és etnikai csoportok „önazonosság-tudata”, amely számos szubkultúra, -izmus megszületésében nyilvánult meg. Remek filmek, (Szelíd motorosok, Hair) és írásművek szólnak (Keruac, Ginsberg, Osborne, Capote és más beat író) – hitelesen -  erről az életérzésről és korszakról.

Az ember rendszertani, tudományos neve: Homo sapiens. Számos érvet felsorakoz-tathatnánk eme elnevezéssel szemben, de megkérdőjelezhetetlen, mert ez dogma és tabu. Ahogy a kultúrához való viszony, úgy az értelmi képességek tekintetében is széles a skála. A sapiens (értelmes, bölcs), mint differentia specifica egyszerűen eufemizmus, szó sincs homogén populációról. Helytelen, irracionális, túlzottan megszépített ez az elnevezés. Részletekbe nem kívánok bocsátkozni, a levezetés megtalálható Az aszimmetrikus elme című esszében. Csak a kultúra (a tudomány, a művészet, az erkölcs, a pozitív tradíciók) az, az entitás, ami kizárólagosan csak az emberre jellemző, ez az, ami meghatározza az embert. Tisztában vagyok a faj fogalmának genetikai meghatározottságával, tehát nem kérek senki részéről kioktatást! Maradjunk a biológiai megközelítésnél. A természetben az evolúció törvényének engedve, a szelekció eszközével, minden faj tökéletesedik. Csábító lenne kitérni az elméleti biológia „az egyszerű”, „a bonyolult”, a fejlettség kritériumainak természet-filozófiai szintű definiálásába, a termodinamika – entalpia csökkenésének, entrópia növekedésének – rejtelmeinek elemzésébe, de mindezek taglalása – akár erősen szimplifikálva is – meghaladná tanulmányunk témáját és keretét. Az ember szinte minden szempontból szembemegy a természeti törvényekkel, mit sem törődve a jövőben várható veszélyekre. Természettudományi műveletlenségük következtében nem ismerik el a nemiség (gender) biológiai meghatározottságát, azt ostoba módon a szabadság kategóriájába helyezik. ( Nem kell már sok idő, amikor betiltják a fizikát-kémiát, mert a proton visszaél a cca. kétezerszeres nagyságával, és egy kényszerpályára utasítja az elektront. A matematikát már rasszista tudománynak minősítették.) Az emberi felfuvalkodottság, az önhittség, a végtelen önzés, az önmagát istennek képzelés, a hübrisz lesöpri magáról az emberi faj, és a bolygó jövőjéért kiharcolt – birtoklás mellett megkapott – felelősséget. Az emberiségnek is el kellene fogadni, hogy valamit valamiért. Nem tudom Madáchot nem idézni:                                                                                                                                                      

„Te nagy konyhádba helyzéd embered /                                                                                               S elnézed néki, hogy kontárkodik, /                                                                                              Kotyvaszt, s magát istennek képzeli./                                                                                                                                                                          

De hogyha elfecsérli s rontja majd /                                                                                                         A főztet, akkor gyúlsz késő haragra./

Miért gondolja az ember, hogy a kizökkent időt helyre lehet állítani, az      irreverzibilisen tönkretett környezetet, az emberi faj genetikai romlását, a növény- és állattársulások eredeti egyensúlyának felbomlását vissza lehet fordítani? Miért gondolja az ember, hogy a Föld csak az övé, és büntetlenül, következmények nélkül mindent kisajátíthat?

     Az evolúció immár 3 és fél milliárd éves története során kikényszerítette a fajok egyre magasabb és magasabb szintre emelkedését, ami a génállományuk fejlődését, a környezethez való alkalmazkodásukat teszi lehetővé. De a környezet romlása eljut egy olyan szintre, amelyhez már nem lehet alkalmazkodni! A fejlődésnek számtalan egyed esik áldozatul. (ismét: valamit, valamiért!). Az ember nem akarja, nem tudja elviselni szerettei elvesztését, sőt önmaga természetes halálát sem, de nagy élvezettel és kreativitással irtja a számára haszontalannak vélt fajokat, sőt fajtársait is. Az ember semmit nem hajlandó elfogadni, ami veszélyezteti saját létét. Sokan a tényeket sem fogadják el a „majd csak lesz valahogy,...soha nem volt, hogy valahogy ne legyen” és hasonló primitív álbölcsességek mögé bújnak. Úgy tűnik, hogy az emberi elme primitív önvédelmi mechanizmusa tagadja mindazt a valóságot, aminek feldolgozása túl nagy stresszt okozna az agy érzelmi része számára. Az ember fejlődését a gén-állományán kívül egy, csak az ember sajátjaként ismert entitás, a kultúra biztosítja. (De ez nem kompenzálja a génállomány környezeti ártalom okozta, valamint természetes és elvileg megakadályozható romlását.) A kultúra – a génekhez hasonlóan – öröklődik, a mémeknek nevezett replikátorok segítségével. Sajnos ellent kell állnom a mémelmélet kifejtése csábításának. Ez az elmélet megcáfolja a liberalizmus kizárólagos individualitási, a tradíciók, a hazaszeretet, egyéb nemes eszmék elvetésének elvét. Az elmélet megmutatja, hogy a kultúra léte, javainak birtoklása milyen fontos az ember társadalmi, szociális fejlődése szempontjából. Megmutatja még, hogy az individuumok szellemi szintje milyen fontossággal bír az értékek átadásában, illetve az értékék szükség szerinti, a közösség túlélése érdekében tett pozitív irányú változtatásában. Be kell látnunk, hogy fajunk fennmaradásának, további emelkedésének záloga az értelem, az ész, az intelligencia. Nehéz belátni, hogy ennek a vívmánynak rombolói, elutasítói, az ember differentia specifikumát jelentő tulajdonsággal nem rendelkező egyedek miért élveznek a társadalom értékes tagjaival egyenlő jogokat. Miért a társadalom jobbik felének kell meghunyászkodnia a csőcselék előtt, miért nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk? Miért kell eltűrni a tisztességes állampolgároknak, szabadságuk korlátozását, javaik, biztonságuk védelmét egyre fokozni, a hitványak félelemkeltő, antiszociális viselkedésükkel szemben? A bíróságok miért a butáknak kedveznek olyan perekben, amelyekben egyértelműen nyilvánvaló az ostobaság?: (Egy idős nő a mikrohullámú sütőben szárította a macskáját, és szegény pára nyílván elpusztult. Megnyerte, az eszközt forgalmazó cég elleni pert, mert nem volt külön feltüntetve, hogy nem lehet macskát szárítani! Egészséges jogrendű országban elítélik állatkínzás vádjával. Egy másik döbbenetes hír, a sok közül: egy antizseni beperelte az egyik energiaital-gyártó céget, mert a cég reklámígéretének ellenére nem nőtt szárnya. És megnyerte!) Az alkoholos, kábítószeres befolyásoltság már nem védőkörülmény. A butaság igen? Ezek az ítéletek kit minősítenek?

Amikor megfogalmazódott bennem e tanulmány megírása, a képlet, a feladat egyszerűnek tűnt - amint azt a bevezetőben írtam. „Vagyok, mint minden ember: fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség,/ Lidérces messze fény,”/ - írta Ady. Ilyen költői túlzások elfogadhatók, sőt elvárhatók egy nagy költőtől, de egy tudóstól nem, még egy társadalomtudóstól sem. Később kétségek támadtak bennem, hogy talán nem látom a valóság által elrejtett igazságot – „az igazat mond, ne csak a valót”.  Kétségeim csak erősödtek, amikor néhány morálfilozófiai tanulmányt elolvastam. Ezek után az a sejtés alakult ki bennem, hogy eme szerzők az emberről egy túlidealizált, antropoteista, nagyon is elfogult képről, egy mítoszról akarnak bennünket meggyőzni - ha nem is olyan szélsőségesen, mint Hegel – mi több, ennek az idilli képnek kétségbevonását, tudatlanságnak és kegyetlen etikai vétségnek tüntetik fel. Feltételezve, de nem megengedve: fő a tetszetős elmélet, még ha meg is hamisítja a valóságot. Átesve a fent említett morális válságon, majd racionális gondolkodásomat visszanyerve, arra a következtetésre jutottam, hogy sok - Hegelt követő - morálfilozófus súlyosan vét az Arisztotelész által megalkotott formális logika – különösen az indukció és dedukció – szabálya ellen. Konkrétan: egy végtelen kicsi számú Emberből - azokból, akik kivívták maguknak az elismerő jelzőket -, mint egyesből általánosítunk, majd ezt az általánost, mint egy axiómát, egy posztulátumot visszavetítünk minden emberre? Diogenészként, lámpással kerestem a fent magasztalt Embert, de a tapasztalat rideg valósága elrejtette. A társadalom, az emberiség arculatát mindig egy mérhetetlenül szűk, de kiemelkedő kisebbsége adja. Vegyük már észre, hogy Einsteinből, Shakespeare-ből, Mozartból, Leonardo da Vinciből, és más szellemóriásból, géniuszból, általában, az alkotó emberből végtelenül és kétségbeejtően kevés van, ebből a számból (cirka:1/6000000) általánosítani - elfogadhatatlan logikai hiba. Annak a kutatása, hogy mi az, ami a zsenik tudatában rejlik, mint többlet, vagy milyen faktor hiányzik, (illetve csökkent mértékű) a hétköznapi embernél - kitűnő, indokolt, és nagyon is aktuális, megoldásra váró kutatási téma lenne.  Sok olvasó szemében talán túl szigorúnak tűnök:, kevésbé vagyok empatikus, megértő az ember megítélésében. Nem vagyok egyedül. (Boldog lennék, ha nem lenne igazam!) Mentségemül pl. Buffont, XVIII. század nagy természet-tudósának véleményét idézem: „Az ember boldogan élhetné életét az általános békében, mégis valami esztelen őrjöngés arra készteti, hogy fegyvert fogjon a boldogtalansága érdekében, és harcoljon a saját bukásáért. Minden erejét önmaga ellen fordítja – az a célja, hogy mindent elpusztítson, ezzel pedig tönkreteszi saját magát is. Ha azután a hadi dicsőség gőze elpárolgott, szomorúan jártathatja szemét az általános pusztulás képén: saját boldogságának ásta meg a sírját.” Ide illeszkedik Karinthy Frigyes az Ítélet c. novellájában olvasható elmélkedése: „Lehetetlen feltenni, hogy a lélek, aki megbízatást kap, hogy isteni kinccsel ékesítse fel a Teremtés valamelyik részét, ép elmével kiválassza e részek közül a legszürkébbet és legjelentéktelenebbet, a természet ötletei közül a legszerencsétlenebbet és legellentmondóbbat, az élőlények, állatok és növények közt a legocsmányabbat, – s éppen annak adja az erőt, hogy önmagát terjessze és fejlessze, elharapózón, mint valami betegség.”  Végül, hadd idézzem Thomas Mannt: „Iktassátok csak ki egyszer némi időre agyondicsért modern civilizációnkból a büntető törvénykönyvet és a rendőrséget, és az emberiesség olyan eseteiben lesz részetek, amelyek állatisága majd megmutatja, mit is ér valójában a haladás örökös önelégült verklizése”.

A közelmúltban már egyes korrekt politikusnak is (pl. a magyar elnök) megszólalt a lelkiismerete, és rendre felhívják a figyelmet környezetünk védelmére, a klímaváltozás súlyos következményeire, a vízzel való takarékosságra, és egyáltalán arra, hogy nagy a baj. (Reméljük, hogy ez nem csak kampányfogás.) Minden biológiai mérce szerint az emberi faj túllépte a fenntartható számot. Statisztikusok és környezetbiológusok kiszámolták, hogy az emberiség legjobb esélye a hosszú távú túlélésre a négymilliárd körüli össznépesség. A matematikával nem lehet vitatkozni. Ezek még csak a csupasz matériát érintették, de a túlnépesedés szorításában olyanok, akik soha nem loptak volna, most tolvajok lesznek, hogy ne haljanak éhen, gyilkosok lesznek, hogy eltarthassák gyerekeiket. Utalok az erkölcs relativitásáról szóló részre. Számtalan ember törékeny lélekvesztőkön, vagy hónapokig vándorolva úttalan utakon, életveszéllyel dacolva, lelki-ismeretlen, haszonleső vállalkozóknak, emberkereskedőknek kiszolgáltatva, mindenüktől kifosztva útnak indulnak Európa, és a gazdagabb régiók felé. (Ez a jóhiszemű változat) „Felszínre tör minden halálos bűn, és a menekültek megsegítése miatt, elillan a jólét.” A túlnépesedés nemcsak spirituális békétlenséget szül. Ismét Machiavelli: „Amikor már minden ország megtelt lakosokkal, olyannyira, hogy élni sem tudnak, és tovább sem költözhetnek,… akkor a világnak szükségképpen meg kell tisztulnia.” Racionálisan, logikusan levezetve, mindenki megérti, hogy ennek a folyamatnak határt kell szabni, nem mehet a végtelenségig, de megoldást nem tudunk - vagy ha igen -, nem merünk adni. Senkinek nincs mindenki számára elfogadható javaslata. Miért? Mert nem lehet, vagy nem merjük kikerülni a morált. A problémák liberális megközelítése nem ad megoldást, „mert növeli, ki elfedi a bajt.” A vezető politikusok elkövetik azt - a Napóleon bukását is okozó -, a bűnnél is nagyobbat, a hibát, hogy a valódi (vagy megjátszott) érzelmeiket helyezik előtérbe sorsdöntő kérdések esetén. Remélem, nem kell bizonyítanom, hogy ha egy természeti vagy társadalmi képződmény nem képes, vagy nem akarja megvédeni magát, akkor szükségszerűen, a természeti törvényeknek alávetetve – az elpusztul. A többszáz-millió emberért felelős politikusok nem engedhetik meg a szubjektivizmus luxusát, hiszen embermilliók életét, megélhetését viszik a vásárra. Ismét tetten érhető a racionalizmus-irracionalizmus konfliktus, amely a szakértők (józan ész) kontra politikusok harcában nyilvánul meg, és sajnos megint a ráció a vesztes. (’S vele együtt az emberek.) Politológusok szerint egy új világrend, paradigma van kialakulóban: Az értékszemléletet az érdekszemlélet váltja fel. (Nem tudom, mi ebben a nóvum: eddig is az érdekek diktáltak, csak a képmutatás eltakarta.) Sokan még a tényekkel sem hajlandók szembenézni, inkább homokba dugják a fejüket. Úgy tűnik, az emberi elme primitív önvédelmi mechanizmusa tagadja mindazt a valóságból, aminek feldolgozása túl nagy stresszt okozna az agy érzelmi része számára. Ezt a jelenséget a pszichológusok hárításnak nevezik, amely elengedhetetlen része az emberi psziché védelmi mechanizmusának. Az elménk kizárja az egzisztenciális félelmeket, olyan stressz-hatásokra koncentrál, amivel meg tud birkózni. Az emberek ezért nem foglalkoznak az emberiséget érintő sors-kérdésekkel, és ha nyomasztó, frusztráló hírrel találkoznak, azt egyszerűen átugorják közömbösségből, vagy a tehetetlenség kínos érzése miatt.                                                                                                                                                           

     Ezért is vagyok szkeptikus azt illetően, hogy tanulmányom eléri célját, hogy reálisan, elfogultság és önhittség nélkül nézzünk magunkba, hiszen nagyon kevesen olvasnak ilyen lehangoló, de a valóságot bemutató, a realitás talaján álló, és (remélem) gondolatserkentő műveket. Mit érdekli a világban, a társadalomban látható káosz, a súlyos környezetszennyezés haszonélvezőit és kreatúráit, egy aggódó gondolkodó „nyafogása”.                                                                                                                                                  

       Az emberiség történetét végigkísérte a „szív” és az ész párharca. A görög mitológiából ismert Apollo és Dionüszosz szembeállása. A nagyagy asszociációs kérge, a kognitív funkcióért, a gondolkodásért felelős része, az ész azt mondja, hogy nem szabad életben tartani a szenvedő, de gyógyíthatatlan nagymamát. A limbikus, hipotalamikus rész, a szubjektív, emocionális elme, a „szív”, a „lélek” addig tartja életben, amíg csak fizikailag lehet, függetlenül annak – olykor elviselhetetlen - szenvedésétől. Az emberek döntő többségében a „szív” parancsa, vagy a hipokrita képmutatás erősebb. A „szív” becsapja az elmét. Kevés az, akiben az ész dominál, még kevesebb, aki fel is meri vállalni ezt, meri kockáztatni az álságos közmegvetést, kiközösítést, „megkövezést”. Azokban az agyakban, amelyek intenzívebb működésre képesek, mint az átlag, az érzelmi érettség rovására fejlődik az intellektus.

Az embereknek, - a kultúrához való viszonya alapján - három fő csoportja  különböztethető meg. Az első csoportot a kultúrát alkotó, pozitív irányban alakító, - a fejlődéséhez bármilyen kicsi mozaikkal is hozzájáruló – emberek képezik. A második csoportot azok alkotják, akik élvezik, használják a kultúrát, annak javainak birtoklása az életük szerves részét jelentik. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik nélkülözik, megvetik, negligálják a kultúrát. Jobb esetben valamilyen szánalmas szubkultúrával rendelkeznek. (Mielőtt bárki megvádolna vaskalapos, szemellenzős, könyökvédős nyárspolgárisággal, elfogadom a kísérletezést, az addigiak pozitív meghaladását, ha az nem öncélú exhibicionizmus, egyénieskedés, feltűnősködés, vagy öncélú, durva polgár- pukkasztás. Figyelemmel kísérve pl. az underground zenei szerzeményeit, nem tagadhatjuk el, hogy zömük magasan felette áll pl. a szocialista realizmus sematikus, hivatalos „művészetén”. Egy másik példaként megemlíteném a szintén szubkultúrát képező Trisztán Tzara vezette dadaizmust, melynek tagjai – paradox módon – képzettek, és magasan kulturált művészek voltak.) Az akadémikus festészet soha nem lesz barátja az impresszionizmusnak, a szürrealizmusnak, az avantgárdnak. Több mint valószínű, hogy minden kultúra szubkultúraként indult útjára, majd később vált – ha vált – korszakalkotóvá, általánosan ismerté, elfogadottá. Szerencsére, a szubkultúrák nagy része megmarad a magzati szinten.                                     

    A harmadik csoport tagjainak, „köszönhetjük” a szemetes utcákat, megrongált parkokat, erdőket, a romhalmazzá amortizált köztereket, járműveket. Ezek kínozzák az állatokat, károsítják környezetünket, keserítik meg közérzetünket. Az emberiségnek azt a hányadát adják, amelyik a közösség, a társadalom javára semmit nem adnak, de minden kedvezményre igényt tartanak, mondván:” nekem ez alapjogon jár.” Miért is? Idézzük Márai Sándort e réteg jellemzésére:„Olyan harsány örömmel barmosítja el a világot, hogy bömbölése előtt néha a legjobbak is csüggedten elhallgatnak. A szellem számára eleve gyanús.” Ez a csoport a demokrácia, a liberális társadalom legnagyobb haszonélvezője: mert „minden ember egyenlő, egyenlő jogok illetik meg.” Élnek, és visszaélnek a mások által kiharcolt szabadsággal. Ez a réteg több hatalomnak is kedves, mert fel lehet őket használni az ellenzék leverésére, akár napjainkban is (pl. Zsil-völgyi bányászok bevetése.) A csőcselék fő bázisát képezik. Ez a réteg, amelyik nem ismeri a múltat, nincsen jövőképe, nincs kultúrája, csak a mának él. Jólétének megteremtését, érdekét az erkölcs, a jó ízlés, az előző két csoport elé helyezi. Nincs erkölcse sem, mert az erkölcsiség a személyiség érettségének szintje. Ennek a rétegnek csak joga, van kötelessége nincs. Joga van nem dolgozni, és ahhoz is, hogy a társadalom eltartsa. Ez a réteg határozza meg jórészt a már előbb kritizált tömegigényt, a közízlést. Több szocialista, baloldali társadalomkutató szerint a nyilaskeresztes mozgalom a csőcselék forradalma volt. Ez a megállapítás igaz, csak azt hallgatták el, hogy az ÁVH, a pufajkások, a munkásőrség önkéntes és lelkes tagjai szintén a csőcselék részét képezték. A két halmaz tekintélyes közös halmazt is képezett. („Kis ország vagyunk, csőcselékünk is csak egy van.”) A teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy az USA „alapító atyáinak”, akik a francia felvilágosodás emlőin nevelkedtek, a demokráciáról nem voltak nagy véleménnyel. Ők is – az eszme kigondolóihoz hasonlóan – a művelt, felvilágosult értelmiség hatalmában vélték megtalálni az optimális, ideális kormányzást, a társadalom irányítását, a jóléti állam kialakítását.                                  

     A fent jellemzett rétegnél is van hitványabb csoport, mégpedig az emberek sorsa iránt közömbös, hazug, esküszegő, korrupt, amorális, képmutató politikusok, és azokat irányító, felhasználó pénzemberek rétege. Ezeket a súlyos hibákat, bűnöket esetleges kulturáltságuk, műveltségük sem kompenzálja, erkölcsi hullák.

Megfontolásra javasolom a tudás, a műveltség jelentőségének növelését, mert – szerintem – ez fontosabb, mint az öncélú, felelőtlen, irracionális szabadság. A művelt, a világot nagyvonalakban ismerő ember szabadabb, mert felismeri a szabadság határait, korlátait, érti és értékeli a szabadságot, és még a diktatúrában is képes szabad lenni. A butaság, a műveletlenség, a tudatlanság potenciális veszélyforrások. (Ez nem eredeti gondolat: már az ógörög filozófusok, és a felvilágosodás gondolkodói is felismerték és hirdették.)       

    Ha már szóba kerültek az alapító „atyák”, akiknek személye, és még számos kiemelkedő tudós (Newton, Einstein), művész (Mozart, Goethe, Beethoven, Liszt), politikus, uralkodó (Napóleon, VI. György) érintettsége okán, egy rövid – de, annál fontosabb - kitérőt kell tennünk, néhány mondatot áldoznunk kell a – sokak szerint az ördög szövetségesének tekintett – szabadkőművességre. Ebben, a legnagyobb szemű háló merítésében csak az óriások maradtak fenn. A névsorban – sajnos - olyan nevek is helyet foglalnak, akik neve hallatán egy magyar szájban megkeseredik a nyál: Masaryk, Benes, N. Balescu, O. Goga. A szabadkőművesség története a XVIII. századra nyúlik vissza. Keletkezése, tevékenysége, szerepe, ideiglenes megtorpanása, majd újabb fellendülése a XIX. század második felében, önálló elemzést érdemelne, a szervezet kétszáz éves érdekfeszítő, gazdag történetére azonban nem térhetünk ki. Akit érdekel ez a hallatlanul érdekes téma, annak figyelmébe ajánlom: L. Nagy Zsuzsa: Szabadkőművesség a XX. században c. könyvét Mindazonáltal – mivel ezer szállal kötődik a liberalizmushoz - néhány mondat erejéig ki kell rá térnünk. A szabadkőműves páholytagság egy – talán nagyobb – része a liberális, demokratikus nézetek és módszerek, másik része a mérsékelten konzervatív irányzatok híve volt. Nagy általánosságban antiklerikalizmus, liberalizmus és demokratikus eszmék jellemezték a szabadkőművességet. Napjainkban számos elmélet született az un. Új Világrend nevű, - a szabadkőművességgel feltételezett szoros kapcsolatba hozható - szélsőségesen kapitalista, plutokrata, a törvényeken felülálló, érinthetetlen titkos szervezet létéről, amelyet sokan paranoid összeesküvés elméletnek tartanak. Ebben a polémiában nem kívánok állást foglalni.