Be kell végre látni, hogy korunkban a természettudományok, a reáliák is alapvető és szerves részét képezik az általános műveltségnek, ugyanúgy, mint a klasszikus humaniórák. A természettudományok nélkül lehetetlen megismerni és megérteni a világot. Ezt a tényt a filoszoknak is el kell fogadni. A társadalom-tudósnak nem kell azzal a kemény intellektuális fegyelemmel bajlódnia, amivel a természettudósnak. A társadalomtudományok bizonytalan és elmosódott tudományterületek. A filozófusok szerint a természet-tudományok általánosító, a társadalom- és szellemtudományok pedig individualizáló módszerrel dolgoznak, tehát a két tudományág különbsége végső fokon az általános és egyes logikai különbségére vezethető vissza. Természet- és társadalom-tudományok: mindkettő ugyanarra a tapasztalati valóságra irányul, csak épp más-más szempontból, és ez a módszerbeli alapvető eltérés teszi lehetetlenné közeledésüket. A természet-tudomány a történés törvényeit keresi, legyen az a testek, elemi részecskék, energiák mozgása, az anyag egyes létezési módjának változásai, az élet kialakulása, az élő organizmus működése, a gondolkodás, az érzékelés stb. „A természet törvényei kódoltak. A tudósnak az a dolga, hogy „feltörje” ezt a kozmikus kódot, és ezáltal megfejtse a Világegyetem titkait.” (Paul Davies) Widelband szerint: „A szellemtudományok az individualizáló fogalomalkotásra épülő, az egyszeri, időben határolt valóság egyetlen történésének teljes és kimerítő ábrázolását törekszik nyújtani.” A művészet-történetet, mint önálló diszciplínát megteremtő Winckelmann ars poeticája ennek a definíciónak gyökeresen ellentmond. Elve alaptételének azt tekintette, hogy: „A szellemtudós feladata keresni a művészetnek az általános jellegét a különböző stílusokat közös nevezőre kell hozni, hogy a stiláris különbségek szembetűnővé váljanak. Az ecset, amit a művész használ, az értelembe legyen mártva. Minden művészeti emlék a művészet általános történetébe illeszkedik, mindamellett, hogy a művészeti alkotás eredeti, egyedi megismételhetetlen alkotás.” Nos, remélem, Widelband definíciója, - bár ebben is van igazság! - elmélete csak kevesek által vallott hipotézis, és nem osztja minden – Wickelmannhoz hasonló realista, objektív, józan gondolkodású – szellemtudós. Az előbbi vélemény egy művészettörténészé volt, most lássuk egy zenetudós, Somfai László, szinte természettudományos tételét: ”Amikor egy valódi kutatási problémát vélünk felfedezni és azon szinte a természettudományok alapkutatásaira emlékeztető összpontosítással, a probléma izolálásával, tézisekkel, antitézisekkel, mondhatni kísérletekkel - ellenpróbákkal dolgozunk. Tesszük ezt azért, mert a kérdés válaszra vár, és talán előbbre viszi magát a tudományt” Az igazi tudás abban áll, hogy felhalmozzuk magunkban a kutatás tárgyának jellegzetességeit, és csak azután fogunk hozzá a tapasztalatok, a következtetések leírásához, a kutatási adatok rendszeres ismertetésekhez. Példának okáért vegyük a történelmet, amely sodrásában az események nemcsak egyediek, mindnek van előzménye és összefüggése más történéssel. Ha nem vonunk le általános törvényszerűségeket a múlt történéseiből, hogy miért történt ama esemény pont akkor és pont ott, milyen következtetést, tanulságot vonhatunk le - akár egy rossz döntés elkerülése érdekében -, az akkor csak sztori, adoma, legenda. Ha egy történést csak, mint egyedi jelenséget tartunk számon, akkor hogyan veszünk tudomást a tettek és sorsok összefüggő soráról, egy nép életéről, történetéről, egy nyelv fejlődéséről, nyelvcsaládokba történő besorolásáról, irodalmi, művészeti stílusok, kategóriák, korszakok lényegéről, azok változásairól, a vallások összehasonlításáról. Ezeknek a törvényszerűségeknek megállapítása az általánosítás módszere nélkül lehetetlen. Ha a szellemtudós – a művészhez hasonlóan – csak az egyedin keresztül tudja bemutatni az általánost, az egyedit úgy kell megválasztania, hogy az egyben általános, azaz tipikus is legyen. A nagy művek (s a nagy személyiségek) mindig a nagy műveknek és a nagy személyiségeknek) bonyolult hálózatát, történeti vonatkozásrendszerét tudhatják maguk mögött. A nagy művek mindig rámutatnak az ember egyetemes kérdéseire, vágyaira, reményeire, céljaira. Vegyük példának a történészszakmát, amely tekintélyének sokat árt, ha – par exemple - a magyar történelem a politikai kurzusok elvárásainak megfelelően, annak alávetve változik. A történelemtudományt objektívé kellene tenni, mert a mai napig: „A történelmet a győztesek írják!” Shakespeare és Goethe felülemelkedtek, túlnőttek e nézeten, az egyesben az általánost mutatták meg, a művészi ábrázolás szemszögéből tehát megvalósították az esetlegesség és a szükségszerűség dialektikus egységét, valamint azt, hogy az egyes eset, mint jelenség mögött, törvényerejű lényeg húzódjon meg. Madách szintén egyesítette az egyest az általánossal. Minden történelmi korszaknak megragadta a lényegét, annak erényeit és hibáit. Szomorúan vonta le a következtetést, hogy a történelem mérlegén a bűnök serpenyője mindig jóval nehezebb, mint az erényeké. A valódi művészet túlmutat az egyedin, a konkréton, az egyetemesre, a törvényre, az eszmére való átutalást elengedhetetlennek tudja. No, de váltsunk hangnemet, a zordan komolyat, a patetikust váltsa fel a humor, amihez Karinthy Frigyest hívom segítségül. A műveiben szereplő figuráiban nem egy konkrét személyt, hanem az általánost ábrázolja, például, nem egy  jó tanulót, hanem A jó tanulót. Rejtő Jenő, Karinthy Frigyes, Örkény István megmutatták, hogyan lehet az ősi emberi magatartásformákat, akár a szenvedést is megfogalmazni a nevettetés eszközeivel. A csakis egyedi jelenség összehasonlítás nélküli lenyomata: magában lebegő, egy sehová sem beilleszthető mozaikdarab marad. Ismét Widelband: „A szellemtudományokban a megismerés célja az, hogy az emberi élet egy alakulatát, amely az egyszeri valóságban bomlott ki, ebben az ő ténylegességében reprodukáljuk és megértsük.” Ez a vélemény viszont – bár nagyon szép gondolat, adott helyen lehet, hogy van is létjogosultsága - nem üti meg a tudomány definíciójának mércéjét, nem tarthat igényt a tudomány rangjára. Ez a vélemény semmilyen, még a szellemtudományokra sem érvényes. A tudomány és a művészet is a valóság tükrözésére törekszik, de míg a tudomány logikai formában, fogalmakban, a művészet az, ami képszerű, érzékletes formában tárja elénk felismeréseit. Kétségtelen, hogy a költészet, a világirodalom remekei, amelyek Hamlet, Lear király, Macbeth, a görög tragédiák hőseinek a végzettel való vívódásait, a titáni egyéniségnek a külvilággal történő összeütközését, Faust mérhetetlen tudásvágyát, a marasztalt pillanat utáni sóvár vágyát ábrázolják utolérhetetlen művészi hitelességgel. Ezek a remekművek hihetetlen intellektuális élvezettel ajándékozzák meg az olvasót, viszont nem is pályáznak a tudomány rangjára. A tudományos megismerés annál tökéletesebb, minél szorosabbra fűzi az oksági láncolatot. Szokták mondani a kiemelkedő tudományos elméletekre, hogy az oksági levezetés, a logikai láncolat olyan tökéletes, hogy az már szép, az már művészet.  Természettudósok számára ez a kijelentés, komoly dicséretnek számít. Csak a művészet az, ami be tudja mutatni az emberi élet egy alakulatát, az egyszerit, az időben határolt valóság egyetlen történését, mondhatni a művészet a természet antitézise. Ez nem tudomány - mint már említettem –, és ez a tevékenység nem is célja a tudománynak.  A megismerés világa a szükség-szerűség világa, míg a cselekvéssé a szabadság világa. A művészet remekei megismételhetetlenül egyediek Időnként erőt vesz rajtam egy kényszerképzet, hogy némely modern zene is inkább tudomány, mint művészet. Szerzői mindent tudnak a zenéről, a zeneszerzésről, a stílusokról, az összhangzattanról, általában a szakmáról, ezért képesek szerkeszteni zenét úgy, mint egy mérnöki alkotást. Ők a zene mérnökei. A művészi kortárs-zene – a sokszor észlelt dallamtalansága ellenére – a legmélyebb filozófiát fejezi ki: valahol ott lappang a mindenség mélyén a harmónia, az állandó melódia, néha hallható egy pillanatra, de állandóan elnyelik az egymásba fonódó diszharmóniák. Ellentmondásnak tűnik, de egy zeneműben, az egymás utáni hangok sajátos logikával követik egymást, tehát a zenének van egy sajátos belső logikája. Nincs könnyű- és komolyzene, csak ihletett és szerkesztett.  A zene is, mint minden művészet, koronként, stílusokként változó, de csak két kategória van: jó és rossz. Beleértve még a szórakoztatóipar termékeit is. (Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a zeneelméleti szakmai szabályokat, vagy az operában elkerülhetetlen dramaturgiai elemet, a recitativót, valamint a szükséges zenei frázisokat.) A valódi művészet abszolútum, az eredeti, az időben behatárolt egyetlen történésnek ábrázolása, amiben megcsillan az „isteni szikra”, amelyre legjobb példákat „a pillanat művészete”, az impresszionizmus alkotásai adják: pl. Debussy, Ravel zenéje, vagy Manet, Pissarro, Renoir, Monet – a teljesség igénye nélkül – festményei. Az eredeti festményt egy tehetséges szakember – szinte tökéletesen - le tudja másolni. De az csak technika. A művész a maga egyéni módján érzékeli a világot, az életet, a mesterember úgy tesz, mintha érezné, de csak mások érzéseit utánozza. A tudomány egy meglévő valóságos, objektív világ egy szeletét tárja fel, míg az igazi művészi alkotás, kvázi egy idea, térben és időben korlátlan. A valódi tudomány kitárja azt, hogy ha képesek lennénk élni ezzel a csodálatos adománnyal: a tudással, ha ki tudnánk használni azt a világon talán egyedülálló agykapacitást, az evolúció ezt az egyedülálló ajándékát, ha jobban élnénk eme potenciális lehetőséggel, ha tudatunkból kiiktatnánk a fideizmust - ezáltal megjavíthatnánk, élhetőbbé tehetnénk a közeli és tágabb környezetünket. Nem kötnék gúzsba gondolkodásunkat tabuk, tudománytalan téveszmék és dogmák. Továbbá, átláthatóbbak, őszintébbek lennének az interperszonális és társadalmi kapcsolatok, valamint a Föld többi lakójával való viszonyunk is. Az emberiség sorsát a tudományhoz való viszonya határozza meg. Amennyiben az irracionalitást, a szubjektivitást a maga helyén kezelnénk, a logikát helyeznénk célszerűen előtérbe konfliktushelyzetekben, ez a paradigmaváltás talán elhozná az időt arra is, hogy pl. a történelmi személyeket, és az általuk bekövetkező eseményeket objektíven - sine ire et studio – értékelnénk, és tennénk azokat, az őket megillető helyükre. Nagy szükség lenne ma is - mielőtt még újra elhatalmasodik a fideizmus – egy, a korunk minden tudományos eredményét átfogó filozófiára, a nagy szintézisre, a Nagy Enciklopédiára, egy arkhimédészi pontra, aminek biztos bázisán kellő időre megállhatunk, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat”. Osztom számos tudós véleményét, akik szerint, fontos információk, adatok fölött, időhiány miatt átsiklunk, mert a publikálási kényszer, a „publikálj, vagy pusztulj” elve és gyakorlata értelmében mindenki - a karrierje érdekében - elsősorban ír és publikál. Időnként meg kell állni, összegezni. Idézzük fel emlékeinkből Watson és Crick, a DNS szerkezetére vonatkozó, mindössze 900 szavas, Nobel-díjjal jutalmazott „javaslatát”. Különböző tanulmányokban szinte minden adat megvolt, csak a zseni szintetizáló agya, fantáziája kellett a modell megszületéséhez.                                                                                                                      

        A történelem bővelkedik háborúkban. Vajon a nagy hódítókat mi vezérelte, az egyéni hiúságuk, alkalmasint a sérült pszichéjük, esetleg a mértéktelen elbizakodottságuk és a félreértelmezett küldetéstudatuk? No, és az érzéketlen tömeggyilkosokat mi vezérli? A háborúk oka is a hübrisz, vagy inkább kevésbé fennkölt okok, úgymint nyerészkedés, mohóság, hatalom, pénz lappang az eszmék hátterében, ahogy már Cicero is mondotta:” Nervus belli pecunia infinita. A háború mozgatója a végtelen sok pénz.”Tehát marad a kérdés: A háborúk oka racionális, vagy irracionális?                                                                                                      

   Tanulmányom az emberi elme aszimmetriáját igyekszik boncolgatni, górcső alá tenni, mintha – a felületes szemlélő nézőpontjából - a természetben az aszimmetria különleges és ritka jelenség lenne. Távolról sincs így, sőt a szimmetria előfordulása a ritka. Akkor lenne szimmetrikus a világ, ha üres lenne, és nem lenne benne anyag. Az Ősrobbanás pillanatában, elvben egyenlő mennyiségű anyag- és antianyag-részecske keletkezett, de – egyelőre megmagyarázhatatlan módon - mégsem, hiszen egymást kioltva nem lenne anyag csak sugárzás. Mint látjuk, halljuk, érzékeljük, tapasztaljuk, az anyagi világ létezik, benne magunk is, tehát a kétféle anyag keletkezése – eo ipso – aszimmetrikus volt, valamivel több anyagrészecske lett az Ősrobbanás után. Egy másik – talán nagyobb valószínűségű - elmélet szerint, viszont egy rendkívül kicsi anyagtöbbletet az Univerzum generált, dinamikus módon. Nem vagyok fizikus, de véleményem szerint ez a hipotézis, Einstein elméletének, az E=m x c2 – a világ leghíresebb alapképlete - alapján lehetséges: a fizika törvényei szerint az ősrobbanáskor egyenlő számú anyag- és antianyag keletkezett, amelyek azonnal ki is oltották egymást, miközben elképzelhetetlen mértékű, végtelen sok energia keletkezett. Ha a képlet igaz - márpedig igaz –, e tétel alapján az anyag átalakulhat energiává, úgy a folyamat fordítva is fennállhat, a keletkezett szinte határtalan mennyiségű energia egy része átalakulhatott anyaggá, hiszen a képlet alapján az anyag statikus, „fagyott” energia. A hipotézist megkérdőjelezi a fizikusok az tétele, hogy az anyag keletkezésekor mindig egyenlő mértékben keletkezik az anyag és antianyag, bár egyes fizikus szerint, mégsem. De részemről jogos a kérdés: ez axióma? Több fizikus tagadja. (Mentségemül szolgáljon, hogy számos, ennél vadabb elméletet lehet olvasni.) A fizikusok más csoportját a – jelenleg definiálhatatlan, megfoghatatlan – megmagyarázhatatlannak tűnő un. „sötét” anyag és energia problematikája foglalkoztatja, amely az Univerzum döntően nagyobb részét (70- 90 %) teszi ki, amely szerepe még ismeretlen, de nélküle nem alakultak volna ki a galaxisok. A kémiában is ritka jelenség a szimmetria, élő organizmust felépítő szerves vegyületek elenyésző része szimmetrikus, gondoljuk csak az – optikai-, sztereo-, cisz-transz - izomériákra. Zenetudósok előadásait hallgatva kitűnik, hogy nagy zeneművek - pl. Mozart hallhatatlan művei - is aszimmetrikusak. Az anatómiánk is aszimmetrikus, az elménk – bonyolultsága okán és annak következtében -, miért lenne más. Felületesen szemlélve az egyensúly és a szimmetria egymást feltételező fogalmak, holott közöttük alapvető eltérés, különbség van. Az egyensúlyi folyamatok dinamikusak, állandó mozgást és változást feltételeznek, a szimmetria ugyanakkor lezárt és statikus.                                                                                                                                                                       

 Amennyiben nem hibás, sőt logikus a gondolatmenetem, megállapít-hatjuk, hogy az agykapacitásunk jelentős részét a szubjektív világunk foglalja le. Az irracionalitás kizárólagosan emberi sajátosság, bár magasabb értelmű állatok (kutya, delfin, főemlősök, elefánt) viselkedésében is sokszor fel lehet fedezni emocionális, irracionális megnyilvánulásokat, amelyek, elsősorban, az emberrel történő interaktív kapcsolatokban mutatkoznak meg. A természetben, a „struggle for life” közegében az élőlények nem engedhetik meg maguknak a képzelődés, a tétovázás, az irracionalizmus luxusát. Az állatoknak mindig adekvát, természetes, racionális, logikus reakcióval kell válaszolni a környezetükből feléjük irányuló fenyegetésekre, jelzésekre, kihívásokra Az ember azonban társadalomban él, és ebben a szoros, egymásra utalt - alkalmasint, egymásra szoruló -, közösségben olyan rendező erőkre, szabályokra van szükség, amelyek legalább elviselhető szinten teszik konfliktusmentessé, hatékonnyá, aránylag biztonságossá a közösséget. Az azonban még mindig hallatlanul izgalmas - ez ideig megválaszolatlan kérdés -, hogy a szubjektív dimenzióban milyen neurológiai folyamatok történnek, milyen molekuláris, vagy más mechanizmusok működnek? Van-e a neuro-transzmittereknek, a szinapszisoknak is filogenezise? Van-e korreláció a különböző értelmi szintek és a transzmitterek sokfélesége között? Van-e fajunknak specifikus szinaptikus transzmittere? Nyílván nincs, de megértést bonyolítja, hogy adott esetben egy gondolatfüzér, bármilyen extrém irracionális talajon csírázik is ki, de a cselekmény a továbbiakban logikus gondolatmenet fonalán bonyolódik, és fordítva. Az ilyen ember nagyon keskeny ösvényen jár: belül teljes zűrzavar, kívül jeges fegyelem. A pszichopata a normális ember álarcát hordja. Gondolataink sokaságában gordiuszi csomóként keverednek a racionális és irracionális elemek. „Őrült beszéd, de van benne rendszer!” Gondoljunk a medicina, a matematika és a zene kohéziójára, egymás iránti vonzalmára - (A. Schweitzer, „mellékesen” világhírű orgonaművész is volt, az orvosok zöme zenerajongó és zeneértő, Teller Ede a zongora, Einstein a hegedű virtuóza is voltak, Bólyai János kiváló zene-szakértő volt) -, hiszen a zene-, valamint a matematika értése is a jobb agyféltekében található. Euler, a nagy matematikus mondotta: „A zene hangzó matematika.”                                                                                                          

Rendszerelméleti szempontból felvetődik az a kérdés, hogy egy rendszer – az agy – teljes mértékben megismerheti-e önmaga működését, amihez felül kell emelkedni önmagán? Az autizmus, - amit felfoghatunk az elme két oldala közti egyensúly felborulásának, a két fél szétválásának végletes és speciális formájának – valamint a schizophrenia, és más agyi elváltozás patho-mechanizmusának funkcionális-anatómiai, molekuláris–biológiai és élettani szintű feltárása, majd az adatok közös nevezőre hozatala, szintézise, általában az agykutatás fellendítése – közelebb hozná az elme aszimmetriájának megértését. Vajon specifikus neurotranszmiterek működtetik a szubjektumot, vagy nincs különbség a kétféle tudat fiziológiai mechanizmusában? Ha ugyanazok, tehát univerzálisak az idegélettani és biokémiai folyamatok (mi mások lehetnének?), akkor az agy hogyan működteti, és tartja egyensúlyban az elme aszimmetriáját?   

Tanulmányom célja, hogy választ adjon arra a következő alapkérdésre: „Hogyan lehetünk egyszerre ilyen okosok, és ilyen ostobák?” Hiszem – remélem, nem esem az önhittség hibájába –, hogy értekezésem választ ad a kérdésre. Dolgozatomban leírom, hogy az élet teljességének igénye megköveteli a racionalizmust, az objektivitást, de az irracionalitást, a szubjektumot, az érzelmeket is. Mindkét dimenzió az emberi elme attribútuma, de a személyiséget e két entitás aránya determinálja. Megállapítottuk, hogy alapvető e kettő egyensúlya. Láthattuk, hogy milyen súlyos következményekkel jár bármilyen egyensúly eltolódása. Végső következtetésként megállapíthatjuk, hogy az ember potenciálisan! nagyon okos, (bár intellektuálisan sokszor rest és igénytelen), de szertelen, bizonytalan, befolyásolható, hiszékeny, esendő és önző. Racionális, de irracionalitása sokszor győz a józan énje felett. Az emberiség jövője függ attól, hogy melyik adottságát tartja fontosabbnak és helyezi azt előtérbe.