Az emberek erkölcsi világrendet szeretnének. Hiú ábrándként, olyan világot, ahol az embereknek nem vak szeszély, vagy szerencse alapján jut balsors vagy boldogság, hanem vétkeiknek, illetve morális érdemeiknek megfelelően. A halál általában félelemmel tölt el bennünket, és ez a félelem minden vallás és sok filozófia forrása. Ezért a vallás és általában a filozófia a halál bizonyosságának, az elmélkedő értelem által kiagyalt ellenszere. (Schopenhauer).                                                                                                                

Már többször kijelentettük, hogy csak az ember rendelkezik a szabályalkotási és szabálykövetési tulajdonsággal. Az ésszerűen és igazságosan lefektetett szabályok a körülmények megváltozásával könnyen haszontalanná válhatnak, bár a tehetetlenség következtében továbbá is érvényben maradnak, és öncélúvá válnak Akkor pedig nemcsak jogos, de egyenesen hasznos is e szabályok áthágása, ami egyszerre arra is figyelmeztet, hogy immár haszontalanná – vagy akár károssá – váltak. Az ember már az archaikus korban is alkotott szabályokat, hogy ezek alapján határozza meg a közösség életét. Ezekben az ősi csoportokban nem fogalmazódhattak meg ellenvélemények, mert nem is létezett más minta, kultúra, eszme, nézet, szokás. Az emberiség eme mitikus „aranykora” után a szabályok az erkölcsben és a jogban testesültek meg. Erkölcseiket még a vallásos emberek sem a szent könyvekből merítik, hanem a neveltetésük és a környezetük által örökségül kapják. A tömegekkel nehezen lehetett – a feléledő klerikalizmus miatt, ma ismét – elfogadtatni, hogy az embernek nem kell feltétlenül hívőnek lennie ahhoz, hogy erkölcsös legyen. (A bűnözők jelentős részét még hívő volta sem rettenti vissza.) Akkor hogyan döntjük és döntsük el, mi a jó mi a rossz? Jelentős kivételtől – jelenleg ismeretlen okokból – eltekintve az emberek ugyanazon etikai elvek konszenzusának a híve. Valóban, ezen elvek jó részét a különböző vallások szent könyvei is előírják. Vitathatatlan, hogy a cirka 4000 éves Mózesi Tízparancsolat a történelem egyik legrégebbi, ugyanakkor a legismertebb és legtömörebb – nagyrészt ma is érvényes - erkölcsi iránymutatása. Mindazonáltal, nem fogadhatjuk el, hogy csak a vallásban van az erkölcs gyökere. Erre mondta Einstein:” Ha az emberek csak azért jók, mert félnek a büntetéstől és jutalomra vágynak, akkor bizony elég szomorú népség vagyunk.” Kant is valláson kívüli forrásból próbálta levezetni az abszolút erkölcsöt, ami a jól ismert kategorikus imperatívusza szerint: ”az önmagáért való kötelesség.” Pascal némi cinizmussal a következő kijelentést tette: „Az igazi erkölcs fittyet hány az erkölcsnek.” Legyünk jóhiszeműek: Pascal abszolút racionalista volt, szerinte az igazi erkölcsöt az ész diktálja. Az emberek nagy része, a hívők, az erkölcsöt Isten igéjének tekintik, vagyis Isten és hit nélkül nincs erkölcs. Eme képzeletbeli szoros kapcsolatot fejtegeti Faludi György: a Rég sejtettem ezt… c. versében. Érdekes ellentmondás fedezhető fel, miszerint az ember, egyrészt végtelenül önhitt, másrészt kishitű. A kishitűségét paradox módon, a vallásos hit váltja ki, nevezetesen az a kisebbrendűségi érzés, vagy talán önkritika, hogy önmagában nem képes erkölcsös lenni, kell, hogy létezzen felettünk egy anyagtalan szubsztancia, aki kijelöli és mutatja a helyes utat. Számomra érthetetlen az a végletesen öntelt gondolatmenet, képzelet, miszerint, az egész világot teremtő és irányító szellem, transzcendencia (Isten) folyamatos, sőt interaktív kapcsolatban áll minden emberrel. Az ember végtelenül önhitt, óriási egóval, de mégsem tudja elfogadni, hogy potenciálisan benne van a szinte végtelen tudás lehetősége, hogy képes tudományos elméletet alkotni az akár az Univerzum keletkezésére vonatkozóan is, képes megérteni, megfejteni az élővilág kialakulásának, fejlődésének rejtélyeit. Magában hordozza a jóságnak, és az elvetemült gonoszságnak lehetőségét is. Benne lakozik az elképzelt isten, de a sátán is. Az egyedüli faj, melyben egyszerre megfér, és keveredik az ateista és hívő, zseni és ostoba, tárgyilagos és érzelmileg túlfűtött, az erkölcsös és bűnöző - együtt az azt védővel és elítélővel -, a bosszúvágy és megbocsátás, és még hosszan sorolhatnánk az egymással opponáló tulajdonságokat. Az embert, a hihetetlen potenciájú és plaszticitású agyának köszönhetően feszíti a tudásvágy. Ha racionális, logikai úton nem talál magyarázatot az őt körbevevő világ rejtelmeire, a reális valóságra, a tapasztalt jelenségek, események megfejtésére, kénytelen a tudatán felüli, egy, az egész világ felett uralkodó kezdeti és végső mozgóban, a transzcendenciában hinni. Dennett szerint ez az irracionalitás is be van építve az agyba, mert a tudat nem tudja elviselni a magyarázatnélküliség vákuumát. Az etika az erkölcsös élet lehetőségeit vizsgálja, és bonyolult döntésekhez szándékozik szempontokat levezetni. Nézzük, melyek ezek az előbb említett elvek: ”A társadalmi tudat egyik formája, ami a közvélemény ereje által alátámasztott, általánosan elismert magatartási követelményekben, szabályokban fejeződik ki. Az erkölcsi követelmények aránylag tartós jellegű, mindenkihez egyaránt szóló, személytelen eredetű erkölcsi „igében”, parancsolatokban fogalmazódnak meg, amelyek a jóról és a rosszról alkotott ítéletek alakjában, megalapozzák az emberi élet és cselekvés mikéntjét.” Vagy egyszerűbben: Az egyénnek a társadalom által kialakított normákon alapuló magatartása, környezetéről kialakított ítélete. Ha az erkölcsi szabályokat nem is feltétlenül az értelem hozta létre, az értelemnek kell megvédeni azokat. Az erkölcs nem abszolút entitás, vagyis, időben és térben változó. „o tempore, o mores.” A (Zeitgest), a korszellem változásainak, időnkénti csapongásának eklatáns példáival találkozhatunk. Gondoljunk Spárta rideg, antihumánus célszerűségére, racionalista mivoltára. A köztársasági Rómában még Cincinnatus és Mucius Scaevola erkölcsisége volt az elfogadott és követendő példa. Ezen városállamokban az „ép testben, ép lélek” szelleme, a megmaradás zálogát jelentette. A császári Rómában már több zavart elméjű császár „erkölcsén” sem ütköztek meg különösképpen. Amikor néhány súlyosan pszichopata császár túlment ezen a tág határon is, (Caligula, Tiberius, Heliogabalus, Caracalla) azokkal nem sokat teketóriáztak, hanem megölték. „Homines in regis mores formant. (Az emberek királyuk erkölcseihez igazodnak.)” A viktoriánus Angliában a prüdéria elképesztő méreteket öltött. (Az asztal lábára is harisnyát húztak, mert akkor az erkölcsön, jóformán csak a nemi erkölcsöt értették, és ez nemcsak Angliára volt jellemző, hanem az egész keresztény világra. Az erkölcsnek ez a félre-értelmezett, szűklátókörű felfogása váltotta ki az emberek zömére jellemző kép-mutatást, hipokrita attitűdöt, előítéletet) Ugyanakkor virágoztak a nyilvánosházak, az utcákat a nyomor, „ezerfajta népbetegség, szapora csecsemőhalál” uralta. A nagypolgári erkölcs közönyösen átlépett az emberek nyomorán, és senki erkölcsi érzékét nem sértette a David Copperfield-eknek „otthont” adó gyermekjóléti intézmények állapota.