Ahol emberi populáció létezik, ott bármilyen szintű is legyen, de kialakul egy társadalom. Ahol társadalom van, ott szabályokat alkotnak, ott törvény kell, és ott, ahol törvény van, ott feltámad az igazság igénye…És, ahol igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is. Az emberek – eltúlzott individualizmusuk miatt - hajlamosak megszegni a szabályokat, a törvényeket, és elkövetni szélsőséges cselekedetet, aminek a korlátok között tartása érdekében jöttek létre az erkölcsi parancsolatok. Az erkölcs szubjektív korlát, amelynek objektív manifesztációja a jogrendszer. Az erkölcs az egyénnek a társadalom által kialakított normákon alapuló magatartása, a környezetéről kialakított nézete. Az emberi civilizációk kezdeti időszakában a szabályok erkölcsben, a jogban (a törvény, az Ige) és a szokásokban testesültek meg, még nem váltak el élesen egymástól. Erre eklatáns példa a judaizmus: a mózesi tízparancsolat nemcsak erkölcsi parancsolat volt, de jogi szabályzat is. A hasznos élelemhigiéniai szabályokat erkölcsi köntösbe öltöztették, mert csak így lehetett betartatni. A szabályok betartása kötelező volt, amennyiben az adott közösséghez akart tartozni, mert az erkölcsi és jogi törvények követése az adott társadalom fennmaradásának záloga, sine qua non-ja volt. Az erkölcsnek, az ősi társadalmak korszaka után, a tulajdon megjelenésekor, önmagának nincs ereje, hogy hegemon hatalomra jusson, és ezért az archaikus társadalmakban, sok esetben, egyben törvény is volt. (Lásd: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész drámáit.) A szabályok, a törvények liberális, egyéni értelmezése elképzelhetetlen volt, nem képezhették viták, különféle értelmezések tárgyát. Számtalan visszás jelenségre lehetne a példák garmadáját idézni, amelyek a jogrendszerben előfordulnak. Szándékosan nem mondok „igazságszolgáltatást”, hiszen szó nincs igazságról, hanem jogszolgáltatás létezik, aminek számos kiskapuja, rése, értelmezése van. Egyre több jogi tévedésről, megvesztegetésről, összefonódásról. korrupcióról, eltussolásról szóló hír lát napvilágot. Jogos a kérdés: felmerült-e már a jogtudorokban, a törvényhozókban, hogy némely védőügyvéd gyakorlata kimeríti a bűnpártolás, sőt a bűnrészesség fogalmát? „Vissza kell állítani az „igazság-szolgáltatásba” vetett erősen megrendült bizalmat!” – siránkoznak a politikusok. Nem kellett volna engedni, hogy így legyen, valóban igazságot kellene szolgáltatni, a bűntettel arányos – ne csak látszat - büntetést kellene kiszabni, be kellene tartani a „törvény előtt mindenki egyenlő”elvét. ”Engem nem lehet letartóztatni, komoly felső kapcsolataim vannak.” (A 90-es években elhíresült olajszőkítés néven közismerté vált szervezett bűnözésnek végül is egy vádlottja lett: az ügyben nyomozó rendőrtiszt.) „A büntetés nem visszatartó erő”- harsogják a liberálisok. Az elítélés céljának nemcsak az elszigetelés, hanem a büntetés is kell, hogy legyen. Az óvadék intézménye nem más, mint a felmentés, a szabadság megvásárlása. Több évtizedes fejtörés után sem vagyok képes elfogadni, megérteni, hogy az áldozatok gyásza, vesztesége, traumája miért szorul háttérbe a bűnözők patológiás pszichéje, szocializációja, beteges közömbössége, egoizmusa, minden értéket félresöprő birtoklási vágya, fékevesztett kapzsisága mögött. Hogy lehet állandóan valami mondvacsinált mentséget kicsiholni, hogy a bűnös mentesüljön a bűnhődés katarzisától? A diktatúrákban elenyésző arányú volt a valódi köztörvényes bűntett. Vajon miért? Senki nem kockáztatott egy lopásért koncentrációs tábort. (Legalább ennyi hasznuk volt.) Definiálni kellene „a jog ereje, az erő joga” problémakört. A liberalizmus elveszi a jog erejét, a jog elvesztette az alapját képező morált, a politika, az érdekek bábfigurájává züllött. Az erő jogáról a továbbiakban szólok. A baloldalhoz csapódó, vele szövetséget kötő európai liberalizmus egyik súlyos bűne, hogy a diktatúrák bűneit nem objektíven, elfogulatlanul és azonos módon ítéli és meg, hanem szelektál. A nácizmust maximálisan elítélik (jogosan), ugyanakkor a kommunizmus (cirka 100000000 halott), és az USA (Drezda porig bombázása, a lakosság legyilkolása, Hirosima, Nagaszaki totális elpusztítása, a napalm bevetése Vietnámban) bűnei bocsánatosak. Ez járulékos veszteség. A liberális értelmiséget nem zavarta az a tény sem, hogy a nürnbergi-perben egyenesen megtiltották a Molotov-Ribbentrop-paktum, a Szovjetunió valamint a III. Birodalom kitűnő háború előtti kapcsolatának, Sz.U. szerepének felvetését a háború kitörésében, valamint még Lengyelország felosztását, a Szovjetunióban, a balti államokban rendszeressé vált antiszemita, valamint különböző népek, és nemzetiségek elleni atrocitásokat. kommunista hatalombitorlás, proletárdiktatúra, ÁVH, megtorlás, jogtiprás, sortüzek. Mindezek csak a jobboldali reakciósok fantáziájában léteztek. A liberálisok érvei: „nem kell feltépni a sebeket…,mindez boszorkányüldözés, ,…borítsunk fátylat a múltra”, és egyéb álságos közhelyek. Amikor a felmenőik – (érdekes, hogy a neoliberálisok felmenői között sok a volt ÁVH-s) – bűneiről van szó, akkor nincs jelentősége az emberi szabadságjogok semmibevételének? Érdemes elgondolkodni azon a jelenségen is, miszerint a kommunizmus bűnei miért számítanak kisebbnek, mint a náci bűnök, holott a kommunista diktatúrák áldozatainak száma nagyságrenddel haladják meg a nácik áldozatainak számát. (A baloldaliak figyelmébe ajánlom Szolzsenyicin és mások, GULAG-beli „élményeikről” szóló könyveit.) Engedjen meg a kedves olvasó egy adalékot a francia baloldali értelmiség „toleranciájáról”, „tisztességéről”, objektivitásáról: 1956 októberében (még a forradalom előtt) Illyés Gyula meghívta Trisztán Trazát, a dadaizmus alapítóját, a Kommunista Párt tagját Magyarországra. Miután találkoztak Illyés beszámolt a hazai állapotokról. Traza visszatérve Franciaországba közölni akarta a kapott leleplező információkat. Erre nem nyílt lehetősége, mert Aragon megtiltotta, sőt évtizedekre indexre tették, Camus-vel együtt, vagy idézzük fel Romain Rolland a sztalinizmust dicsőítő nyilatkozatait. Mert a kommunizmus – a nyugati és a hazai értelmiség egy része szerint – nemes eszme? Ha teoretikusan így van, annál inkább nagyobb a bűn, hiszen lejárattak egy nemesnek vélt eszmét, visszaéltek vele, és azt egyszer s mindenkorra diszkvalifikálták. Mindazonáltal kínos következtetésre jutnánk, ha objektív vizsgálatnak vetnénk alá a „nemes” eszmék és azok nevében elkövetett borzalmak kapcsolatát.

Az anyagi károkat okozó bűncselekmények esetében miért nem alkalmazzák azt a kézenfekvő eljárást, hogy az okozott kárt az utolsó fillérig megtéríttetik, bármilyen eszközzel. Miért csak a pénzintézetek és egyes szolgáltatók élhetnek ezzel a lehetőséggel? Az egyén, a társasházak miért lehetnek kiszolgáltatva a közös költséget nem fizetők, ezáltal a közösségnek kárt okozóknak, és az életük megkeserítőiknek. A kapitalizmusban úgyis a pénz mindennek a mértéke, ugyanakkor a bűntettek zöme gazdasági, akkor ez így logikus, és – ha a kárvallott visszakapja pénzét – igazságos. Jelenleg, minél nagyobb a jogtalanul eltulajdonított pénz nagysága, annál kisebb a büntetés. (Korrupt politikusok által eltüntetett pénzösszeg nagysága megközelíti az éves költségvetést.) Milyen „igazság-szolgáltatás az, ahol a szupergazdagok nem fizetnek adót, profitjukat off-shore cégeken keresztül eltüntetik, miközben az átlagos állampolgárt filléres tartozásért meghurcolják és súlyosan megbüntetik. (Ez mindenki által ismert közhely.) Vajon ez is miért van így? Tudom:„ez demagógia és populizmus”.